Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 2. szám - Altendorf, Hans-Dietrich: Kortárs teológusok: Paul Tillich
40 H. D. ALTENDORF: PAUL TILLICH mossa-e egybe a kontúrokat a korreláció módszere? Hol marad a Biblia, amely semmit sem tud keresztyén „rendszerről”? Ilyen ellenvetések valóban elhangzottak és mindig újra hallhatók. Véleményem szerint ezek az ellenvetések célt tévesztenek, mert hamis előfeltevésből indulnak ki. Tillich „a kereszt botrányát” nem megszüntetni akarta, hanem „felfogni”, jobban mondva és az ő szándékát helyesebben visszaadva: „megragadni”, benne részesedni. Tillich teológiája, ahogy ő maga ismételten állította, alapjában véve a keresztyén hit „apológiája”, számadás arról, hogy mit hiszünk. Ez azt jelenti: Tillich abból az elsőrendűen gyakorlati kérdésből indul ki, amelynek minden lelkészt és minden keresztyént foglalkoztatnia kell: hogyan közvetítsem a hitemet, amely nem egyszerűen az én szubjektív hitem, hanem a keresztyénség hite? Itt van Tillich gondolkodásának valóban felszabadító hatása, mert olyan segítséget ad, amely beválik a gyakorlatban. A fokozódó szekularizáció világában Tillich gondolati kezdeményezései a jövőben még bizonyára igen termékeny segítségnek bizonyulnak keleten és nyugaton egyaránt. Ezért most csak néhány megjegyzést teszek Tillich teológiai művének közvetítő funkciójával kapcsolatban. Tillich abból indul ki, hogy Isten, az igazi, a „feltétlen” Isten, a földi valóság közegében és csak ebben nyilatkoztatja ki magát. Luther Mártonnal szólva: Isten elrejtőzve nyilatkoztatja ki magát. Jézus, a földi ember, hordozójává lett ennek az isteni önkinyilatkoztatásnak. Tillich szavaival: az ember Jézusból lett „a Krisztus” (a kegyelem edénye, amely széttörött!). A teológia e titok körülírásának kísérlete, amelyre újból és újból vállalkoznunk kell. Eközben két alapfelismerést kell szem előtt tartani: egyrészt döntő, hogy Istennek Jézus Krisztusban megjelent igazságát ne torzítsuk el, másrészt, hogy azt az ember számára befogadhatóan közvetítsük. Tillich ezt éppen a protestáns fül számára meghökkentően, de találóan így fejezte ki: az a döntő, hogy a „katolikus lényeget” (Substanz) és a „protestáns elvet” (Prinzip) egyaránt megőrizzük. A „katolikus lényeg” hitünk öröksége, amelyet nem mi, emberek találtunk ki, hanem kaptuk, mert Jézus Krisztusban megjelent. A „protestáns elv” prófétai tiltakozás az ellen, hogy Istent és az ő kinyilatkoztatását összetévesszük annak kifejezésével és megjelenési formájával. Tehát: „a kegyelem edényének” mindig újra szét kell törnie (és széttörhet), mert Isten túláradó jósága és jelenléte több, mint az a mód, ahogy mi azt befogadjuk. De: „edény” nélkül mi, emberek nem tudjuk befogadni Istent és az ő kinyilatkoztatását, ahogy Pál mondja: „a kincsünk cserépedényekben van” (2 Kor 4, 7). Ezért érdeklődik Tillich oly nagyon a hitnek már említett „közvetítése”, tehát a korreláció kérdése iránt. Látható: egyenesen missziói szituáció az, amibe Tillich beleállít bennünket. Ugyancsak innen ered Tillich fent említett érdeklődése az istentiszteleti formák és egyáltalán az egyház kérdései iránt: hogyan jut kifejezésre az Isten jelenléte istentiszteleteinkben, azok formájában, nyelvében és az egész egyházban? Így jut el Tillich a „jel”, a szimbólum, sőt a „szentségek” kérdéséhez. Ez utóbbi különösen jelentős. A szentségekben mindenekelőtt azt ismeri fel Tillich, hogy azok különös erővel „közeggé” válhatnak: a kenyér, a bor és a víz természetüknél fogva is életadó erő hordozói (edényei!). Amikor a gyülekezet, amely hisz a kinyilatkoztatást hozó Krisztusban, az ő nevében elfogadja a kenyeret, bort vagy vizet, akkor Isten ezeket a földi elemeket a maga szolgálatába állítja: korreláció a szó teljes értelmében! A kenyér, a bor és a víz különben is túlmutatnak önma-