Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Dóka Zoltán: Istenről – ma
DÓKA ZOLTÁN: ISTENRŐL — MA 13 Istenéről? Csak nehezítem a dolgomat, amikor a két világháború és az egész véres, emberi történelem megszámlálhatatlan áldozatai közé próbálom állítani édesanyját. Igen, a szeretet Istene mindezt végignézte! Rettenetes! — De hát mit kellett volna tennie? Eltörölni az emberiséget? Tehát ugyanazt, amit az emberek egymással tesznek? Nem istenibb magatartás-e, ha megfoghatatlan is, az a mérhetetlen türelem, amellyel Isten elviseli az emberiséget, és várja, hogy egyszer már végre észretér? Különben azért azt tudjuk, csak többnyire nem tudatosítjuk, hogy nem Isten nyitotta ki a gázcsapokat, hanem emberek, akik tudták, hogy ölnek. Isten nem gyilkosságra, hanem a szeretet szabadságára teremtette az embert. A gyilkos ezzel a szabadsággal él vissza, és a szeretet Istenét csúfolja meg, amikor öl. A keresztyén hit szerint Jézus kereszthalálában éppen az jut kifejezésre, hogy Isten az áldozatok oldalán áll, magáévá teszi a sorsukat, de nem áll bosszút a gyilkosokon, hanem megbocsát nekik. — Megbocsátani az anyám gyilkosainak? Soha! — Pedig az Ön számára sincs több lehetőség, mint Isten számára. Megbocsátani, vagy bosszút állni, s ezzel gyilkossá lenni. — Ne haragudjon, lelkész úr, fejezzük be! Ön kedves ember, de nem tudott visszanyerni Istennek. — Engedjen meg még egy gondolatot! Ügy látom, Önben két istenkép él. Az egyik azé, aki tétlenül végignézte édesanyja halálát. A másik azé, akivé az elsőnek lennie kellett volna. Egy olyan istené, aki merő szeretet és jóság. Aki mindig közbelép és szembeszáll a gonosszal. Védi az életet és az igazságot, az emberek békességét és örömét, önnek igaza van. Szerintem is csak ez a második méltó arra, hogy Istennek nevezzük. De valami fontosat még hozzá kell ehhez fűznöm. Én azt hiszem, hogy Isten nem akar az ember nélkül az ember Istene lenni. Általunk akar azzá a nagyszerű, mindig aktív, szerető Istenné lenni, akit Ön számon kér a „tétlen istenen”. Ügy érzem, Ön boldogan hinne ebben a nagyszerű Istenben, csak még nem tudja összeegyeztetni az édesanyja halálával. De ha nem is hisz benne, egyet megtehet: próbálja megvalósítani ezt a második szerető Istent. És ha erre komolyan és állandóan törekszik, lehet, hogy közben megtapasztalja: Ö és csakis ő az igazi, valóságos Isten. — Gondolja? — Gondolom és szeretném. Öreg munkás. Mégpedig abból az érdekes fajtából, aki egész életét falun töltötte, mint néhány holdon gazdálkodó paraszt, de állandóan Pestre járt idénymunkákra, és szíve a munkásosztályé volt mindhalálig. Ateizmusának nem elvi, teoretikus oka volt, hanem gyakorlati. — Papra meg tetűre nincs szükség! — mondta nem éppen barátságosan első találkozásunkkor. — A papok mindig az urak malmára hajtották a vizet, hogy megteljék a zsebük. A szegény néppel meg nem gondoltak. Ne haragudjon már, de ez a véleményem. Ide meg nem jószántamból jöttem, hanem az asszony küldött, hogy vasárnap délután jöjjön el, merthogy arany- lagzi lesz nálunk. Ötven éve gyötörjük egymást. Az asszony meg áldást akar magától. Érdekelt ez a nyers, de eredeti, okos ember. Megvolt az aranylagzi. Azután is sokszor betértem hozzájuk. Szinte mindig megbántott valamivel, de mindig tanultam is tőle valami bölcsességet. Egyszer megtört a jég. Szívébe fogadott és barátok lettünk. Pedig csak annyi történt, hogy segítettem neki
