Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 2. szám - Szabadi Judit: Bálint Endre
SZABADI JUDIT: BÁLINT ENDRE 35 Leprás angyal. 1960. Olaj, vászon. 33X40 cm. A művész tulajdona röződnek a végtelen vizekben. Amennyire ígéretes és megzavarhatatlan mindez a szépség, annyira tragikus is. S nemcsak azért, mert a „csoda” bir- tokbavehetetlen, hanem főként azért, mert az élők és a holtak helyzete között mintha nem lenne különbség. Mindhárman ugyanabból a kilátástalan és szomorú pozícióból függesztik szemüket a túloldalra, és mindhárman ugyanarra a tehetetlenségre vannak kárhoztatva ... A Várakozók halk melankóliájánál jóval drámaibban vall a bálinti nosztalgiáról a Csend világa, ahol a szürke, fekete, sárga alkonyaiban egyszerre vágyakozik az ég, a föld, a part felé a bálvánnyá varázsolt, koporsótestű asszony. S ha Bálint kétségeit, érzelmi kiszolgáltatottságát a továbbiakban is elárulja egy-egy félbehagyott, szinte segélykérő, esengő forma (Kastély Blois- ban), vagy a lecsurgó festékcsíkok és a falakra vetülő árnyékok szaggatott ábrái (Szobor a temetőben, Temetőfal), a Párizsban alkotott képek zöme mégis a hittel rokon s a reményből táplálkozó valamiféle belső bizonyosság kivetítője. Hiszen hogyan is lehetne vitatni a Roueni látomás, a Fehér éjszaka, a Leprás angyal vagy főként a Csodálatos halászat kultikus ünnepélyességét, azt a már-már szakrális jellegű emelkedettséget, amely a földi esetlegességek zűrzavarától meg nem bolydítható égi harmónia megsejtéséből táplálkozik. Még a Leprás angyal „istenkáromlása” is átfordul az ösztönök sötét örvénylésén átsugárzó fényesség diadalába. A Fehér éjszakában ez a
