Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 2. szám - Szabadi Judit: Bálint Endre
SZABADI JUDIT Bálint Endre Bálint Endre, aki ma az idősebb festőgeneráció legjelentékenyebb és legeredetibb személyiségei közé tartozik, kalandos pályát járt be. Élete és művészete rendkívül mozgalmas volt; fékezhetetlen és gyötrődő, diadalmas és kétségekkel teli hajsza önmaga kiteljesítéséért, művészi formáinak megteremtéséért. Életműve magán viseli lázas kísérleteinek, szellemi kalandjainak valamennyi múlandó és „végzetes” következményeit az École de Paris hatásától kezdve magyar mestere, Vajda Lajos szuggesztiójáig, Chagalltól Max Ernstig, a kubizmustól a szürrealizmusig. Így azután nem véletlen, hogy mindaz, amit alkotott, látszólag csupa paradoxon: a végletek és ellentétek izgalmas, feszült összeforrottsága. Bálint ízig-vérig urbánus festő, s művészetének mégis máig kimeríthetetlen forrása a folklór; műveltsége, szellemi igazodása nyugat-európai, művészetének jellege azonban nemzeti vagy legalábbis kelet-európai; s szinte végtelenségig folytathatnánk ezeknek a zavarba ejtő kettősségeknek a sorát a zsidó és a keresztyén, az avantgarde és a hagyományőrző, a szürrealista és az absztrakt, a mozgalmakhoz csapódó és a magányos Bálintról. Tulajdonképpen az is ellentmondás, hogy ez a mások formáin elidőző, az idegen formákkal sáfárkodó, „vétkesen” fogékony Bálint saját egyéniségére rátalálhatott, és jellegzetes, immár stílusában is szuverén festészetét létrehozhatta. Miben lehetne meghatározni ennek a kaméleon-természetű festészetnek az állandóságát? Sem Bálint nosztalgiákra és álmokra hajlamos egyénisége, sem szürrealisztikus asszociációs képessége, sem a szürrealizmust némiképp meghazudtoló stílizáló-absztraháló hajlama nem fedi fel teljesen művészetének természetrajzát. Ha művészettörténeti kategóriával akarjuk megközelíteni, festészetét elnevezhetjük nosztalgikus szürrealizmusnak, s ha művészi hovatartozását kívánjuk körülhatárolni, besorolhatjuk az ún. szentendrei művészet körébe, de ezeknek a fogalmaknak a tartalmát csakis maguk a művek, s olykor az életrajz mozzanatai tárhatják fel kielégítően. Bálint Endre 1914. október 27-én született Budapesten. Apja, Bálint Aladár, neves képzőművészeti- és zenekritikus volt, nagybátyja Osvát Ernő pedig a kor legjelentősebb irodalmi orgánumának, a Nyugat című folyóiratnak a főszerkesztője. 1924-ben Bálint elvesztette apját, s anyja, aki kenyérkereső munkája mellett nem tudott felügyelni rá, beadta fiát a zsidó árvaházba. Bálint máig nyomasztó emlékei között őrzi az egyenruhás intézeti időket, melyeknek csak 1930-ban szakadt vége. Ebben az évben felvették az Ipar
