Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 2. szám - Pomogáts Béla: Poétika és harmónia – Keresztury Dezső és Berzsenyi Dániel
42 POMOGÁTS BÉLA: POÉTIKA ÉS HARMÓNIA sében e hagyományokra támaszkodhatott. Költészetének természeti és történelmi „háttere” szinte ugyanaz, mint Berzsenyié. A dunántúli táj és a dunántúli történelem élménye jelenti Keresztury Dezső lírájának első forrását, s aki ebből a forrásból merít, az eleve a niklai költő rokona lesz. Nikla, ahol Berzsenyi meghalt, és Zalaegerszeg, ahol Keresztury született, közel esnek egymáshoz. Nemcsak tétben, szellemiségben is: a somogyi és zalai hagyományok szoros rokonságában. A dunántúli táj, a szelíd dombok, a barokk városok ihlető erőt jelentenek Keresztury költészetében. „Nézd, az öreg hegy meleg lejtőjére / gyümölcsöst, szöllőt raktak dédeid; / pincére présház, romra templom épül: / olvasd a táj sugalló betűjéből / a történelem feljegyzéseit” •— szól A Badacsony lábánál című verse. Keresztury ugyanabban a szűkebb világban érezte otthon magát, amelyben a nagy niklai előd. Osztozik vele a művelődési hagyományokban is. Keresztury azt a „deákos tradíciót” örökölte, amelynek Berzsenyi volt tán utolsó igazi képviselője. A „pannon” hagyomány, a „magyar deákság”, az apák Horatiuson és Vergiliuson iskolázott kultúrája: ez volt az alapja az ő tájékozódásának és műveltségének is. A klasszikái érdeklődés és erudíció vonzotta az antikizáló formához, a görög-római verseléshez. A Dunántúli hexameterek versformája a deákos hagyományokat követi: azoknak a „magyaros hexametereknek” az ütemét, amelyek mindig új erőre tudtak kapni a Dunántúl költőinél. De vannak versei, éppen a Berzsenyi emlékét idéző A füredi Berzsenyi-ünnepről és az Egy Berzsenyi-tanulmányra, amelyek a niklai költő kedves formájában: alkaioszi versszakban készültek. (Gyakran ezt a formát használták Berzsenyi Dániel történelmi ódái: A magyarokhoz, Herceg Esterházy Miklóshoz, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás, A tizennyolcadik század.) Keresztury kezén az antik forma nem görög és római költőkre utal, mindig Berzsenyit idézi: a niklai költő merész küzdelmét a világgal, önmagával és a formával. Erőfeszítéseit, amelyekkel fegyelmezett rendbe kényszerítette belső harcait, vívódásait. A költészetnek az a felfogása ugyanis, amelyet Berzsenyi képviselt, Ke- reszturytól sem idegen. A niklai költő sértetten, elvonulva a világtól dolgozta ki költészetelméleti művét: a Poétái harmonistikát. E munkája szerint a teremtés harmóniájának követésében és újraalkotásában látta a költő feladatát. A „harmónia” fogalma Keresztury ars poétikájának is a tengelyében áll. A közelítő télről szólván fejti ki a következő gondolatot: „Miközben — [a vers olvasója] — végigjárja az utat, megkönnyebbül; elmúlt szorongása, mert kiélte, feloldódott kedélyének feszültsége, mert a benne gomolygó tartalmak rendeződtek, értelmet kaptak. S távlatot is: azzal, hogy egy általános igazság s egy közös érzés személytelen érvényességének magasába emelkedtek.” Valójában Berzsenyi is ezt: a lélek feszültségeinek feloldását értette „harmónián”. Az emberi — egyéni és közösségi — gondok feloldásának reményével dolgozik Keresztury is. Ez a remény: a harmóniateremtés reménye ad számára erőt; ez biztatja új munkára, új versekre. Utolsó kötetének: az Égő türelemnek költői Ajánlásában erről a reményről beszél. Berzsenyire emlékeztető szavakkal, Berzsenyire utaló versformában (aszklepiádeszi versszakban) tesz hitet az alkotó élet értelme s igazi mellett. Hetvenötödik születésnapján ezt a hitvallást idézzük, a költőt köszöntve rá hivatkozunk: „Hervad már? Dehogyis! Magvait érleli / termő fánk. Tüzetesebb lángtalanúl a szív. / Vágy, kín, csend: gyönyörű őrület életünk. / S teljes, bár töredék a dal.” A termés ma is gyűlik, a dal mind teljesebb lesz: a szívben érezni lehet a régi lángokat.
