Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 1. szám - Veöreös Imre: Tükröződések
VEÖREÖSIMRE Tükröződések Figyelemreméltó megállapítással találkozhatunk az egyház mai gondolkozásában világszerte: „postchristianus”, keresztyénség utáni korban élünk. Már nem beszélhetünk „keresztyén társadalomról”, de keresztyén eszmék vetü- letével találkozunk szekularizált talajon. Ez a vetület önvizsgálatra indíthatja az egyházakat, mert olyan, mint némely tükörkép: ha néha torzultan is, de az egyház tévedéseit mutatja. Sütő András darabja A Káin és Ábel, a Nemzeti Színházban játszott, könyvalakban is megjelent dráma az Ószövetség első lapjairól ismert, nekünk mai hívőknek nem történeti jellegű, hanem jelképes elbeszélést kiszélesíti írói fantáziával több irányban. A testvérgyilkosságba fúló viszályt a más csillagzatról megjelenő szép fiatal lány okozza, akit a színműben ezzel az üzenettel küld az Űr Ádám két fiához: „Legyen hát másodistenetek a szerelem”. A férfi és a nő viszonya, az asszonyi szív kiszámíthatatlanságának hangsúlyozásával — ez a dráma egyik alaprétege. Mindaz az édes és fájó érzés, bonyodalom, ütközés, boldogság és boldogtalanság, szép és gyötrő emlékezés, amit a szerelem hoz az emberi életbe. A testvérek ellentmondásos kapcsolata túlnő ezen az egyetlen területen: a vonzás és taszítás, szeretet és ellenségeskedés szüntelen kettősségében jelennek meg előttünk. Különböző helyzetek utalnak az ember és ember közötti kapcsolódásra, ugyanakkor küzdelemre is. íme a dráma másik, bár halványabb alaprétege. Mindkét drámai réteget átfogja, és föléjük nő Káin honvágya az elérhetetlen Éden után, s még inkább — Ábel megalázkodásának, gyengeségének, siránkozásának, tehetetlenségének ellentéteként — Káin Istennel való szembeszegülése, akaratának érvényesítése, a sorsával való küzdelem vállalása. Ő „a világmindenség legelső fölvetett fejű embere” — mondja róla a szerző a könyv fülszövegében (Magvető kiadó, Budapest, 1978). A dráma megrendítő csúcspontja Ádám monológja. Akkor hangzik el, amikor Káint elpusztultnak hiszik Isten sújtó haragja miatt. „Nem kellett volna elvedd őt, Uram... Az én fiam nem óhajtott a helyedbe ülni. Nem a létedre tört: önmagát akarta csak megőrizni... Bátorkodom Tőled megkérdezni: mire szántad az emberi térdeket? Térdeplésre vajon? Mire szántad az emberi nyelvet? Könyörgésre vajon? Mire szántad a fejünket? Hogy
