Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 1. szám - Káldy Zoltán: "Diakonia?"
KÁLDY ZOLTÁN: DIAKONIA? 5 Sőt az egyház és az egyház tagjainak Jézus nevében történő minden tevékenysége diakónia: a konkrét segítő szeretet munkája is diakónia, az evangélium hirdetése is az. A mindennapi kenyér felajánlása is az, és az „élet kenyerének” felkínálása is az. Így tűnik ki, hogy az egyház életfunkciójának legátfogóbb megjelölése a diakónia. Ezzel együtt azt is ki kell modnanunk, hogy az egyház egyetlen helyes életformája a diakónia. Vagyis a világban az egyház — ha valóban egyház — csak a szeretet életformájában élhet, ami más szóval azt jelenti, hogy az egyház azért van a világon, hogy segítsen. Segítsen azzal, ami az ember lelki és anyagi boldogulását mozdítja elő. Ezt a diakóniát az egyház csak úgy végezheti, ha nem magára tekint, hanem az emberre, akin segíteni akar. Tehát nem önmagát akarja megsegíteni vagy éppen megmenteni, hanem az embert, akinek méltóságát, békéjét, kenyerét, jövőjét veszély fenyegeti. Ez a diakónia világméretűvé szélesedhetik — és kell szélesednie — a mi korunkban, amikor nukleáris fegyverekkel el lehet pusztítani a világot, amikor milliók éheznek, másokat fajuk és színük miatt diszkriminálnak, és társadalmi igazságtalanságok miatt szenvednek. De még tovább kell lépnünk. Ezt a diakóniát az egyház nem végezheti el a világban úgy, hogy „felülről” kezeli a világot, vagy éppen „kívülről” — mintegy balkonról — tanítgatja azt, hanem csak úgy tud diakóniát végezni, ha alárendeli magát annak, akin segíteni akar. A bibliai példázatban szereplő irgalmas samaritánus (Lukács evangéliuma 10. fejezete) a jerikói országúton talált félholt emberen nem tudott „lóhátról” segíteni, hanem le kellett szállnia lováról, oda kellett térdelni mellé, mert csak úgy tudott „olajat és bort önteni sebeire és bekötözni azokat”. A „lóháton” levő egyház — tehát az uralkodó egyház — nem tud diakóniát végezni, vagyis semmiféle szolgálatot nem tud végezni, hanem csak az az egyház, amely az élet országútján „samaritánus pozícióban” él és úgy segít. Mindezt mondhatjuk úgyis, hogy diákóniai életformában él. Ez szolidaritást jelent nem egyszerűen „egy jerikói félholttal”, hanem itt és most azokkal az emberekkel — azok tömegeivel —, akiket kifoszt és kizsákmányol a társadalmi igazságtalanság szerte a világon, akiket megrabol az éhség, torzóvá nyomorít a faji megkülönböztetés. De nemcsak a testi-materiális kérdésekben, hanem a lelki kérdésekben sem tud az egyház ma segíteni „lóhátról”, hanem csak úgy, hogy alárendeli magát annak, akinek Jézus Krisztus evangéliumát hirdeti bűnei bocsánatára és az új élet elnyerésére. És még egy lépést meg kell tennünk, hogy a diakónia teljes skáláját lássuk. A diakóniai életformában élő egyháznak tudnia kell — és pedig alázattal kell tudnia —, hogy korunk és világunk égető kérdéseit az egyház egymagában akkor sem tudja megoldani, ha teljes önfeláldozással végzi a világban a diakóniát. Tudnunk kell, hogy a 4,5 milliárd emberből, akik a Földön élnek, csak 1 milliárd a keresztyén, de 3,5 milliárd nem az. Az egyház részéről a diakónia azt is jelenti, hogy összefog a diakónia végzésében a különböző világvallások tagjaival, más világnézetű emberekkel, marxistákkal, hogy így minden jóakaratú ember közös erőfeszítésével oldódjanak meg az emberiség nagy családjának kérdései. Jó, ha az egyház figyel arra, hogy az a bizonyos samaritánus sem volt a „választott népből” való! Ezek után talán érthetőbb, hogy miért adtuk időszaki folyóiratunknak a
