Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 1. szám - Tatay Sándor: Bújj ki a bőrödből (regényrészlet)
42 TAT AY SÁNDOR: BÜJJ KI A BŐRŰDBŐL borba tartoztam. A lutheri szellem minden más ható erőnél élesebben jelen volt a családunkban. Nem mint meghirdetett tan, korántsem mint doktrína. Benne volt házunk levegőjében, a vérünkben, az anyatejjel szívtuk magunkba. Több felmenő ágon évszázadokon keresztül mindig voltak őseim között papok egészen a reformáció kezdetétől. Magyar nemesi családból származom, de a szász bányászfi, a német parasztunoka életfelfogása, stílusa, aprólékosan emlékül hagyott formái sokkal jobban jelen voltak családi életünkben a hazai udvarházak hagyományainál, amelyekkel pedig szívesen ékeskedtek a magunkfajta elszegényedettek. Luther Márton és az apácából reformátorné asszonnyá lett Bóra Katalin képe ott függött házunkban a legfőbb helyen. Régi képek voltak, a barokk korban születhettek kiváló mester ecsete nyomán. Luther arca olyan volt, mint az a leghitelesebbnek mondott képeken, de Katalin bájos arcocskája bizony nem emlékeztetett a csontos képű, erős vonású asszonyságra, ahogy azt Kranach Lukács, a nagy sógor ábrázolta. A mi Katalinunk már a legendáké volt, mert a legendák szeretnek törékeny, bűbájos asszonyi lényt helyezni a nagy vérmes hősök oldalára. És Katalin keze keskeny volt, jaj, de szép és finom, mintha sosem nyúlt volna lúgba, és nem kevert volna korpát a disznóknak. Volt a falakon jó néhány még az ősök képeiből. Mind tiszteletre méltó emberek, papok, vagy nem papok. De méreteiben Lutherék egymás mellé függesztett képe volt a legnagyobb. Igazában ezek a képek voltak felettünk. És jó, hogy Katalin arca ilyen volt, mert így jobban hasonlított szép arcú anyámhoz. Mert lélekben, és a rájuk háruló munka alázatos vállalásában egyek voltak ők. Mikor könyvekből megismerkedtem a reformátor családi életével, nem tudtam szabadulni a kényszertől, hogy Katalin alakjába anyámat képzeljem. Az ember, különösen ha még fiatal, az olvasmányait önkéntelen elhelyezi a saját világába. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a terebélyes lakóházzá átalakított wittenbergi kolostor élete olyan egészen, mint a mi parókiánké. Heten voltunk testvérek, és a házat elözönlötték, különösen az én gyermekkoromban, az első világháború idején a rokongyerekek. Pontosan úgy, mint Lutherék házát. Olyan volt a nagy családi asztal, olyanok lehettek a nagy asztali beszélgetések, ha vendégek ülték körül vacsora idején. Mert vendégek voltak bőségesen, és elég gyakran papok a környékről. Olvastam egy felsorolást Katalin asszony gazdaságának állatállományáról. Hát annyi tehenünk, borjúnk, disznónk volt éppen, mint nekik. Kranach Lukács pedig megfestette a kutyánkat. Nagyapám volt a haragos, ellentmondást nem tűrő Luther, apám a kedélyes, anekdotázó, jó érzékű minden humorra, légyen az akármilyen finoman árnyalt, akármilyen vaskos. Gömbölyű kis nagyanyám még leánykorában, 1848-ban Habsburg-ellenes kiáltványt szegezett a várpalotai templom ajtajára. Sokszor kotorásztam az ősök félrerakott prédikációi és levelei között egy jókora pántos ládában. Azok a levelek mind olyanok voltak formájukban, hangjukban, hogy írhatta volna őket a reformátor, kinek leveleit később szívesen, nagy élvezettel forgattam. A dunántúli papok egymáshoz írt levelei fölött is nemegyszer ott állt: JÉZUS — felkiáltójellel vagy anélkül. Kalligrafikus nagy betűkkel vagy csak megszokásból odabiggyesztve. Akkor is néha, ha ezek a levelek ízes huncutságokról szóltak. Akkor is, ha időnként versben íródtak.
