Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 2. szám - Csepregi Béla: Népfőiskolái munkánk négy évtized távolából
86 CSEPREGI BÉLA: NÉPFŐISKOLÁI MUNKÁNK dokkal küszködve, a háborús viszonyok jövőtlenséget árasztó hatásával is dacolva. Az evangélikus népfőiskola a tanult népréteg keveseinek a felelősségét tükrözte a tanulásból kimaradt tömegek iránt: értelmiségiek missziója volt a parasztság felemelésére. Nem főhivatású oktatók látták el a különben nagyon szétágazó ismeretközlést, hanem önkéntes szolgáló gárda. A munkában résztvevők hivatásuk gyakorlása, szakterületük ellátása mellett szabad idejük terhére vállalták a díjazatlan szolgálatot a parasztfiatalok érdekében. Előadók az élet és a tudomány minden területéről akadtak: szakavatott pedagógusok — néptanítótól egyetemi tanárig —, elméleti tudósok (szociológus, néprajzos, közgazdász), gyakorlati foglalkozásúak (mezőgazdász, adóügyi szakértő, faluvezető, ügyvéd, orvos, állatorvos, magkereskedő) és felvilágosult gazdaemberek, kertészek, állattartók, méhészek stb. Készséges emberek arra, hogy tudásukat, gyakorlati tapasztalataikat megosszák az ezeket addig nélkülözőkkel. Több népfőiskolái tanfolyamon nagyobb számú volt az előadói gárda, mint a hallgatók csoportja. Ebből eredően nagyon friss és változatos volt a munka is. Nem terhes ismeretanyag közlésével, száraz előadásokkal, hanem élményszerű beszámolókkal, őszinte kérdés-feltevésekkel, közös útkereséssel, sok beszélgetéssel. Az előadók nagy része sok-sok utazással, az intézmény fenntartásáért rendszeres anyagi áldozatot is hozva, a nép iránti felelősségtől indíttatva látta el munkáját. Az evangélikus népfőiskolán két sínpáron futott a szolgálat. A két világháború közötti legjobb magyar írók látásait magukévá téve felismerték, hogy a magyar nép és a magyar lelkiség értékes része a falvak elmaradt népe. Ez a réteg elesettségében is sok nemzeti érték letéteményese és az óhajtott nemzeti megújulás lehetősége. Íróink és szociográfusaink útmutatásait követve törekedett az evangélikus népfőiskola növendékeit — s rajtuk keresztül a magyar falut — értékeire, küldetésére, lehetőségeire ráébreszteni, művelődésre és öntudatosodásra lelkesíteni, nemzeti szerepének a felismerésére elvezetni, s annak ellátására alkalmassá tenni. Ezért tanulmányi anyagában nagy helyet biztosított a magyar történelem és irodalom parasztsorssal és paraszti élettel kapcsolatos vonatkozásainak. Ilyen vonatkozású műveket nemcsak ismertettek, olvastattak és közösen megtárgyaltak, hanem jeles írókat is vendégül láttak és meghallgattak (Kodolányi János, Veres Péter, Erdei Ferenc, Somogyi Imre stb.). A népi írók programját az evangélikus népfőiskola magáévá tette: mindent megtenni a magyar falu önmagára ébredéséért, a benne rejlő értékek kibontakoztatásáért. Egyúttal eleven tapasztalata volt az evangélikus népfőiskola szolgáló gárdájának a magyar falu lelki nyomorúságáról és erkölcsi elesettségéről is. Ügy ítélték, hogy ennek a sokra hivatott néprétegnek mélyre ható megújuláson — nemcsak öntudati, műveltségbeli, hanem lelki megújuláson — kell keresztülmennie, hogy hivatását betölthesse. Ezért kívánták a népfőiskolát nemcsak népi, hanem lelki nevelő intézménnyé is formálni. Ez utóbbi célt szolgálta, hogy a népfőiskolát egyházi intézménynek látták, egyházi kötelékben szervezték, lelkészi vezetéssel irányították, s az előadók soraiban szívesen láttak evangéliumi hitű szakembereket. Ezt a célt szolgálta a népfőiskolások kollégiumi együttélése is, amelyben helyet biztosítottak a Biblia csoportos és egyéni tanulmányozásának, imádságnak és éneknek. A barátkozás, testvéri viszony, a lelkipásztori figyelem tette ezeket az inter- nátusokat a lelki megújulás kohóivá is. Az evangélikus népfőiskola nemcsak a paraszti rétegek őserőire, a bennük levő még feltáratlan értékekre épített,
