Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 2. szám - Veöreös Imre: Az evangélikus örökség Tatay Sándor önéletrajzi írásaiban
5« VEÖREÖS IMRE: AZ EVANGÉLIKUS ÖRÖKSÉG TATAY . . . Külországi vándorlásaiban a természet varázsa és a kallódó emberi életek kötötték le figyelmét. „Mindenekfelett a táj. A minden képzeletemet felülmúló szép Európa ... És az országutak emberei... Legjobban azokat szerettem, akik minden cél nélkül bolyongtak. Aztán azokat, akik nem akartak otthon koldusok lenni. Voltak, akiket csapás ért, de az már olyan régen történt, hogy mesévé változott.” Elemezhetném ezeket a mondatokat is, mert tükör az írója bensőjéről. Bécsi életéből egy utcalány alakja magasodik ki az egyébként sem polgári társaságából. Amit érette tett a bajában, az szinte groteszkül humoros leírás, de — elnézést a hasonlatért — jézusi magatartás dosztojevszkiji értelemben mindenesetre. És az emlékezés mérlege: ez a „lány számomra az angyali jóságot, a tisztaságot. .. jelentette”. Kőszegen grafológiai irodát nyitott. Maga sem hisz tevékenységében, de az emberismeretből és az összefüggések felismeréséből adódó eredményeit emberek sorsának eligazítására használja fel, ha nem is a szokványos előírások szerint. Répcelakon leszállva a vonatról, látja a kedves Jolán néni kétségbeesését őmiatta, hirtelen megváltoztatja tervét, és a lillafüredi jövedelmezőnek ígérkező íráselemzés helyett a fővárosba megy „tisztességes” állás után nézni. Egy fiatal vagány — mély emberi erkölccsel. S az utóbbit hozta magával és kapta a lutheri örökségből. Társadalmi nézőpontját sem festi át most utólag, hanem megvallja, hogy osztozott az akkori magyar társadalom általános felfogásában, melyet az irredentizmus hatott át. A parasztságot, melyet akkor a nemzeti jövendő letéteményeseként emlegettek, saját szemével nézte. Feladatuk nagy volt: „Megmaradni a kor rájuk mért sanyarú körülményei között, és megtartani vállukon az országot.” Nem volt ő tanúja — vallja — „még annak a sokat emlegetett paraszti maradiságnak sem”. Szülőfaluja jellemzésében különösen benne dobog a szíve, a társadalmi érzése, magyarsága és evangélikussága is: Bakonytamásinak „nem volt kastélya, urasága sem. öreganyám birtoka volt talán a legnagyobb, amíg szét nem foszlott, de ... megosztoztak rajta a ba- konytamásiak. Azután már nem maradt sehol föld, amelyből hasítani lehetett volna. Uradalmak vették körül a határt, kikezdhetetlenek. Ám akik a szűk határból kiszorultak, nem szaporították a szomszéd uradalmak cselédségét. Messzebb mentek szerencsét próbálni. Legtöbbnyire Észak-Amerika Ohio államába. A Bakony kipusztult, elfutott színmagyar faluinak helyén a törökvilág végeztével majdnem mindenütt idegen ajkúak kezdték újra irtani az erdőt. Tamásiban akadtak, akik átvészelték a századokat, és az elveszettek helyébe a Batthyányiak valahonnét magyarokat hoztak . . . Szigetet képeztek evangélikus vallásukban is, magyarságukban is. Ezért volt közelebb Cleveland, mint a szomszédos grófi és papi uradalmak világa. Mikor jobbágyságukból felszabadultak, felszabadultak ők lélekben is. Volt itt öntudat, keménység, a módosabbakról szólva, kevélység is. De váljék becsületükre, mindezek a tulajdonságok nem a szegényebbekre, a kiszolgáltatottakra tapostak, sokkal inkább az idegenek, a nadrágosok, sőt a hivatalbeliek felé érvényesültek.” Valahányszor hazaérkezett „valamelyik messze városból •— mondja —, mindig megmagyarázhatatlan szomorúság fogott el”. A megfeszített munka szenvedését látta itt közös sorsnak: „döntő többségükben a családok a maguk birtokán verejtékeztek, a kis vagyon szolgaságából pedig nincs menekvés egy nyugodt éjszakányi sem.” Falujának többször előforduló megjelenítésében ismételten felüti fejét a magyar lutheránus jelleg, amelyet nem hivalkodva, de hangsúlyoz, értékel mint sajátját. Nem tudok magyar
