Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 2. szám - Bozóky Éva: Három hit határán
52 BOZÓKY ÉVA: HÁROM HIT HATÁRÁN kinek csak szíves szóra, másnak érdeklődésre, meghallgatásra, a harmadiknak ennivalóra, a negyediknek tanácsra vagy tanításra. Mindegy: figyeljetek a körülöttetek élőkre, és ha szükség van rá, ne kíméljétek magatokat és ne sajnáljátok az áldozatot sem. Nem önmegtagadás és felajánlásképpen, hanem szeretetből. E világos szavak véget vetettek a korábbi önkínzásnak. Csak persze az sem volt könnyű, minden emberen meglátni a Krisztus arcot! Igen, ez a legnehezebb. És még ha csak zord és szigorú matematika tanárnőnkről lett volna szó. Jó, hát figyelek az óráin és nem olvasok a pad alatt. De már a fuvarost hogy szeressem, aki verni szokta a lovát, s akivel emiatt reggelente, iskolába menet úgy veszekedtem, hogy választékos stílusomat a Minaret tövében üldögélő dinnyéskofák is megirigyelhették volna? És vajon az egri hősök szerették-e a törököket? A jogos önvédelemről már volt fogalmam, ha téli délutánokon a különórákról hazatértem, a vaksötét Tündérparton kellett áthaladnom, anyám ilyenkor sóval és paprikával tömte meg a zsebemet, szórjam a szemébe annak, aki netán megtámad. Ez a fegyver ugyan sohasem került bevetésre, használatától azonban adott esetben aligha riadok vissza. Tavaly még felajánlottam volna egy önmegtagadást a támadóért, miután a szemét teleszórom paprikával. .. De hogy szeressem? Tud-e küzdeni az ember gyűlölet nélkül? Laci bácsi napról napra várta az ilyen és hasonló kérdéseket. Csalódott volna, ha elmaradnak. Egyik magyarórán feltűnt, hogy Mater Brandt átlapozott egy, a tankönyvben meglevő Pázmány beszédet. Nyugodtan tehette, nem volt szokás, hogy a szakfelügyelő a tekintélyesebb tanároktól számonkérje, mit tanítanak, mit nem. Tapintatának jelét sejtve, szünetben megkérdeztem, hogy most miattam tette-e? — Miattad és miattunk. Minden évben kihagyom ebben az osztályban — felelte. Gyermekek vagytok még, nem kell megtudnotok, milyenek voltak a régi ellenségeskedések. Minél később, annál jobb. Nem akarok gyűlölséget alapozni. A Krisztus-követők összetartoznak, akármilyen felekezetűek is. Ha azonban te elolvastad, vésd eszedbe: a hitvitázók útjain nem szabad járnunk. Sem nektek, sem nekünk. Begyógyítani a régi sebeket: ez a dolgunk. Közvetítésem révén Laci bácsi és Mater Brandt őszintén becsülték egymást. De kettőjük jótékony hatása nem sokáig érvényesült. Mater Brandt betegeskedni kezdett, és jóval a tanév vége előtt távozott tőlünk. Az ő szellemét senki sem képviselte, ha a Mater Jadviga-féle túlzásoktól a többi tanáraink tartózkodtak is. Nyílt térítési szándék másnál nem érvényesült, ám a teljes légkör — hiszen az iskola igazi „nevelőiskola” volt! — mégis hatott volna ránk, ha Laci bácsi ki nem fejleszti bennünk az immunitást. Ami azonban nemhogy ellenségeskedést, de még ellenszenvet sem jelentett. Amikor a gályarabok énekét, a „Térj magadhoz drága Sión” kezdetűt tanultuk, újra felrémlett bennem, amit Melinda a gályarabokról mondott. De most már tudatosabban kerestem az okokat. — Ki tette ezt velük? A katolikusok? — kérdeztem szorongva. Laci bácsi úgy válaszolt, ahogy vártam. Pontosabban azt a választ adta meg, amit reméltem. — Sose általánosíts! A császár parancsára egyes rossz katolikusok. — Aztán elmagyarázta a történelmi körülményeket, mi pedig örültünk neki, hogy a legfőbb felelősség a császárt terheli, ezt a hivatalt felettébb megvetendő- nek, vélve, hiszen az első keresztyéneket is a császárok üldözték.
