Délmagyarország, 2010. november (100. évfolyam, 254-278. szám)

2010-11-13 / 264. szám

REJTVÉNY 2010. NOVEMBER 13., SZOMBAT Szieszta „...Először a fogdába került, ahol két cella volt. A szomszédból átszóltak hozzá, hogy ne mártson be senkit, ne emlékezzen senki másra, csak a saját LÉVAY GIZELLA dolgait vállalja, és azt, hogy tényleg ott volt a Hal téren..." co \OJ M CL> <E3 CD ro N LD LO KATONA JÓZSEF TALÁLKOZÓN FRISSÍTENÉ FÖL AZ 56-OS RÉSZTVEVŐK EMLÉKEIT Saját forradalom peremi percre Kinek higgyen az utókor, ha az 56-os forradalom eseményeiről van szó: a papírnak vagy a résztvevőknek? Nem mindig vág egybe a két történet. A visszaemlékezések olykor pontatlanok, mégis egyre nagyobb a szerepük a mai történetírásban. A vásárhelyi Katona József történetéből kiderül, miért. TÖRTÉNELEM BAKOS ANDRÁS - Jó lenne, ha egyszer összegyűl­nénk, mind, akik ott voltunk. Nem valami ünnepélyen, hanem csak úgy, kötetlenül, és megbe­szélnénk végre, tisztáznánk, mi is történt, hogy pontosabban emlé­kezzünk, ez nekünk is fontos len­ne. Ezt el akartam mondani nekik az ünnepélyen, már jelentkeztem is, hogy szót kérek, de meggon­doltam magam: miért pont én erőlködjek? - mondja a hódme­zővásárhelyi Katona József. VISZIK AZ URÁNT, DE NEM FIZETNEK Az 1937-es születésű nyugdíjas autószerelő egykor az esztergomi ferenceseknél érettségizett. Tex­tilboltos édesapja révén egyéb származásúnak minősítette a kocsit. Akkor gurult be Guti Imre egy fuvarról, vele mentünk vissza a Hal térre. Gutinak az ülése alatt volt egy kenderkötél, a szobor de­rekára kötöttük, de a Csepel nem bírt a szoborral: megkapart a ke­reke. Kértük az embereket, állja­nak a platóra, minél többen, hogy nehezebb legyen a kocsi. Ezzel azt értük el, hogy a lökhárí­tó, amire a kötél volt kötve, lesza­kadt. Az Ady Endre utcán jött föl­felé egy traktor, azt is megállítot­ták, azzal is próbálkoztunk, de az se bírta. Valaki - nem emlék­szem, ki - jött szaladva, hogy itt vannak a tűzoltók egy autóval a megyetanács előtt. Akkor már jött is a kocsi, egy GMC, amelyben megismertem a Vörös Miska bá­csit és a Mihály Lajos bácsit. Mondtam Miska bácsinak, segít­sen, húzzuk le csörlővel az Gyűlés a Hal téren október 26-án. Katona József balról a második. rendszer, de mivel úszott és vízi­labdázott, edzője, Török Sándor segítségével bekerülhetett autó­szerelő-tanulónak az autó- és gépjavító vállalathoz. - A focicsa­pat egyesületének klubjában bili­árdoztunk, amikor valaki azzal nyitott be, menjünk a Kossuth térre, néma tüntetés lesz. Onnan a tömeggel együtt a Hal térre mentünk, az Iván-szobor alá, és valakinek eszébe jutott: vegyük már le. A maiak talán nem értik, miért volt nekünk bajunk azzal a szoborral. Akkor köztudomású volt, hogy az oroszok viszik az uránércet, és nem fizetnek érte; hogy fizeti az ország a hadi kár­pótlást, és a beszolgáltatás miatt is nehéz volt az élet. Azt akartuk, hogy az oroszok menjenek innen, éljünk egy kicsit jobban. Azt mondtam, gyerekek, elszaladok a tefuhoz, hozok egy teherautót, azzal majd lehúzzuk. A rokonom, Varga Laci volt ott az ügyeletes szerelő. Laci, adjál már egy teher­autót, le akarjuk szedni az Iván-szobrot. Meg vagytok ti mar­hulva? Ezt kérdezte, de én erre, hogy ne törődj vele, csak adj egy Iván-szobrot. Beállt, fölkerült a drótkötél, és odaálltam a szobor­hoz, de - esküszöm - csak a Kál­lai öcsire emlékszem, hogy mint­ha ő állt volna a fejemen, az biz­tos, hogy cipőben. Győzőre nem emlékeztem. A szobrot csörlővel húzatták le, többször is rá kellett szólni a népre, hogy álljon odébb, nehogy valaki alatta ma­radjon. Nem a Csepel, hanem a traktor húzta el a szobrot, s nem a megyetanács és a városháza között, hanem a Szőnyi utcán, páran ültek is rajta, ahogy be­ment a Kossuth térre. Ott volt pár napig, aztán ki­húzták a Cigányér­be, ez volt ak­kor a sze­métte- x . ^ lep. Nagyon sűrű napok voltak azok: bevá­lasztottak a munkásta­nácsba, nemzet őrséget alakítottunk, fegyvert kaptunk, aztán később leadtuk. BÉKÉBŐL A RENDŐRSÉGRE Az is élesen él az emlékezetében, hogy november végén, egy vasár­nap délelőtt a Béke Szálló étter­mében a barátaival üldögélt. ­Belépett egy korombeli srác, azt mondta, Jóska, feltűnés nélkül gyere utánam, ne csinálj cirkuszt, ne is próbálj menekülni, mert az épület körül van véve. Be kell vi­gyelek a rendőrségre. Ez az em­ber most is él, néha találkozunk a boltban, én keresztülnézek rajta. Először a fogdába került, ahol két cella volt. A szomszédból átszól­tak hozzá, hogy ne mártson be senkit, ne emlékezzen senki más­ra, csak a saját dolgait vállalja, és azt, hogy tényleg ott volt a Hal té­ren. Másnap vitték fel, meghall­gatták szépen, aztán átkísérték egy másik . irodába, ahol egy rendőr megint kérdőre vonta, majd választ sem várva megütöt­te, a mögötte állók pedig össze­verték, gumibottal, úgy, hogy nem állt a lábán, le kellett vinni a cellájába. Az ajtó alatt azonban a fogdát őrző rendőr cigarettát adott be neki. Még ő is él. A kö­vetkező napon egy emeleti helyi­ségben „kezelték" - majd egy nappal később hazazavarták, az­zal, hogy arról, ami itt történt, nem beszélhet senkinek. Másod­szor 57 tavaszán bántották, kór­házba került, a fül-orr-gégészet­re, negyvenfokos lázzal. Azóta a Katona József né­ha találkozik a boltban azzal a férfival, aki 56 novemberében őrizetbe vette. FOTÓ: TÖRÖK ANITA ^ i « •»» jobb fülére nagyothall. Munkahe­lyéről kirúgták, mihelyt fölszaba­dult. Segédmunkásként dolgo­zott, de az edző közbenjárására visszavették, amikor a behívót megkapta. Sorkatona lett, ínhü­vely- és csonthártyagyulladást kapott, ami miatt nem tudott töb­bet sportolni, de dolgozni igen. Autószerelő lett, végül középve­zető, jutalmat, kitüntetést nem­igen kapott. Megnősült, feleségé­nek szülei párttisztségviselők vol­tak, így egyáltalán nem is kerül­hetett szóba otthon, mi is történt 56-ban. Három gyereket neveltek föl, akik most már nem engedik dolgozni: túl van két szívműtéten és egy infarktuson. NEM JELENTKEZETT, NEM IS KERESTÉK Azért hívta föl az újságot, mert olvasta az 56-os megemlékezése­ket, és szerette volna elmondani valakinek, ő hogyan "élte meg a történteket. így. Azt mondja, nyilván az ő hibája is, hogy a rendszerváltás utáni mozgoló­dásból kimaradt. Ahogy az akko­ri események részesei is megke­resték egymást, látva a tolon­gást, és hogy micsoda erény lett régi forradalmárnak lenni, visz­szahúzódott. Igaz, őt nem is ke­resték, kihagyták az emlékeik­ből. Először az ötvenéves évfor­duló előtt jöttek el hozzá az így emlékezünk '56-ra című könyv szerzői, a kötetbe is bekerült. Az­Hivatalos valóság. Több ponton is kiigazította, kiegészítette az 56-os forradalomra az ünnepi számunkban emlékező két egykori szemtanú emlékezetét egy olvasói levél, amelyet a Pofosz juttatott el lapunkhoz. Ezt is az események egyik résztvevője írta, azonban ő az írásos dokumentumokat is kutatta, de névvel nem szeretne szerepelni. Forrása többek között az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a Vásárhelyi Nemzeti Újság, büntetőperes iratok. A közel négyoldalas szöveg leszögezi: 1956. október 26-án a Hal téri tömegben ott volt Forgó László, az MDP vásárhelyi első titkára, aki elment a megyei tanácshoz, és ő, vagyis a hatalom embere utasította telefonon a tűzoltóságot a szobor leemelésére. A levél írója határozottan állította, hogy a szobrot a Csepel húzta. A hatalom a levél szerint 26-ától 29-éig őrizte pozícióit, és október 27-én a laktanyában még katonai tanács alakult az MDP tisztségviselőiből, ezek nem adhattak volna fegyvert a forradalmároknak. A hatalmat pedig csak október 31-én vette át itt a forradalmi katonai tanács, a felkelő zászlóalj pedig csak november 2-án alakult meg és kapott kézifegyve­reket. SÜRGET AZ IDO Ahány ember, annyiféleképpen emlékezik a Kennedy-gyilkosságra: ezt derítette ki egy amerikai tanulmány. A végkövetkeztetés az volt, hogy az emberi emlékezet nem pontos, ez természetes dolog - halljuk Medgyesi Konstantintól, a megyei múzeum sajtóreferensétől, aki a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció szakos hallgatóit oktatva az interjúkészítésről is szokott órát tartani. A kutatók számára az írott forrás az elsődleges, és föladja a leckét, hogy a visszaemlékezők nem egyformán idézik fel az eseményeket. De ezeknek a személyes tanúságtételeknek mégis egyre nagyobb a szerepük a modern történetírásban, mert az derül ki ezekből, ami az írásból nem: hogy hogyan gondolkodtak az emberek arról, ami körülöttük történt, történik. A második világháborút ilyen szempontból már nehéz földolgozni, és ahogy telik az idő, a forradalom tanúi, résztvevői is fogynak, ezért lenne fontos, hogy minél többen beszéljenek - egymással is. tán a bemutatón, a városháza ta­nácstermében rádöbbent, hogy itt alakították meg a nemzetőrsé­get. Azóta nem járt azon a he­lyen. - Sokan kitüntetéseket, elis­merést kaptak, és ezzel járó nyug­díjemelést, de én ebből a szórás­ból is kimaradtam. Később el­mentem a Pofoszhoz, ahol azt kérdezték: kaptam-e enni a rend­őrségi fogdában. Nem kaptam. Hát akkor nem tehetünk semmit, mert nincs írásos nyoma annak, hogy ott voltam. Ezen megint el­keseredtem, és ráhagytam a dol­got. De emlékezni szeretnék, és ha szervezne valaki, például az Emlékpont egy találkozót, ahol végre kötetlenül beszélgethet­nénk, és tisztáznánk a dolgokat, biztosan elmennék. Mégiscsak az életemről van szó.

Next

/
Oldalképek
Tartalom