Délmagyarország, 2010. március (100. évfolyam, 50-75. szám)

2010-03-27 / 72. szám

14 2010. MÁRCIUS 27., SZOMBAT C7lflC7t3 "Mit keres m®§ Szegeden, maga makacs és tehetséges ember, túl van tf Ld a krisztusi koron, menjen, utazzon a világban, és csináljon karriert!" SZERKESZTI LÉVAY GIZELLA " mon(Na Kass Janos K'ss Ferenc tervezőgrafikusnak. Nehéz a döntés: // x -4 á ' Egy plakát a Tavaszi Fesztiválra: Kiss Ferenc lányával, Adéllal Nincsenek könnyű helyzetben a fiatal kortárs művészek: tehetségesek, külföldi sikereket érnek el, itthon azonban hiányzik a „fogyasztóközönség" és a jó marketing. Sokszor nem értik művészetüket, mert az oktatásban nem szolgálnak útmutatóval. Fiatal művészekkel beszélgettünk hivatásuk buktatóiról. Kiss Ferenc tervezőgrafikus csak kitartóknak ajánlja ezt a pályát, amely tele van produktív csodákkal és megrázó katarzissal. muvesz 2 legyek? ALKOTÁS KANCSÁR TÍMEA Művész leszek, de nem biztos, hogy megélek. Feladom önmagam, a vágyaimat, és akkor el tudom tartani a családom, nem csak a mának élek sok fiatal kortárs művészt foglalkoztat a dilemma, hiszen nem minden a tehetség, az alkotásokhoz „fogyasztóközönségre" is szükség van. És nemcsak kiállítást látogatókra, hanem fizető vevőkre és gyűjtőkre is. Márpedig ez hiányzik manapság. - A kortárs képzőművészet napjainkban nem része a „kulturális közös nevezőnek". Színházba még úgy-ahogy eljárnak az emberek, megmutatják legszebb ruhájukat, viszont egy tervezőgrafikus vagy képzőművész kiállítása már nem okoz akkora felbolydulást - ismertette kissé ironikusan Kiss Ferenc tervezőgrafikus művész azt a szomorú tényt, hogy a társadalom részéről nincs elég nagy igény a kortárs művészetekre. Legalábbis hazánkban - különösen a dél-alföldi régióban. Nem a működő művészeti piac nemléte a furcsa, hanem a vita, a közélet, a kritika és a nyilvánosság szinte teljes hiánya. A 38 éves szegedi tervezőgrafikus 14 éve kezdte pályáját, és amikor másfél évvel ezelőtt megkapta álmai felkérését - a Szegedi Nemzeti Színház grafikai munkáit -, úgy hitte, ez a legfantasztikusabb dolog, ami történhetett vele. Ezt nagyjából ma is így gondolja. A művészet már csak a hobbija, amire este, munka után van ideje. Az volt számára a legfontosabb, hogy Szegeden építsen karriert. - Kevés az a gyűjtő, aki mer kockáztatni, leginkább olyan alkotók iránt érdeklődnek, akik már bizonyítottak. Bevált, Kossuth-, Munkácsy-díjas festőktől vásárolnak, több millió forint értékben - fogalmazott Nátyi Róbert művészettörténész, a REÖK művészeti vezetője, aki maga is műgyűjtő. Elmondta: nagyjából 25-30 olyan kortárs festőművész dolgozik ma Magyarországon, aki folyamatosan tudja értékesíteni a munkáit - ezzel szemben több ezren próbálják megállni a helyüket a pályán. Évente nyolc intézmény bocsátja ki a pályakezdőket, nem beszélve azokról a tehetségekről, akik autodidakta módon tanulnak. - A fiatalok idealisták, ha azt mondanánk nekik, hogy nem fognak megélni a szakmából - a statisztikák ugyanis azt mutatják, sok a pályaelhagyó vagy a pálya szélén vegetáló -, nem hinnék el. Belevágnak. Pedig kevesekből lesz professzionális képzőművész. Sok a tehetség, de a szakma felvirágoztatásához a jó kapcsolatok mellett profi marketingre és a kiállítások megszervezéséhez elengedhetetlen, szerteágazó intézményrendszerre, több magángalériára lenne szükség - magyarázta a szakember. A legnagyobb problémát abban látja, hogy már az általános és középiskolában sincs lehetőség a gyermekek művészeti nevelésére, a kortárs művészetekről pedig szinte szó sem esik. Nem csoda, hogy sokszor a közönség nem érti az alkotót. - Amit én csinálok, az nem művészkedés - jelentette ki Lékó Tamás fotós. Az ismert szegedi sakkozó, Lékó Péter bátyja próbál olyat alkotni, amiért fizetnek. Szakmája „ipari" oldalát igyekszik kibontakoztatni. - Próbálok szélesebb körben jelen lenni, hogy mindent el tudjak vállalni, amire felkérnek. Csak így lehet pénzt is keresni. Művészetben, egyvalamiben nem is gondolkodom. De nem panaszkodom, a portré- és együttes fotózásban kiélhetem a kreativitásomat, magamat adhatom - mondta a fotográfus, aki öt éve a Wan2 magazin munkatársa. Az egyetemi évek alatt táncolt, gyakran megkérték, készítsen képeket a táncosokról - ez meghatározó vonal a munkásságában. Magánszemélyek felkérésére aktfotózással is foglalkozott, de nem a művészi vonalat képviselte. - A szakma 1 rengeteg kitartást igényel, vannak nehezebb időff RÓBERT CAPA A háború nekem olyan, mint egy öregedő színésznő: egyre veszélyesebb, és fotón mind kevésbé ábrázolható. Nemzetközi karrier. Kiss Ferencnek tavaly kiállították Fukuda emlékplakátját Bolíviában, bejutott a lengyelországi Torunban a legjobb öt óriásplakát közé egy nemzetközi pályázaton, és a Poster for Tomorrow keretében 22 nagyvárosban állították ki Szabadság című alkotását Los Ángelestől Párizsig, Stockholmtól Buenos Airesig. Négy színházi plakátja volt látható Budapesten, az Ötvenhatosok terén rendezett az év kulturális plakátja kiállításon. Los Angelesben kollégájával, Durst Norberttel együtt képviselte a várost egy nemzetközi designkiállításon. 2009-ben elnyerte a város alkotói támogatását nemzetközi kiállításokon való részvételekre, ezért a közeljövő legfontosabb feladata: időt és erőt kell „rajzolni", hogy a rengeteg félkész ötlete és elképzelése megvalósulhasson. Lékó Tamás szakok, néha kicsit rapszodikus. De hol nincs ilyen? A digitalizált világ pedig nem válik az előnyünkre - lehetőséget ad arra, hogy bárki fotósnak mondhassa magát - tette hozzá Lékó Tamás. Szerinte nem igaz, hogy csak tehetségesnek kell lenni, igenis fontosak a kapcsolatok. Capa élete Sorozatunkban a szegedi Somogyikönyvtár kínálatából szemezgetünk. Ez alkalommal Richárd Whelan Róbert Capa kalandos élete című kötetét ajánljunk olvasóink figyelmébe. „A világ legnagyobb háborús tudósítójaként" emlegetett Capa, eredeti nevén Friedmann Endre Ernő 1913. október 22-én született Budapesten. Eleinte írónak készült, csak hobbiból fényképezett. Bohém figura lévén azonban hamar rájött, hogy megélhetésként is űzheti kedvtelését. 1935-ben felvette az amerikai hangzású Róbert Capa nevet, híres képe, A milicista halála (1936) már ezen a néven jelent meg az újságokban. Haditudósítóként Capa öt háborút örökített meg fényképezőgépével a tűzvonalban. Nála vakmerőbben, mélyebb együttérzéssel még soha senki nem készített fotókat háborúról. „Capa fényképezni tudta az indulatokat, a vidámságot, a szív gyilkos fájdalmát. Még a gondolatokat is" - jegyezte meg róla John Steinbeck. 1954 májusában Vietnamban taposóaknára lépve vesztette életét, negyvenegy éves korában. Róbert Capa elsősorban haditudósító riporter volt, de néhány képén olyan hírességeket is megörökített, mint Alfréd Hitchcock, John Steinbeck, Pablo Picasso, Ingrid Bergman. A portrék egy másik nézőpontból villantják fel Capa sokszínű tehetségét. Férfiként a legszebb nők keresték kegyét, a XX. század egyik misztikus szerelmi kapcsolata is Cápához köthető. 1954-ben találkozott Ingrid Bergmannal, akivel többéves szerelmi kapcsolatba bonyolódott. Richárd Whelan, Capa közeli barátja művében részletes portrét rajzol a zseniális fotóművész fordulatos élettörténetéről és nem kevésbé kalandos szakmai pályafutásáról. Mosonyi Helga könyvtáros Néhány napja megdicsérték az egyik szendvicsemet, és ettől boldog lettem. A balgák azt hiszik, könnyű szendvicset csinálni. Hogy az csak rutin, mozog az aranyozott ujj, oda se kell figyelni. Ám a szendvicsnek éppúgy lelke van, mint a herepörköltnek, a hortobágyi húsos palacsintának vagy a töltött káposztának! Egy szendvics lelke bonyolult. Idősb' kelet-európai évjáratok emlékezhetnek még a proletár vagy arisztokrata anyukájuk szalvétába csomagolt, kettős osztású, vajas, t. v. paprikás kenyereire, melyeket kirándulásokra, táborokra, kitelepítésekre, riadóláncokra kaptak. Ezen egyszerű csinálmányok is szendvicsek voltak már. De szendvics nem lehet a szimpla vajas kenyér. Karikázhatsz rá paradicsomot, uborkát, a szerelmed oldalából vágott sonkadarabokat, ha nem feded le, nem szendvics. Ugyanis a szendvics olyan, akár a ház, a világ vagy az ember, teteje van. Keretes szerkezet. Ennyiben lehet az ember teteje kalap, egy másik ember, glória, az Isten, a csillagos égbolt satöbbi. Az egyik legpoétikusabb szendvics a magyar restikben kapható. Meglepően nagy rántott hús öltögeti nyelvét az utazókra, némi salátahajjal kísérve. A hús olyan, akár az újszülött arca, ráncos, öreg. A saláta miatt se leszel pedofil. Mégis azt érzed, jó lenne neked ez a restiszendvics, miközben Szatymazig Goethét olvasol. Tehát megveszed. Veszem. És aztán csodát látok, mert a zsömlében nem lesz semmi, egy pici vajmocsár talán, de husi vagy más egyéb matéria már nem. A magyar réstikben adnak a látszatra. Nyugaton, akár a demokráciát, komolyan veszik a szendvicset. Magyarországon nem veszik komolyan a demokráciát, olyan az is, mint a szendvics. A nyugati szendvicsek állati nagyok, női kar hosszúságú bagett van teletömködve mindenféle anyaggal, kétnapi emésztés jár egy ilyen kaland után. Én láttam már szendvicseket Londonban, New Yorkban Athénban, Isztambulban, Belgrádban, Prágában és Budapesten, van összehasonlítási alapom, sok különbség nincsen. A szendvicsek mindenütt nagyok, gőgösek, túltápláltak és szellemtelenek. Mint kezdő manökenen a szemölcs, ritka a bölcs szendvics. A barátságos. Vagy az olyan, amelyik tud meglepetést okozni. Látomásod támad például, akinek még lehet, erekciója, vagy egyszerre csak megtudod a tutit. New Yorkban történt, hogy egy fiatal nő, olyan fiatal, aki még megérzi az őszi lombárnyék súlyát, mert megéhezett, szendvicset vett. Ő maga mesélte, mi történt aztán. Szép volt a jószág, volt nehézkedése. Súlypontja is volt. És ahogy elváltak az ajkai, ahogy ráharapott volna, furcsát hallott. Amolyan kuncogásfélét. Mint amikor az egér boldog, és vihorászik. Nézi, forgatja a szendvicsét, lassan fölhajtja a zsemletetőt. Na, és mit lát? Az olajbogyós, salátás, uborkaés répaszálas sajtágyacska közepén, kétszarvú feje alatt sonkatáskával ott heverészik egy pici, rózsaszínű ördög, és, bocsánat, de a farkincájával játszadozik. És vihog a csonkos aranyfogaival. És a három szigonyával fölfelé mutogat. Ezek olyan pillanatok, hogy megértjük, a gonosz nem csak a lélekbe költözhet be, nem csak a könyveket vagy a focilabda ívét mérgezi meg. De bizony egy ártatlan szendvicsben is képes jól érezni magát. Azt kérdezte a lány, tudom-e, hogy mit tett a szendviccsel. Vatikánba küldte el csomagban? Nem, nem küldte el Vatikánba, a szemétbe dobta. A szemétbe egyenesen?! Igen, igen. Értem, mondtam, és a felhőket bámultam New York fölött, két kicsi felhő úszott a hatalmas kékben, mindössze kettő. Távol voltak egymásról. Nem is tudtak egymásról. Jaj, két New York-i felhő, mi lesz veletek, ha jön egy nagyobb, szürke, kék, fekete viharmező. Nem kérdés, hittem-e a lánynak, aki azt mondta, meg se kóstolta az ördögös szendvicset, hanem nyomban eldobta. Hogyan is hihettem volna neki?! Ugyanis a szemébe néztem. És aztán a járását is figyeltem, ahogy elring a Amsterdam avenue-n. Aztán kielemeztem a szavainak a hangsúlyait. A tekintetét. A mozdulatait. És így tovább. Hát persze! A jó öreg New York mutatott egy lányt, aki megette az ördögöt, aki kicsi volt, rózsaszín, és éppen csukott szemmel vihorászott. Több se kellett, hazarohantam, és szendvicset csináltam. Vagy ötöt. Aztán leültem, és néztem őket. Öt különböző építkezésű csoda, és már tudtam, hogy a szendvics el akar venni a világból. Különülni akar. Az igazi szendvics az önzést erősíti, és lehet, hogy igaza van. És aztán furcsát hallottam. Mintha valaki kuncogott volna. Egy vidám egér, vagy... nem. Nem mertem megnézni őket. Az ablakhoz léptem. Jól van. A két kicsi felhő még mindig ott kerülgette magát a kékben. A szendvicseket elcsomagoltam, és másnap elosztogattam őket. S mert mindegyikből hallottam a kuncogást, tudtam, hogy jól csináltam meg őket. Szív Ernő