Délmagyarország, 2009. május (99. évfolyam, 102-126. szám)

2009-05-23 / 120. szám

Szombat, 2009. május 23. Szieszta 111 HELLER ÁGNES FILOZÓFUS 80 ÉVES SZERENCSÉJE ÉS A SZERENCSÉTLENSÉGE RÓZSA-FLORES EDUARDO KATONATÁRSA VOLT... A szegedi egyetemen kapott katedrát az emigrációból 1989-ben hazatérő Heller Ágnes. Most, a 80. születésnapját követő második napon pedig a szegedi filozófiai konferencián őt köszöntötte és hallgatta-kérdezte a hazai filozófiai élet színe-java. A csupa élet Heller Ágnestől mi is kérdezhettünk. Szülővárosában, Santa Cruzban április 16-án - máig tisztázatlan körülmények között - a helyi rendőrség emberei két társával együtt „szitává lőtték" Eduardo Rózsa-Florest. Az apja révén magyar, anyja révén bolíviai „forradalmárnak" harminc évvel ezelőtt Szegeden egy rábaközi katonatársa is volt, aki lapunknak felidézte „Edu"-val kapcsolatos emlékeit. 1UCH CSABA • István - kérésére nevezzük így 1979-ben kezdte meg tanulmányait a Kossuth Lajos Katonai Főiskolán. Az egyik rábaközi településen élő férfi a határőrségnél akart szolgálni, így a három hónapos sorállomány után tizenegy hónapot a szegedi bázison töltött. Ott találkozott, ismerkedett meg Eduardo Rózsa-Floresszel. István a 2-es, „Edu", ahogy barátai szólították, az l-es szakaszhoz tartozott. Jó ideig a körletek kialakítása miatt - szinte egymás melletti ágyon aludtak. A legideálisabb felszerelés - Jó tanulmányi eredményemért a századparancsnokunk megengedte, hogy felmehessek a stúdióba, ott tanuljak. A felkészülés mellett olykor az én feladatom volt a reggeli ébresztő, és az abban az időben szokásos mozgalmi indulók bejátszása is. Egyik alkalommal néhány katonatársunkkal feljött, bekéredzkedett hozzám Edu, aki aztán utána rendszeresen a stúdióban töltötte a szabadidejét. Che Guevara volt a példaképe, folyton őt emlegette, és már akkor mániákusan hajtogatta, hogy visszamegy Dél-Amerikába, és forradalmat csinál. Ezt csócsálták nap mint nap társaival, akik közül egyikről később eljutott hozzám a hír, hogy azóta pszichiátriára került. Más sörözni ment, vagy a kantinba, ők pedig arról elmélkedtek, hogy milyen felszerelés a legideálisabb a dzsungelben. Hetekig körzővel, vonalzóval fegyvereket terveztek, torkolattüzet, a legideálisabb stratégiát. Azt latolgatták, hogy a parasztok a ranchokon biztos melléjük állnak, be lehet őket fogni a forradalomba. Én meg mint kívülálló, naiv falusi gyerek, csak lestem, hallgattam, miről is beszélnek ezek, aztán gondoltam - ahogy felénk mondják -, biztos baj van az emeleten. István megemlített egy olyan érdekes esetet is, aminek az okát csak évtizedekkel később értette meg. Történt ugyanis, hogy eltűnt a századnál egy pár katonai téli kesztyű. Carlos és Edu nevét is olvastam - Azt mondták, úgy állították be, hogy Eduardo lopta el. Az úgynevezett „bajtársi lopás" mindenhol óriási bűnnek számított, de a határőrségnél, ráadásul olyanoknál, akik tisztek lesznek, különös következményeket vont maga • Eduardo Rózsa-Flores 2002. február 5-én Budapesten, a Magyar Játékfilmszemlén készült képen. Akkor Chico című filmjének főszerepét alakította FOTÓ: MTI után. Megjegyzem: az talán már akkor gyanús lehetett volna, hogy Edu annál sokkal jobb, kivételezett anyagi helyzetben volt, mint hogy éppen a szakasztársa kesztyűjére pályázzon. Mást ne mondjak: amikor mi a legolcsóbb magyar cigiket szívtuk, neki már akkor rendszeresen két doboz Marlboro lapult a zubbonya zsebében. Mint utólag összeállt bennem a kép, ez csak jó ürügyként szolgált ahhoz, hogy Edut „kiemeljék", elvigyék Szegedről. Más hivatásos állományba készülőt ilyenért leszereltek és visszadobták a sorállományba, ahol nulláról kezdhette a huszonhét hónapot. Jó idő eltelt az eset után, amikor egyik katonatársunktól hallottam, hogy Edu viszont nem a határszélre, hanem törzsőrmesterként Budapestre, a Ferihegyi repülőtérre került útlevélkezelőnek. Ez sem tűnhetett gyanúsnak, hiszen anyanyelvi szinten beszélt spanyolul. Megint csak utólag tudatosult bennem, mikor később a szlovák határon szolgáltam, az abszolút nyilvántartott terroristák fotói, adatai között Carlos mellett Floresként mintha Edu nevét is olvastam volna. Egyébként biztos, hogy ő fogadta, gardírozta őket, mikor Carlos Magyarországra jött, itt nyaralt, telelt, pihent... Az a bizonyos „lopás" ennek a „megalapozása", egy előre megtervezett titkosszolgálati játék, trükk volt, hogy Edut minden feltűnés nélkül elvigyék, elvihessék tőlünk. Eduardo Rózsa-Flores egy-két évvel ezelőtt, 2007 tavaszán egy interjúban így emlékezett: „Ezerkilencszázhatvanas születésű vagyok, tizenöt évesen kerültem Magyarországra, tehát a Sakál magyarországi tartózkodásának időszakában alig húszéves voltam. Nem Carlos vett maga mellé, hanem spanyol anyanyelvűként, kizárólag a szolgálati helyemen - határőr voltam Ferihegyen -, parancsot teljesítve többször találkoztam vele. Sajnos nem a tolmácsa voltam. Sajnos, mert akkor többet tudnék azokról, akik Magyarországra beengedték." Jó ember volt - Edu forradalmár, de inkább anarchista volt. Mániákusan szerette a fegyvereket, egyetlen megoldást ismert mindenre, a forradalmat. Jóval később Eduárdot egy, a horvát fronton harcoló nemzetközi szabadcsapat többször megsebesült ezredeseként láttam viszont a tévében. Háborús hősként, aki harcolt Szentlászló védelmében, majd az eszéki csatákban... Szeged után többet nem találkoztunk személyesen. Ami most Eduardóval történt, nekem teljesen beleillik a képbe. Abba az életvitelbe, felfogásba, amit ö képviselt. Hóbortos, szeretni való, jó ember volt, akinek a forradalom, a harc volt a mindene, a szíve vágya. Ott érte a halál, ahol megszületett. Ez is valamiféle különleges üzenet... NÉVJEGY. Budapesten polgári zsidó családban, 1929. május 12-én született Heller Ágnes. A kommunista pártból kétszer, majd 1956 után az egyetemről is eltávolították. 1963-73 között az MTA Szociológiai Kutatócsoport munkatársa. Lukács György lanítványa. A Budapesti Iskola egyik alapítója. Politikai munkanélküliként 1973 -77 között fordításokból élt. A marxista-újbaloldali nézőpontot képviselve 1977-ben Ausztráliába emigrált, 1978-1986 között a melbourne-i egyetemen tanított. 1989-ben tért haza, 1995-től nyugdíjazásáig a szegedi JATE Filozófia, és az ELTE Esztétika Tanszékének egyetemi tanára volt. Elsősorban etikával és történetfilozófiával foglalkozik - a posztmodern * perspektívájából. - Mindig voltak filozófusok, akiknek számított a véleménye közügyekben is. önnek Lukács Györggyel volt szerencséje együtt dolgozni... - Valóban életem legnagyobb szerencséje az, hogy Lukács György tanítványa lehettem: 18 éves voltam, amikor megismerkedtem vele, 42, amikor meghalt. Egész végig jártam hozzá, beszélgettem vele, közben hihetetlenül sokat tanultam - nemcsak ténybelileg, hanem a gondolkodás szintjén is. Szeretem az inspirációt, de az nem jelent befolyást nálam. Megpróbálok a magam elméjéből kicsiholni valamit. - Milyen ma a mester és tanítvány viszony? - Nem olyan, mint régen. Most nincsenek filozófiai iskolák, nem gyűlnek a mester köré a tanitványok. De természetesen létezik a mester és tanítvány viszony. Például Ausztráliában, Amerikában számtalan tanítványom ma már egyetemi tanár, akik meghívnak konferenciára, s ilyenkor örülök, hogy találkozom velük, de sose törekedtem arra, hogy úgy gondolkodjanak, mint én. Nekem az a célom, hogy minden tanítványom önállóan gondolkozzék. - Egyetért-e azzal, hogy a jószerencse lánya, mint ahogy önt egyik méltatója nevezi? - Bizonyára ténylegesen szerencsém volt néhány életfordulatban. De van szerencsétlenségem is. A szerencsém annyi, hogy tudtam mit kezdeni a szerencsétlenségemmel. Ami az ember karakterében foglaltatik, az a szerencse. - A szabadság a rendszerváltozás lényege - mondják. De mit jelent a szabadság itt és most? - A modern filozófia alapvető kérdése a szabadság. De ez az emberi és a politikai élet középpontja is. Persze különböző szabadságok vannak. Az viszont tény: a modernség legfőbb értéke a szabadság. Egyetlen érték vetekedik vele: az élet. Egyesek az élet, mások a szabadság oldalára helyezkednek. S ha van a modern világban konfliktus, amely nem megoldható, az az, amikor a szabadság és az élet áll ellentétben, mikor a kettő között folyik a harc. - Nyolc filozófiai könyv jelenik meg a könyvhéten. Lesz ezekre vevő? A filozófusoknak mi a feladata? - Tanulunk egymástól, új eszmék támadnak a fejünkben, ha mások elmélkedéseit halljuk. De a filozófiának nem abban van a legfőbb értelme, hogy a filozófusok egymás között vitatkoznak, hanem abban, hogy ez miként szüremkedik át a tapasztalatokba, az emberek életébe. Mindig vannak olyan befogadók, akik nem filozófusok. Az ilyen emberek megveszik a filozófusok műveit, gondolkoznak azokon. • Heller Ágnes szereti az inspirációt, de a befolyásolásnak ellenáll FOTÓ: FRANK YVEITÍ Nem kellene ennyi A képlet nagyon egyszerű, tulajdonképpen arcpirítóan az, és az ember szomorú, esendő fia, jelesül én, szégyenkezve kezd el beszélni a dologról. Jóllehet én csak az országról beszélek, meg azokról, akik benne laknak. Tüdőm, nem sok ez. Kis köhögés, öh, öh, engedelmükkel. Mert nem szólnék most sem az égről, sem a vágóhídra vitt angyalok jajkiáltásairól, a szomjazó földről vagy a politikai penészfoltokról, melyek úgy jöttek elő a friss festés alól, mint a, mint a, bocsánat, a hasonlat nem napilapképes. (Előjöttek, itt vannak.) Csak az országomról szólnék, meg azokról, akik benne laknak, lakoznak, pirítósoznak. Az országomban főként magyarok laknak, de természetesen nem csak ők, mert akadnak számosan olyanok is, akik tegnap érkeztek vízen, földön vagy levegőn, és holnap már mennek is, illetve olyanok is élnek e szent, vér és takony áztatta földön, akik régtől fogva költöztek dombjaink, lapályaink és kőrakásaink hűvösébe, de mégsem beszélik a nyelvünket, és másfajta istenekhez fohászkodnak, mint mi. Ez most mindegy is. Ami nem mindegy, hogy az országom akar. Akik benne laknak, és legyen egészen és komolyan mindegy, hogy magyarok vagy nem magyarok, szintén akarnak, mindenki, kicsi és nagy, magyar és nem magyar, öreg és fiatal, fekete és fehér akar valamit, s bár nem azt mondom, hogy e vízi forrásként bugyogó törekvések, vágyak és kívánságok között ne lenne jogos és magától értetődő megannyi, ám a lista oly hosszú, és oly gyorsan változó, hogy az ember beleszédül, ha olvasni, figyelni, silabizálni kezdi. Jó, szemléltetem, hogy mire gondolok. Most szinte már nyár van, sziszegve lobog az égi kékrezsó, fulladozik a földi zöld, pici gyémánt az izzadság a mellbimbó rózsaszíne fölött, és mintha menyasszony lenne, megszépült a piac is. Mindegy, sztornó. Lehetne tél, lehetne szívtépő vihar, pocsék jégkorszak, egy ideje, bármiféle időjárásban ez a szisztéma. Elmondom, mi a nagy, a fantasztikus szisztéma. Kilépek az otthonómból. Csak úgy. Kis dolog, reggeli séta, esti séta, kis halálséta, akármilyen séta. Éppen csak a verőfényes, havas vagy akármilyen utcára, mondom, kilépek, és máris a hőzöngő és izgatott vágyak és kívánságok, hogyan is mondjam csak, főző üstjében kavargók, akár egy darabka, szomorú, inas hús. Nos, ilyeneket hallok, látok, tapasztalok, és akkor sorolom is. Vegyem meg ezt, azt, amazt. Adjak, adjam oda. Hallgassam meg. Üljek le oda, ide. Bízzam benne. Szavazzak rá. Higgyek neki. Menjek vele. Menjek ellene. Tüntessek. Segítsek neki. Hadd segítsen nekem. Egyem meg. Olvassam el. Foglaljam imába. Dögöljek meg. Temessem el. Fizessem ki. Adjak kölcsön, vegyek kölcsön. Vágjam ki. Ültessem el. Vegyem észre. Ne vegyem észre. Szeressem. Ne szeressem. Nem sorolom tovább, de talán már nyilvánvaló, hogy ha egy alig kunkorodó, kicsiny utcahosszban ennyi felszólítás harap az ember szomorú, esendő fiának szívébe, hát az bizony sehogyan sem képes megfelelni a kívánalmak parádéjának. Mert ugyan még kivágnám, de akkor hogyan ne vegyem észre?! Szeretni tudom úgy, éppenséggel, hogy nem szeretem, de közben megdögleni már nem megy?! Ha nem hiszek neki, miért üljek mellé?! Satöbbi, satöbbi. Mármost nem kellene ennyi vágy, ennyi akarat? Lehet, hogy nem kellene. Lehet, hogy így van rendjén. Én csak azt mondom, hogy azok, akik az országomban laknak, magyarok és nem magyarok, valahogyan, és én nem is tudom, miért van így, de sajnos így van, nem maguktól, hanem mindig a másiktól akarják azt az átkozott valamit. Hogy mindig a másiktól kezdik akarni azt, amit először maguktól kellene követelni. Kilépek hát a högutás, megfagyott, ilyen-olyan utcára, és tétován botladozva keresek, akarok egy drága embert, aki először nem engem akar.