Délmagyarország, 2009. április (99. évfolyam, 77-101. szám)

2009-04-04 / 80. szám

Válságos időkben hirdet optimizmust a Soproni - Hideget és meleget is kap a mákos gubás hazafi ITT MAR REG Magyarországon naponta százak veszítik ei állásukat, megbukott a miniszterelnök, a világsajtó bóvlisodó országról ír - és eközben, az egyre mélyülő depresszió közepette egy sörreklám arról szól, miért jó érzés magyarnak lenni. Az utóbbi évek legnagyobb hatású tévészpotját leteremtették a Népszabadságban, megvédték a Magyar Hírlapban, internetes oldalakon szidják és dicsérik azóta is. Ez az indulatos vita azonban nem idén tavasszal, hanem legalább kétszáz esztendeje kezdődött. Fontos pillanatokban hozzászólt már többek között Petőfi Sándor és Illyés Gyula is. „Nincs karikás ostorom, nem vagyok betyár, és nem hordok bő gatyát. A világ egyik legszebb és legnehezebb nyelvét beszélem, és rajtam kívül még több millióan értik, hogy mire gondolok, amikor azt mondom: Anyám tyúkja...", így kezdi monológját a harmincéves Száraz Dénes színművész a Soproni Sörgyár 44 másodperces szpotjában. A produkció az utóbbi hetekben különböző fórumokon hideget és meleget is kapott. Ez most komoly A Népszabadságban Balázs András és Kaderják Dániel azt írta, ez a reklám azokhoz a heteroszexuális magyar férfiakhoz szól, akik e tulajdonságaikon túl mással nem büszkélkedhetnek. A szerzőpáros emlékeztet: a sörgyár megvásárlásakor a Heineken nyomott áron szorította ki a cégből a magyar kisrészvényeseket - vagyis a vállalatnak nincs erkölcsi alapja arra, hogy nemzeti érzéseinkre apelláljon. Ebben igazuk is lehet, csakhogy ez a film - talán, mert a sör szóba sem kerül benne - ma már önálló életet él. A nézők azért is figyelhettek föl rá, mert a Soproni reklámjai korábban inkább humorosak voltak, ez viszont patetikus. Bírálói is egy nemzeti önértékelő konferencia vitaindítójának tekintik. Száraz Dénes és a háromszoros olimpiai bajnok férfi vízilabdázók a reklámban. Puszta véletlen, hogy a film a válság idejére készült el Ablonczy Balázs az Origón már így elemzi. A klip „magyarságképe sérelmi és közhelyes", az Erős Pistát szeretni „erősen nejlonbetyáros-kádárista" gesztus, a magyar nők pedig szebbek lennének, ha nem viselnének tetovált szemöldököt, csillámos végű műkörmöt. Egy ilyen reklám jobb lenne a Belga együttes stílusában, ironiA mienk jobb, mint az eredeti Amikor néhány éve Oláh Ibolya elénekelte a Magyarországot, a kommentelők azon fanyalogtak, hogy az „újmagyar Geszti-himnusz" eredeti dallama kanadai. A Soproni reklámjának készítőire már a Népszabadság pirított rá: a kanadai Molson sör 90-es évekbeli reklámja volt a minta, ez csak másolat. Az interneten több fórumon is szóvá teszik, micsoda szégyen, hogy nálunk még a hazafiúi érzésről szóló reklám is koppintás. Holott ha így nézzük, a nemzeti önmeghatározás igénye is európai divat volt a polgári forradalmak korában. Továbbá a Molson sört is a Heineken forgalmazza, mint a Sopronit, magyarán családban marad az ötlet. Ráadásul aki rákattint a kanadai szpotra, jóleső érzéssel nyugtázhatja, hogy bár itt van némi irónia, az igazi Joe (képünkön) elég méretes, a mienkénél mindenesetre sokkal nagyobb önértékelési zavarral birkózik. Az a reklám ugyanis szinte végig az Egyesült Államok lakóiban a kanadaiakról élő sztereotípiákat veszi sorra. Aszpot ráadásul azóta műfajt teremtett: létezik olyan változat, amelyben egy québeci arról dumál, hogy ő miért nem kanadai; egy másik videón egy muzulmán fiatalember azzal kezdi a bemutatkozást, hogy ő nem terrorista, nem visel turbánt, viszont lám, mi mindent adott a művelt világnak az arab kultúra. A svájciak a németekhez képest határozzák meg magukat. A mi filmünkben van a legkevesebb tiltakozás és dac. Természetes, hogy miként annak idején Tyereskova is elénekelte az ő Magyarországát, a Soproni reklámjáról is készült paródia: „bürokráciában mi vagyunk a császárok, Európában igenis nálunk a legnagyobbak az adóterhek, Magyarország, én most leiszom magam". kusra hangszerelve. Ezek után sejthető, hogy a Magyar Hírlap megvédte a reklámfilm készítőit, akik „okosan, a hazai mélyárokrendszer veszélyeit szem előtt tartva felismerték, a reklámfilmhez a nyúlós magyar múlt több muníciót kínál". Öniróniát nekünk? Természetesen az interneten is téma a soproni hazafi. „Azokra a dolgokra, amiket a reklám felsorol, csak egy tróger kilátástalan népség lehet büszke" - írta a nol.hu fórumában bizonyos Cerberus. OldTriker fölhördül: „egy kis önirónia kellene, nem pedig ez az idegesítő pátosz, hülyét kapok ettől a hűdejómagyarnaklenni érzéstől!" Többen viszont azt írják, így is szeretnének az országra gondolni, és nem csak úgy, ahogyan a mindennapokban látják: korrupt, koszos állapotában. - Hónapokon át dolgoztunk rajta, jó reklámot akartunk készíteni, és nem gondoltuk, hogy ebből közéleti vita kerekedik - védi azonnal a mundér becsületét kérdésünkre Kiss Éva, a Heineken kommunikációs menedzsere. Sorolja, a hozzájuk eljutott reakciók zöme pozitív volt, és beszédes adat, hogy csak a Youtube oldalán 400 ezren nézték meg a filmjüket. De azt is tudomásul vette a cég, hogy munkájuk megosztotta a nézőket. Hegedűink első hangjai Ez a vita épp azért érdekes, mert nem a sörről szól, hanem arról, hogy nekünk, magyaroknak inkább büszkeségre van-e okunk, vagy szégyenkezésre. Azt gondolnánk, hogy a reldámot szeretők többnyire jobboldali érzelműek, a többiek inkább liberálisok, de ez azért nem Uyen egyértelmű. A felek nagyon keményen egymásnak esnek, leíródik az idegenszívűség vádja az egyúc oldalon, amonnan üresfejű dölyföt emlegetnek. És persze szóba kerül a válság is, amelyből van gazdasági, erkölcsi és közéleti. Ez a disputa már egy hasonlóan izgalmas időszakban, több mint százötven évvel ezelőtt is folyt, legalábbis erre enged következtetni, hogy egy Petőfi Sándor nevű fiatal véleményformáló értelmiségi 1847-ben egy, a mai reklámfilmekhez hasonlóan rövid, akkor széles körben ismert és népszerű műfajban, versben foglalta össze, szerinte milyen is a magyar haza és mentalitás. A magyar ember természete szerint komoly, „mint hegedűink első hangjai", inkább örömében sír, „De arcom víg a bánat idejében, / Mert nem akarom, hogy sajnáljatok". A költő sorolja, hogy sok mindenre letelligenciája. Meglehet, ma fejlettebb a technika, más a szabadságfok, az emberek mégsem változtak sokat, és a sorskérdések is hasonlóak. A haza sorsát taglaló versek mindig éles vitákat váltottak lei, ma nemigen íródnak ilyenek. A Szegeden élt és 1995-ben elhunyt Baka István talán az utolsó volt, aki komoly, megrendítő versekben elemezte a nemzet sorsát. Ez azonban nem azt jelenti, hogy amit a régi mesterek leírtak, elavult volna. Érdemes ideidézni Illyés Gyula Ki a magyar? című dolgozatát, amely a mostaninál nehezebb körülmények között, 1939-ben íródott a kor virtuális üzenőfalára, nyilván az akkori lihegés, csörtetés és helyezkedés ellenében: „...Magyar az, aki bátran szembe• Petőfitől Bakáig neves költők mondták el, büszkék lehetünk-e magunkra hetünk büszkék, de nagyobb hangsúlyt kap, hogy mi miatt ég jogosan a képünk. Mégis olyan következtetésre jut, hogy ezt a nemzetet szeretni kell „gyalázatában is". A közéleti vers mindig egy kollektív élmény dokumentuma. Ebből a szempontból tanulságos, hogy e kettős érzés megéléséhez valószínűleg nem csak Sándornak volt meg az érzelmi innéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Alti a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán magát is sértve érzi emberi, magyari mivoltában." Jogosan vetődik föl a (költői) kérdés: vajon ma ilyenek vagyunk?