Délmagyarország, 2008. október (98. évfolyam, 230-255. szám)

2008-10-04 / 233. szám

Szombat, 2008. október A. Szieszta 19 Prém Alexandra (az első sorban balról) és csapata - egyetlen magyarként vett részt a Ruta Quetzal expedíción Folytatás a 8. oldalról - Az uralkodó, I. János Károly és neje fogadta a Spanyolországba visszatérő népes küldöttséget. Nemzeti viseletben jelentünk meg, mindenkivel kezet fogott a király és a királynő - büszkélkedik a szegedi lány. E királyi kézfogáson kívül az is kifejezi a Ruta Quetzal súlyát, hogy Jósé Luis Rodriguez Zapatero miniszterelnökkel is találkoztak a spanyol és spanyolul tanuló fiatalok, jártak a parlament épületében. - Mi a legnagyobb élményem? - kérdez vissza Prém Alexandra. - Nehéz választani. Talán a panamai Chagres folyó partján, egy sziklaerőd melletti fotelszerü szikla? A milliónyi csillaggal beszórt égbolt? A nálam magasabb fűszálak között, a felfedezők emlékét idéző kalandtúra? A Panama-csatorna, aminek megérintettem a falát? A kakaógyár? A spanyolországi Mundo folyó nemzeti parkja? Vagy Toledó, esetleg Zaragoza? Nem: inkább a barátságok - néz a pólóra firkantott mondatokra Alexandra. Felolvassa-lefordítja az egyik legkedvesebbet, amit egy spanyol barát írt: „Van egy házad Valladolidban". Ruta Quetzal A szabadság jelképe a'quetzal, ez a jellegzetes közép-amerikai madár, mellesleg Guatemala címerállata. A ruta jelentése: út. A Ruta Quetzalt, a spanyol nyelvterületen élő diákok számára oly kívánatos, negyvennapos felfedezőúttal egyenértékű ösztöndíjat elnyerni kemény, többfordulós versennyel lehet. A szegedi Prém Alexandra Az istennő megfigyelései című dolgozatával nyerte meg a spanyol I É* ? két tannyelvű középiskolák nemzetközi versenyének magyarországi fordulóját. Jutalmul egyetlen magyarként részt vehetett a média figyelmétől is kísért spanyolországi és panamai túrasorozaton, melyet Miguel de la Quadra kezdeményezett és tart életben. Az erőfeszítések túrájáról, a FrayTomas de Berlanga, Galapagos felfedezőjének is emléket állító útról készített filmet műsorra tűzi a spanyol köztévé. A borospohár mellett megszólalt a telefon. Kis, fekete doboz, még akárki lehet a vonal végén. Még bárki lehet az. Szív szándékosan nem nézett a kijelző fedelére, nehogy meglássa a számot, amit kiír. Vagy amit nem ír ki. A kollégiumi igazgatónővel beszélgettek a halkan zsongó kávéházban, este volt, Szeged felett komor, lila lepedők lengtek. Most már mindketten a telefont nézték, mire az elhallgatott. - Nem volt elég kitartó - mondta Szív, megvonta a vállát, ivott a borából. - Biztosan visszatér - bólintott a kollégiumi igazgatónő, aki egyáltalán nem a szokványos kollégiumi dirigensek végtelen sorába tartozott, a szobája tele volt művészeti könyvekkel, folyóiratokkal, festmények reprintjeivel, és például az egyik folyóirattorony tetején egy kép hevert, ami Bakó Andrásról készült, Szív régi barátjáról. Az igazgatónő az imént mesélte, hogy van egy diákja, már vagy hat éve jár az egyetemre, és az egyik évben elmegy a kollégiumból, a másik évben pedig visszajön. Szépen, alázatosan visszakéri magát. A telefon újra megszólalt. - Tessék - mondta a kollégiumi igazgatónő. - ö is viszszajött! - Honnan tudjuk, hogy ugyanaz az illető, aki az előbb is hívott? - ingatta a fejét Szív. - Nem tudhatjuk, de bízhatunk benne - bólintott az igazgatónő. A telefon még mindig szólt. Határozottan türelmetlenebbül csengett. Szív mozdulatlan arccal nézte, nem nyúlt utána. A telefon tehát sértődötten elnémult, és az igazgatónő bólintott, mint aki helyesli Szív döntését. Az imént arról mesélt, hogy volt egy visszatérő lakó a kollégiumában, egy olyan lány, akin páros évben semmi sem állt jól, aki páros évben nyűtt volt, kellemetlen és sápadt, páratlanban azonban mintha a saját karikatúrájából ragyogtatta volna föl a mesebeli hercegnőt. Szív nagyképűen bólogatott, mint aki mindent ért. A lány a páros évben volt kollégista, a páratlan évben pedig albérletben lakott, és nyilván nem egyedül, reggelente friss zsömle várta, gőzölgő hosszúkávé. Csakhogy Szív rosszul gondolta. Az igazgatónő mosolyogva magyarázta, amikor a lány virult, éppen senkije sem volt. Amikor volt valakije, valami matematikus fiú, vagy egy nős, családos kertész az arborétumból, akkor nyomban elhervadt. Mesélt róluk a lány, és máris bejött a kollégiumba, és mire vége lett a vizsgaidőszaknak, újra egyedül sétált haza a park platánjai között. Szív elismerően bólintott, szép is, és érdekes is a történet. A telefon harmadjára is próbálkozott. És most Szív úgy kapta fel a kagylót, mintha az élete függne attól, hogy ki szól, kiált, vagy suttog bele a vonal másik végén. Egy szerkesztő hívta, fáradt volt a hangja, mert a szerkesztők hangjában mindig reszel, smirglizik az a semmihez nem hasonlítható fáradtság, amit a reménytelen és voltaképpen hiábavaló kéziratok fölött eltöltött idő okoz. Mintha egy nehezen lebbenő, nikotinszagú függöny mögül beszélnének az emberhez. A szerkesztő a legnagyobb napilapnál dolgozott, annak is a hétvégi magazinját gondozta. - Van itt nálam egy tárcája, Szív - szólt a szerkesztő. - Nocsak, nocsak - köhécselt Szív. - Közöljem? Szív hallgatott, koncentrált. A szerkesztők általános fáradtsága többnyire jelentős élettapasztalattal is együtt jár. - Nem tud róla, hogy itt van az írása? - kérdezte tehát a szerkesztő. - őszintén szólva nem - sóhajtotta Szív, és eszébe jutott, hogy ez még nem jelent semmit. Na hiszen, amiről ő tud, vagy nem tud! Egyszer a Parlament mögött sétált, és egy könyvesbolt kirakatában meglátott egy mesekönyvet, amit ő írt. Viszont nem emlékezett rá, mikor írta. És akkor gondolkodni kezdett, hogyan és mikor születhetett az a mesekönyv. Kutyák, mókusok, és egy zsiráf a fedőlapon. Aztán persze rájött, nem ö a szerző, csak a neve hasonlít a mesekönyves íróéhoz, egy betű a különbség, észre sem lehet venni. - Jól van, ha nem maga írta a tárcát, akkor felejtsük el! - és a szerkesztő le akarta tenni a telefont. De inkább kiesik a kezükből a kagyló, úgy takarékosabb. - Igen, igen, de miről szól? - kérdezte gyorsan Szív. - Valamilyen Bakóval bemegy egy kávéházba, és ... - Bakóval?! - Nem tudom - reszelte halálos fáradtsággal a szerkesztő - valamilyen Bakóval bemegy egy ... egy kávéházba és, ah, mindegy, Szív. Nem maga írta. Kidobom! - Ne dobja ki! Küldje el! - mondta Szív. - Már miért küldeném el? - Lehet, hogy mégis én írtam - próbálkozott Szív. - Nem maga írta, én meg nem tudom, ki írta. Kidobom - reszelte a szerkesztő, érződött. - Küldje el, kérem - mondta Szív. - Viszonthallásra - mondta a szerkesztő olyan hangon, mint aki meghal a következő pillanatban. Szív visszatette a telefont a pohár mellé, aztán ivott. - Baj van? - kérdezte az igazgatónő, akinek a számítógépén Delft város látképe volt, itt született Vermeer. - Írtam egy tárcát - gondolkodva Szív -, amiről soha nem fogom megtudni, miről szól. Nem tudom, hogy jó-e, szép-e, hogy javítható-e, hogy volt-e legalább egy sora, amin egy pillanatra eltűnődhetett az ember. A kollégium igazgatónő bólintott. - Tudod, Szív, néhány napja vettem fel újra a lányt. Amikor jött, ragyogott, most meg mintha beteg lenne. Azt mondja, soha nem volt még ilyen szerelmes. De tudod, mit, Szív - pillantott rá az igazgatónő, és kicsit elmosolyodott. - Csak egy szavamba kerülne, hogy megtudjam. - Hogy nincs férfi, nem is volt? Nem volt nős kertész, sem pedig matematikus közgazdász? - kérdezte Szív a telefont figyelve. - Igen, cjak egy tárcsázásomba kerülne, hogy esetleg azt tudjam meg, hogy a kislány a páratlan években egy másik kollégiumokban húzza magára esténként a magány takaróját. - Igen, elég lenne egy telefon - morogta Szív. - Igen, de akkor - vont vállat az igazgatónő -, azt hiszem, a szívem szakadna meg. Hallgattak kicsit. Jöttek újabb poharak, finom, sejtelmes fényű borok. Szeged felett lila felhők lengtek, kibújt függönye mögül a hold, és gúnyosan vigyorgott. Szív bámulta a telefonját, hátha megszólal még utoljára. Figyelje lapunkat nap múlva! I )ELMAG YARORSZAC Dl IMI AC, színesben még izgalmasabb. SZÍV ERNŐ A másik tárca