Délmagyarország, 2008. október (98. évfolyam, 230-255. szám)

2008-10-18 / 245. szám

Szombat, 2008. október 18. Szieszta 111 Zoránt nem zavarja, hogy nem játsszák új dalait a rádiók A ZENÉSZ ÉLŐ KONCERTJE BRAD LEWIS, A VULKÁNEMBER Mágnesként vonzzák a működő vulkánok Brad Lewis természetfotóst FOTÓK: DM/DV Égő láva lövell ki a levegőbe, a Csendes-óceánba a hawaii Kilauea-vulkánból. Ezeket a pillanatokat a világhírű természetfotós, Brad Lewis kapja újra meg újra lencsevégre. Az amerikai fotós szinte már megszállottan örökíti meg a nagyszerű és egyben pusztító természeti jelenségeket. Lewist ezért Vulkánembernek is hívják. CLAIRE BATES, DEBRA K1LLALEA (DAILY MAII) A világ legaktívabb vulkánját évtizedek óta fotózza az amerikai Brad Lewis. Lencsevégre kapta már a hawaii Kilauea-vulkánt, egy másik alkalommal pedig kitörés közben fotózta le a Pu'u O'o lávatavat, a nézők elé tárva a hihetetlen kohót működés közben. Az ötvenéves fotós sokszor életveszélyes helyzetekben készíti felvételeit, mert a természet szépségét a maga valójában szeretné megragadni. És miközben dolgozik, egyre közelebb kerül a 2200 Fahrenheit-fokos (1204 Celsius-fokos) lávához - a hőség szinte már égeti a bőrét. De Brad Lewis nem képes másképpen dolgozni. Szerinte hajnalban a legszebbek a fények. - Mielőtt elkattintanám a fényképezőgépet, mindig tanulmányozom a helyzetet. Így szinte már látom magam előtt, mi az, amit leginkább szeretnék megörökíteni. Ezzel el tudom azt érni, hogy a legmegfelelőbb időben a legmegfelelőbb pozícióból készítsem el a vágyott képet. Egy speciális gázálarcot használok annak érdekében, hogy a tüdőmet megvédjem a mérgező anyagoktól - mesélte. - Fotózás közben védőruhát viselek, ami hasonló a vulkánkutatók öltözetéhez. Tudom, hogy ez elengedhetetlen ahhoz, hogy egészséges maradjak. Soha nem kockáztatnám a életemet. Ha egy belső hang azt súgja: veszély, azonnal elhagyom a helyszínt. Nagyon élvezetes dolog a vulkánfotográfus munkája, de ennél nagyszerűbb apának és férjnek lenni. Szóval nem kockáztatok. Fordította: Nyemcsok Éva Ilyen a Vulkánember vulkánja A művészetnek fontos jellemzője a kritikus szemlélet - vallja a 66 éves Sztevanovity Zorán, aki telt házas koncertet adott a szegedi IH Rendezvényközpontban. A mai zenekarok közül a Quimbyt és a Kispált kedveli, rekedtségre pedig zsíros kenyeret és lágy tojást ajánl. R. TÓTH GÁBOR . -Beszélgetésünk pillanatában iszonyatosan rekedt vagyok. Mit szokott tenni hasonló helyzetben? - Ha megengedi: jobb, mintha fordítva lenne. Komoly receptjeim egyébként nincsenek, azt mondják, a zsíros kenyér és a lágy tojás jót tesz ilyenkor. - Kipróbálom, bár énekelni nem fogok, önnel ellentétben: nyáron például fellépett a Szigeten, a magyar dal napján. Milyen helyzetben van ez a műfaj? - Sokkal jobb most, mint amikor mi kezdtünk. Rengeteg televíziós műsor van, ezek sok új tehetséget, zenekart hoztak fel, megjelenési lehetőséget biztosítva számukra. Akiknek nem jut kiadó, ott a net, feltehetik saját dalaikat. - Kinek a kedvéért kapcsolja be manapság a rádiót? - Akiket mostanában felfedeztem magamnak, azok sem túl frissek: a Quimby az egyik, az biztos, a Kispált pedig már ezer éve kedvelem, nagyjából ennyi jut eszembe hirtelen. - Hasonlóan szövegcentrikus előadók. - Nyilván ez is sfcámít nálam, meg az, hogy zenészek, élő koncerteket adnak. Nekem fontos szempont, hogy aki színpadra merészkedik, az tényleg tudjon zenélni, és ne csak komputerekkel öszszeállított alapokra énekeljen. Nem vitatom, ez is egy létező stüus, de én inkább azokat kedvelem, akik tettek azért, hogy zenészekké váljanak. - Nem zavarja, hogy a mai dalok többségében sokadrangúvá vált a mondanivaló? - Ez adódik a korból is: nyilván a mai húszévesek nem fognak olyan sűrű dolgokról dalokat írni, mint a negyvenévesek. Ahhoz meg kell élni egy bizonyos időt, kellő élettapasztalatot Sztevanovity Zorán: A dalaim önmagukért beszélnek FOTÓ: FRANKYVETTE kell gyűjteni, hogy lehessen ilyen dolgokról gondolkodni. - Ezért nem halljuk szinte egyáltalán a közelmúltban született Zorán-dalokat a rádiókban? - Mi már egy kicsit átmentünk a szubkulturális szférába. De nem olyan nagy tragédia ez: minél kevesebbet játszanak minket a kereskedelmi rádiók, annál nagyobb érdeklődést keltenek azok a stílusok, amelyek csak színpadon láthatók és hallhatók. Sok városba jutunk el az őszi és tavaszi turnékon, nagy hallgatóság előtt játszunk a zenekarral. NÉVJEGY. Sztevanovity Zorán 1942. március 4-én született Belgrádban. Szülei diplomáciai szolgálatban kerültek Magyarországra, 1948-ban. A beatkorszak hajnalán, 1960-ban öccsével, Dusánnal megalapította a Zenith, majd a Metró együttest. 1977-ben jelent meg első szólóalbuma, amelyen már összeállt a legendássá vált trió: a zenét jegyző Presser Gábor, a szövegárt felelős Dusán és a dalokat előadó Zorán. A közös munka közel húsz lemezt eredményezett, és számos kitüntetést - Zorán például 2006-ban Kossuth-díjat kapott. - A múlt hétvégi Tarka Magyar felvonulás kapcsán kérdezem, mint a két éve megalakult civil mozgalom, a Szeretem Magyarországot Klub tagját: fontos-e, hogy egy előadóművész közéleti, netán politikai kérdésekben megnyilvánuljon? - A művészet fontos jellemzőjének kell lennie a kritikus szemléletnek, a mindenkori hatalommal szembeni kritikának. Mindenki, aki a hatalom mellett próbál menni, akaratlanul is beleszalad a túlzott lojalitás, adott esetben az udvari bohóc szerepkörébe. A napi politikától való befolyásoltságtól azonban tartózkodom: a dalaim önmagukért beszélnek. A civil kezdeményezéseket pedig fontosnak tartom, hiszen az egész demokratikus berendezkedés azért van, hogy az emberek érezzék jól magukat, nem azért, hogy a hatalom. - De ha nekünk igy is jó... Szeged és Szerbia földrajzi közelsége miatt lehet indokolt felvetni: mennyire erősek még a szerb gyökerek családjában, amely kereken 60 éve költözött Belgrádból Budapestre? - Nem irthatok ki ezek a gyökerek, tartom a kapcsolatot a nem sok belgrádi rokonnal. Anyámmal a mai napig szerbül beszélünk. Ha ő már nem lesz, biztosan megváltoznak a dolgok. Azt szokták mondani, az ember addig gyerek, amíg élnek a szülei - kicsit nekem ez a szerbségemmel is így van. SZÍV ERNŐ Tényleg, mire fel van ez az egész?! Iróbarátomnak egyszer volt alkalma részt venni egy felolvasóesten, amelynek végeztével a közönség dermedt csöndben üldögélt tovább, senkinek nem akaródzott felállni, az író már régen a büfében borozott, a lányok, a fiúk, a nénik és a bácsik még mindig csak bámultak maguk elé. Egy nyugdíjas vasutas sírt is, holott hetente látott gázolást - milyen érdekes, a munkásvonatok mindig hosszában vágták ketté a pacienst, az intercityk pedig keresztben -, és ő mégis akceptálni tudta a katarzisnak egy újabb formáját, az irodalmit, ahogy később megjegyezte, a srézavizé-megoldást. • Íróbarátom például egyszer tartott egy olyan felolvasóestet, amire senki nem ment el. Elmaradt ez a felolvasás? Nem, dehogyis maradt el! Íróbarátom az üres széksoroknak, a néma és mozdulatlan teremnek szavalt, szónokolt, hörgött és kiáltozott. És aztán másnap elterjedt a városban, hogy milyen fantasztikus est volt. Mindenki csak erről beszélt! És a fiúk, lányok, nénik és bácsik nagyon bánták, hogy nem voltak ott. És nagyon sokan gratuláltak az íróbarátomnak, a kezét rázták, ölelgették, lapogatták, szorongatták, és nagyokat kiáltottak az arcába, csak így tovább, csak így tovább! Az ember, aki arra tette fel az életét, hogy mindenféle dolgokat mesél el, képtelenségeket, bolondságokat, szörnyűségeket is akár, soha nem tudja, mert nem tudhatja, melyik szava üt meg egy szívet, facsar meg egy lelket. A hatás, nagyon helyesen kiszámíthatatlan. Íróbarátom mesélte, hogy egy novellája után kétszáztíz köszönőlevelet kapott, az olvasók azért hálálkodtak, hogy végre akadt valaki, aki megírta az életüket. íróbarátom mesélte, hogy negyven éve írja tárcáit - akár Gábriel Marquez agg újságírója, aki utoljára életében még egy kis örömlánnyal szeretne szerelmeskedni - a helyi lapba, negyven éve hetente kétszer, és amikor régen látott, városi ismerőssel találkozik, gyakran kérdezik meg tőle, mondd, te író, írsz még a helyi lapba?! Íróbarátom kérdezi, ilyenkor, szerintem mit szokott válaszolni. • Iróbarátomnak azt súgta egy hölgy - nem a felesége -, hogy csak akkor fekszik le vele, ha megírja az... - így fejezte ki magát a puha szájával - aktust. Íróbarátom tűnődött, majd azt mondta, menjünk biztosra, kedves Katalin, előbb megírom magunkat, hogy miként is lett a dolog, és utána fekszünk össze. A hölgy nemigen értette. Pedig érthette volna. Az írásművészet olykor éppúgy a kedv által működtetik, mint a szerelmeskedés. Az író tehát megírta, hogyan teszik-veszik a kicsi húsokat a nagy ég alatt ők Katalinnal, lassú, óvatos kezdés, aztán erős középmunka, eljutni a céhes ipartól az ipari termelés csúcstechnológiájáig. De mire kirakta a gyönyörű írás végére a pontot, Katalin nem győzött várni, elment. íróbarátom mesélte, tíz éve nem írt egy sort se, és senki, de senki sem veszi észre. íróbarátom mesélte, hogy évek óta fantasztikus formában dolgozik, gyönyörű regények, novelláskönyvek, még versek is, és - és senki sem veszi észre. • íróbarátom mesélte, hogy az írásaiból az olvasóknak mindig éppen az tetszik, ami neki nem tetszik, és ami neki tetszik magától, az másnak egyáltalán nem tetszik. Íróbarátom akkor szokott megijedni, amikor az olvasóknak és neki is igen tetszik, amit írt. • Íróbarátom mesélte, hogy egy közönségtalálkozón egy idős, kedves bácsi, talán még ógörögül is tudott, váratlanul nekiszegezte a kérdést, miért ír. íróbarátom tűnődött, aztán visszakérdezett, miért, professzor úr, maga szerint én miért írok? Hogy nekem, nekünk jobb legyen, bólintott a bácsi. A nyelv, a kultúra, a haza, az emberiség, ugyebár... Mire az íróbarátom ordítani kezdett: a túrót, a túrót, azért írok, maga vén majom, mert nekem jó, ha írok! Azért írok, mert nekem tetszik, amit írok, azért írok, hogy ehessek és ihassak, azért írok, hogy jobbat írjak, mint az a másik hülye író, azért írok, hogy pénzt kapjak, bosszúból, sértettségből, kicsinyességből, félelemből, korlátoltságból, tehetetlenségből, unalomból, félreértésből... A bácsi újra szólásra emelkedett. Pardon, azért, tisztelt író úr, megengedi, hogy tetsszen nekünk, amit ír? Azt viszont el is várom, professzor úr! • Íróbarátom magyarázta, hogy akik meséléssel töltik a földi idejüket, az életüket, igyekeznek olyan szavakat és mondatokat kitalálni, melyek, úgymond, eredetiek. Olyan mondatokat és gondolatokat fabrikálnak, melyek még a váratlanság erejével hatnak. Tartja magát a közvélekedés, hogy az efféle újdonságok jobban csüdandozzák a szívet, a könnyzacskót, a rekeszizmot. Hanem ám ez sem recept! Ismerünk olyan írót, aki szinte csak olyan mondatokat ír le, amelyek közhelyszámba mennek, felkelt a nap, sütött a nap, eleredt az eső, szomorú vagyok, fáj a szívem, elhagytak, hol vagy, kedvesem, nem soroJom, és mégis olyan sikerük van, mintha Nobel-dijat kaptak volna. Nem véletlenül korszakos felfedezés a sláger! Bizonyos slágereket még a szülőszoba előtt, vajúdás közben, a villamosszékben is dúdolgatunk. Íróbarátom mesélte, már nem író. Miért, miért?! Hát azért, mert elhitte, hogy akkor író, amikor azt írja, amit az olvasói akarnak hallani. Azért nem vagy író', mert az olvasónak írsz? Azért nem vagyok író, mert őket hallom, amikor írok, és nem magamat hallom! Sok embertársunk úgy éli le az életét, hogy egyetlen szót, mondatot, egyetlen gondolatot vagy következtetést sem alkalmaz az élete során, amit más ne tett volna. Igen, az emberek többsége efféle alkotmány. Es mégis úgy hiszik, és persze joggal hiszik úgy, hogy boldogan, netán kreatívan éltek, hogy az életük egyszeri és megismételhetetlen lesz. Az íróktól meg szokták kérdezni, miért írnak. A villanyszerelőtől nem szokták megkérdezni, miért szereli meg a csatlakozást. Az írótól meg szokták kérdezni, hogyan dolgozik. A hentestől nem szokták megkérdezni. Az íróktól meg szokták kérdezni, miért írnak. És amikor az író legjobb tehetsége szerint megválaszolja a kérdést, megkérdezik újra.