Délmagyarország, 2008. augusztus (98. évfolyam, 179-203. szám)

2008-08-09 / 186. szám

101 Szieszta Szombat, 2008. augusztus 9. Radovan Karadzicsot háborús és emberiesség elleni bűncselekményekkel, valamint népirtással vádolják EGY ILLÚZIÓ VÉGE Radovan Karadzics ha'rom arca: 1999. március 3-án egy moszkvai sajtóértekezleten; 2008. július 31-én a hágai Nemzetközi Törvényszék előtt; 2008. március 8-án egy szerb egészségügyi magazinban, elváltoztatott külsővel, Dragan Dabic álnéven természetgyógyászként praktizálva FOTÓ: MTI/EPA/JERRY LAMPEN Van abban valami tragikomikus, ahogy bemutatták a „Szaddám-álarcban" bujkáló Radovan Karadzsics fényképét az elfogása után. Egyesek szemében mindketten hősök, a világ szemében azonban bűnösök, akik megérdemlik a rájuk kiszabott, kiszabandó ítéletet. Sokan azonban megkérdőjelezik azok erkölcsi felelősségét, akik akár csak a hallgatásukkal asszisztálnak néhány őrült vezér népirtó tevékenységéhez, mint ahogy az Boszniában, Irakban vagy akár Ruandában történt. Mindenesetre Karadzsicsot biztosan nem fogják felakasztani. sőbb meg is jelentek. Karadzsicsot író barátja, Dobrica Cosics vette rá, hogy kezdjen politizálni. A kilencvenes évek elejétől Nagy-Szerbia létrehozásának szószólója lett. 1989-ben ő alapította meg a Boszniai Szerb Demokrata Pártot, amelynek az volt a szándéka, hogy egy tiszta szerb államot hozzanak létre Boszniában, amely majd egyesül az anyaországgal. Radovan Karadzsics a második világháború utolsó évében született Jugoszláviában, az egykori Montenegró egyik városában. Apja a csetnikek oldalán részt vett a háborút követő véres megtorlásokban a nemzeti kisebbségek ellen, amiért hosszú börtönbüntetésre ítélték. Pszichológus dutyiban . Radovan Karadzsics tizenöt évesen került Szarajevóba, ahol később beiratkozott az orvosi egyetemre. Diplomáját a neurotikus zavarok és a depresszió terjedéséről írta, bár maga is szenvedett ebben a betegségben. A koszovói központi kórházban helyezkedett el. Gyakran pótolta ki jövedelmét azáltal, hogy hamis orvosi és pszichológiai értékeléseket bocsátott ki olyan bűnözőknek, akik megpróbálták az elmezavar látszatával elkerülni a büntetést. Később csalás és sikkasztás vádjával tartóztatták le, és három évre ítélték. A börtönben Karadzsics nacionalista verseket és drámákat írt, melyek kéNarancshéj A délszláv háború kitörése, és Szlovénia, valamint Horvátország elszakadása után a legszörnyűbb háborús évek következtek Boszniában. A Szarajevó körüli mesterlövészek céltáblának használták a védtelen polgári lakosságot. 1992-ben Karadzsicsot a Boszniai Szerb Köztársaság elnökévé választották, aki azonnal kikiáltotta a függetlenséget. Az 1992-1995 közötti boszniai szerb háború idején mindvégig ő vezette a boszniai szerbeket. Legfőbb segítője Ratko Mladics hadseregtábornok volt, aki asszisztált etnikai tisztogató akcióihoz. Bár évek alatt több tízHÁGA. Az 1996 óta szökésben lévő' Radovan Karadzics július 31-én jelent meg a hágai ENSZ-törvényszék előtt. A vád szerint a pszichiáter Karadzics és a terveit katonailag megvalósító Ratko Mladics tábornok a 100 ezer életet követelő 1992-95-ös boszniai háború főbűnösei. ezer muzulmánt kergettek el otthonaikból, és sokakat meg is öltek, a világ csak azután ébredt fel, hogy napvilágot látott a II. világháború utáni legszörnyűbb európai népirtás története. 1993. április 16-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozatot fogadott el arról, hogy a háború sújtotta Boszniában a többségében muzulmánok lakta Srebrenicát és környékét védett övezetté nyilvánítják. Két nappal később mintegy nyolcszáz holland kéksisakos érkezett a városba, hogy felügyelje a demilitarizált övezetet. A boszniai szerbek célja volt annak a keleti országrésznek az elfoglalása és etnikai megtisztítása, ahol ők éltek többségben. Srebrenica azonban „beékelődött" ezekre a területekre, ezért 1995 tavaszán Karadzsics parancsot adott Mladics tábornoknak, hogy „egyenesítse ki" a leendő határt. Miközben körbevették Srebrenicát, a környező településekről egyre több muzulmán érkezett oda, bízva az ENSZ-erők védelmében. Am e katonáknak nem voltak aknavetőik, és kézifegyvereiket is csak önvédelmi célból használhatták. Parancsnokuk, Thomas Karremans hiába kérte a NATO-parancsnokságot, hogy intézzenek légi csapásokat a környező szerb állásokra. Ezért amikor Mladics július 11-én hatezer embere élén végső rohamot indított a város ellen, a kéksisakosok rövid ellenállás után megadták magukat. Gyilkos Skorpiók Srebrenica bevétele után Mladics bevonult a városba, és a bosnyákoknak megígérte: senkinek sem esik bántódása, aztán a kamerák előtt koccintott a láthatóan rettegő Karremansszal. Ezután buszkaravánokat rendeltek a helyszínre, hogy azokon szállítsák el a foglyokat. Am a szerbek a városon kívüli ellenőrző pontokon leszállították a férfiakat és fiatal fiúkat, és a környék kiürített iskoláiban és mezőgazdasági raktárakban helyezték el. Az ezt követő nyolc napban a kínzásokon túl el kellett viselniük rabtartóik megaláztatásait is: szerb dalokat énekeltettek velük és gyalázták vallásukat. A srebrenicai tömeggyilkosságok néhány túlélője által elmesélt rérr+örténet felnyitotta az illetékesek szemét. Az amerikai kormány nyomására a NATO légiereje szeptemberben két héten át bombázta a boszniai szerb hadsereg állásait, kommunikációs útvonalait és berendezéseit. Ez fordulópontot jelentett a boszniai háborúban. Visszaszorították, és megadásra kényszerítették a a hadsereget. A konfliktus végül a novemberben megkötött daytoni békével zárult. A bűn árnyékában Bosznia-Hercegovina már 1993 márciusában eljárást indított Hágában az egykori Jugoszlávia ellen népirtás és agresszió vádjával a tömeges gyilkosságok, nemi erőszak és etnikai tisztogatás miatt. Az ENSZ által felügyelt Nemzetközi Bíróságon azonban csak a háború után jelentek meg az első vádlottak. Ratko Mladics tábornok, hadseregparancsnok (balról) és Radovan Karadzics boszniai szerb elnök a Vlasic-helyi fronton, testőreik kíséretében, 1995. április 15-én FOTÓ: MTI/AP/SAVA RAD0VAN0VIC Az irodalmi vizsga Ezt a történetet Szív egy barátjától hallotta, aki irodalmár volt, jeles és neves irodalomtanár, és bizony nem az unalmas régieket, a távoli klasszikusokat szeminarizálta a félhomályos bölcsészkari termecskékben, hanem az élőket, a kortársakat, a legújabb moderneket, akikről még nemigen tudta a világ, hogy hamar ők is klasszikusok lesznek, tananyagok és tételek, utcanevek és árnyas kis terek. A tanár szép és kellemes férfi volt, és különösen szerette a vizsgáztatások meghitt pillanatait, a kérdései nyomában támadó ürt, kétségbeesést és a pánikkal szövetkező bizonytalanságot, majd a világ bozótosából őzike módjára előbújó választ, melyet ő pontos és kíméletlen vadász módjára puffanthatott le. A tanár kellemes csevegő volt, és Szív azzal is tisztában volt, hogy könynyű fordulatai és kacagtató, máskor meg szomorkás anekdotái mögött a bennfentesek rémületes kiváltsága munkál, mert csak az tud igazán szórakoztató lenni, aki látja a mélységet is, a tanár mindent, de igazán mindent tudott a költőkről és az írókról, az életük nyitott könyv volt, pedig még tartottak, alakultak, változtak ezek az életek, s velük együtt az életművek, ő mégis úgy cikázott évszámok, megjelenések, költői és írói korszakhatárok, díjazások és kritikai mészármunkák, válások és új házasságok eseményei között, mint könnyed hullámlovas. A tanár azt mondta Szívnek, hogy azt a vizsgáztatást már soha nem feledi. Különös nap volt, reggel a villamos elütött egy katonatisztet. Aztán bemondták a hírekben, hogy Kínában szétlövik az esőfelhőket, és hogy a Marson soha nem lehetett élet. Az egyetemre különös hangulat telepedett, az épület kihaltabb volt a szokásosnál, s ahogy haladt a folyosón, hallotta saját lépteit, s a koppanások egy mai költő versét ritmizálták ki, és ő, ez a remek tanár azt határozta el, hogy aznapra ezt a költőt teszi meg a vizsga tárgyává, ő lesz a tétel, húzzon bármit is a delikvens. Nem volt az a költő igazán jó költő, nem volt nagy poéta, legalábbis a tanár nem tartotta annak, de akadt egy-két fontosabb verse, ráadásul a tanár ismerte személyesen is, ismerte a feleségét, a gyerekeit, tudta, hány kötete van, s a színházi előadások után hirtelen verbuválódó irodalmi társasággal még a lakására is felment egyszer-kétszer, ebből pedig azt tudta, hogy hol írja a verseit, milyen a dolgozószobája, kinek a kötetei és az arcképei mellett alkot. A tanárt a titkárnő azzal fogadta, hogy aznap tíz diák mondta le a vizsgát. Szent Szép Ernő, mi történt?! Ételmérgezés a kollégiumban, balszerencsés egybeesések, családi tragédiák, megfázások, másnaposságok. Mára csak egy vizsgázó lesz, tanár úr, mondta a titkárnő, és kimondta annak az egyetemista lánynak a nevét, akire a tanár csak azért emlékezett, mert vékony volt, szürke verebecske, és mindig az első sorban ült, és egyszer elsírta magát az órán. Senki más nem jön?! Csak az a lány, mondta a titkárnő alig leplezett, gúnyos mosollyal, amit a'tanár nem értett, mert miért kell ennek úgy örülni, és mintha varázslat lenne, kopogtak az ajtón, és máris belépett a lány, s ahogy mindig, most is kicsi volt és jelentéktelen, a mosolya félénk, a homloka, az arca már-már poros, és ö, a tanár, nyomban intett, csuklójának könnyed fordulatával jelezte, máris kezdhetik a vizsgát, kövesse a lány az irodájába. Legalább lesz egy szabad napja, gondolta, míg a fotelbe ültette, ő pedig az íróasztala mögött helyezkedett el, így egy kicsit magasabban volt a lánynál. Még ebben is biztosra akart menni. Aztán kimondta a költő nevét, kérem, ez a vizsgatétel mára, beszéljenek a költőről, tulajdonképpen a tisztelt vizsgázóra bízza, hogy e nem túl jelentős életművet hogyan illeszti be a világi áramlatokba. Lett egy kis csend, s mintha üvegharang tört volna ketté. A lány előbb elpirult, aztán váratlanul nőni kezdett. Illetve megemelkedett vele az a fránya vizsgafotel. Pillanatok alatt igazi nő lett a lányból, érett és magabiztos, telt és édes húsú, aztán máris öregasszonnyá vált, és mintha banyaként karattyolt volna. A tanár két tenyere közé szorította a halántékát, erősen koncentrált, jól van, újra a veréb ült vele szemben. És a lány beszélni kezdett. A költő szerelmi költészetét kezdte taglalni, mely izgalmasan indult, formabontóan szép, kegyetlen verseket ihlettek a költő korai múzsái, első, majd második felesége, s hogy e verseknek mindig is kitüntetett helye lesz az irodalomtörténetben, még azok a kritikusok sem tagadták, akik pedig nem szerették a költőt, dagályosnak, patetikusnak, s főként középszerűnek ítélték már a pályakezdését is. A lány azonban mást mondott. Azt állította, hogy a költő korai szerelmi költészete, illetve fiatalkorának erotikus verselése nem túl izgalmas poétikai tett volt. Sőt egyenesen unnivaló költészet volt. A lány, mint aki pontosan tudta, hogy erről a költőről kell beszélnie, tételesen sorolta az érveit, sorra-másra bizonyított, és olyan elszánt, magabiztos volt, hogy a tanárnak, ahogy ő mondta később Szívnek, egyszerűen leesett az álla. Honnan és miért tud ennyi mindent ez a kisveréb, aki hol hercegnőként trónolt a vizsgafotelben, hol meg zsíros hajú proletárasszony lett, az egyik pillanatban még manöken volt, hogy a másikban gyámoltalan öregasszonyhangon kezdjen siránkozni?! Elkövette azt a hibát, mondta a tanár szomorúan, hogy vitatkozni kezdett vele. Színekről, benyomásokról, költőelőképekről, hatásokról, ritmikáról, verstanról vitáztak, s a tanár egyre inkább azt érezte, hogy bár ő tudja, ismeri jobban a költő életét és világát, mégis a lány van közelebb a megoldásokhoz. Olyan hosszan beszéltek, hogy a titkárnő végül rájuk kopogott. És a tanár észbe kapott, és gyorsan megbuktatta a lányt, mit tehetett volna, egyszerűen kíváncsi lett, a pótvizsgán is látni akarta, újra vitába akart szállni vele, és a lány egyáltalán nem volt sértett, mosolygott szelíden és ártatlanul, már újra szürke kisveréb volt. Nem, egyáltalán nem sírta el magát. S mintha örült volna, hogy így történt. A homályos épületből együtt mentek ki a világba, ahol halálos villamosok és adóbehajtók jártak, ahol működtek a kínai felhőágyuk és a föld alatti szalmonellagyárak, a tanár kikísérte a lányt. És a tanárnak elakadt a lélegzete. A bölcsészkar épülete előtt a költő várakozott, újonnan vásárolt autójának dőlt. Szájában cigaretta füstölgött. A lány hozzálépett, átölelte, kicsit nyugtatta arcát a költő mellkasán, a cigarettát kiemelte a szájából, megcsókolta, s a szálat visszaillesztette. Megbuktunk, mondta neki halkan, s közben a tanárra pillantott. Mintha az őz, akit a vadász le akart lőni, a hibás lövés után nem iramodik el, hanem közelebb lép, és csak néz, csak néz. Aztán beültek az autóba, és anélkül, hogy a költő mondott volna a tanárnak valamit, elhajtottak. A lány integetett. Ügy mentek el, tűnődött Szívnek a tanár, mint egy vers, amit soha nem írtak meg, és mindenki tudott, ismert, s amiből mindenki megbukott egyszer.