Délmagyarország, 2008. július (98. évfolyam, 152-178. szám)

2008-07-19 / 168. szám

101 Szieszta iétv\nőH iaéSüvegéseiO xA svJőiöí iödÉYncmollé Szombat, 2008. július 19. A királyi család kórházában egyedüli európaikánt dolgozik Matusovits Andrea I m II JHl1 i 1 IrTI I m IHI 1 I %Mw U1 v A SZEGEDI DOKTORNŐ A szegedi Matusovits Andrea május óta Kuvaitban, a királyi család kórházában dolgozik. Aneszteziológus. Luxuslakás, szolgálati autó, sofőr és egy teljesen más, egy nyugodt világ várta. Azt mondta, ott nem agyvérzésben halnak meg az emberek. Rajta kívül nincs európai a minden luxussal felszerelt intézetben. És szőke sincs. Az arab világban a nők korlátok között élnek, ezek az írott és íratlan törvények rá is vonatkoznak. A Barbie babának is hívott doktornőt a férfi kollégái a tenyerükön hordozzák, sokkal inkább a csodálatukat élvezi, nem tisztességtelenek, nem szemtelenek vele. - Tizenkét év szegedi klinikai munka után úgy döntöttem, hogy elhagyom az aneszteziológusi pályát, és az üzleti világban próbálok boldogulni. Döntésemben elsősorban anyagi okok játszottak közre - mondja Matusovits Andrea. A fiatal, kétgyermekes, elvált orvos előbb egy szegedi gyógyszercégnél töltött be menedzseri állást, ezután egy újabb, már múlti gyógyszercég következett. Azonban rövid időn belül rájött, ez nem az ö világa. Egy ideig a makói kórházban dolgozott, ahová Szegedről biciklivel járt „át". Bár munkájával elégedett volt, kollégái szerették, ő is őket, mégis váltani kényszerült. Ezúttal is az anyagiak miatt. Az újabb állomás már külföld, Németország. Egy Frankfurt melletti kórházban vállalt állást, délelőtt ott dolgozott, délutánonként pedig magánkórházakban. Volt olyan időszak, amikor egy időben héti!) helyen „kereste a kenyerét". Németországban gyakran megtörtént, hogy egyszerre volt orvos, ápoló, beteghordó. De ez a szörnyű időszak már a múlté, jelenleg a világ egyik leggazdagabb országában, Kuvaitban él, a királyi család kórházában az eredeti szakmájában, aneszteziológusként dolgozik. Zene szól a kórház folyosóin - A németországi és a kuvaiti állásra egyszerre, tavaly nyújtottam be pályázatot. Kuvaitból csak idén tavasszal kaptam választ. Hirtelen szükségük volt egy tapasztalt, európai aneszteziológus szakorvosra, aki ráadásul nő. Így lettem kiválasztott - mesél Kuvaitba kerülésének közvetlen előzményeiről az „európai doktornő". Matusovits Andreát abba a kórházba hívták, amit a Sabah királyi család építtetett másfél éve a saját családjának, és ahová a leggazdagabb és legelőkelőbb kuvaitiak járnak. A kórház tulajdonképpen egy 5+1 csillagos szálloda, mindenből árad a luxus, a gazdagság, a folyosókon zene szól. A testörök és a biztonsági emberek előtte is haptákba vágják magukat. Munkaideje az egyik nap reggel 8-tól 15 óráig, a következő nap 15 órától másnap reggel 8-ig tart, amit két szabadnap követ. A péntek mindig szünnap, a csütörtök fél A luxuskórház recepcióján. Barbie babának hívják, mert ő az egyetlen szőke KUVAIT. A ma is uralkodó Sabah család 1716-ban alapította meg Kuvaitot a Perzsa-öbölnél. A kis, olajban gazdag délnyugat-ázsiai királyság délen Szaúd-Arábiával, északon Irakkal határos. Véglegesen 1961. június 19-én lett független állam. Az ország államformája egyébként sejkség, a végrehajtó hatalom a kormány kezében van. A kormányt a sejk nevezi ki, akinek a posztja öröklődik. A jelenlegi emír Sheikh Jaber al-Amed al Sabah. Az apjától tavaly vette át az uralmat, egyben az államfői címet. nap. Irigylésre méltó fizetést kap, saját sofőr viszi mindenhová. A szegedi doktornőnek az az érzése, a benyomása, hogy „úgymond újításként, flancolásként volt szükségük európai aneszteziológusra". Persze Kuvaitban a vallás miatt nagyon fontos, hogy az arab nők ne tárulkozzanak fel a férfiak előtt még betegségükben sem. Ezért az orvos team és a kiszolgáló személyzet, ha a család ragaszkodik hozzá, csak nőkből állhat. Nem agyvérzésben halnak meg - Az egész kórházban én vagyok az egyetlen európai orvos. Mivel rajtam kívül nincs szőke, sokan „Barbie babának" hívnak. Egyébként itt mindenki rendkívül kedves, alázatos és elégedett, a nővérek és az asszisztensek is. Bár a magyar és a német gyakorlatot figyelembe véve ez nem is annyira mellékes. Az orvosok szinte kizárólag egyiptomiak, a „kiszolgáló" személyzet a Fülöp-szigetekről és Indiából jött. Aneszteziológus kollégáim férfiak. Hálás lehetek nekik, nagyon hamar befogadtak. Naponta ötször imádkoznak Andreának az öltözködésben is alkalmazkodnia kell a helyi kultúrához FOTÓK: DM/DV Allahhoz. Meg kell tanulnom, hogy itt az idő nem számít, és azt is, hogy mindent bízzunk Allahra. Az biztos, errefelé nem agyvérzésben halnak meg az emberek. Szerencsére sok a munkám, mivel a szigorúbb vallásgyakorló családok ragaszkodnak a női orvoshoz. A kórház profilja a nőgyógyászat és a plasztikai sebészet. Minden kuvaiti arab nö gazdag és szép akar lenni, temérdek pénzt költenek a külsejükre. Viszont lusták, nem mozognak, nem edzenek, emiatt nagyon fiatalon elpuhulnak, elhíznak. Rengeteg a plasztikai sebészi beavatkozás. A férjek kísérik a lefátyolozott arcú feleségeket, és megszépülve várÉrkezés Matusovits Andrea májusban érkezett meg a kuvaiti reptérre, ahol a hajnali órák ellenére küldöttség fogadta. Elvitték „szállására", ami egy minden igényt kielégítő, nem európai ízléssel, de luxussal, mindenféle pompát kínáló, hatalmas lakás, „ahol nem találom meg szinte magamat sem". Érthető, hiszen az új lakásban 6 hálószobát, 3 fürdőszobát, nappalit, konyhát és étkezőt alakítottak ki. Még arra is figyeltek, hogy a hűtőszekrényt ás a mosókonyhát feltöltsék étellel, itallal, élvezeti és egyéb cikkekkel. A szegedi doktornő még akkor, ott a reptéren megkérdezte, mikor jelenjen meg a munkahelyén, amire azt a választ kapta, amikor kipihente az út fáradalmait, úgy 1-2 hét múlva. Azt mondták neki, majd üzenjen a sofőrjének, aki elszállítja a kórházba. Nem sokáig bírta a tétlenséget, már aznap kereste a sofőrt. ják vissza őket - mondja munkájáról a doktornő. Matusovits Andrea arról is beszél, hogy európai nőként bizonyos szokásokhoz alkalmazkodnia kell. Nem járhat egyedül az utcán, mint ahogy szórakozóhelyekre sem. Nem hordhatja azokat a ruháit, amit ebben a hőségben szívesen viselne. Az éttermek hangulatosak, az arab konyha szerinte kitűnő, alkoholt egyikben sem szolgálnak fel. Mit takar a fekete ruha? - Az európai arról ismert, hogy egyik fürdőszobája laboratórium. Ezt nem fejtem ki részletesebben. És azt sem, hogy mit takar a fekete ruha, fejkendő, arclepel az arab kultúrában. Talán szexi öltözetet, merész gondolatokat... én nem tudhatom - mondja sokat sejtetően, ám további részleteket nem árul el, a többit a fantáziára bízza. Arra a kérdésre, hogy „molesztálják-e" a férfiak, azt válaszolja, nem kell tartania tőlük. - Szőke európai lévén sokkal inkább a csodálatukat élvezem, szinte a tenyerükön hordanak, soha nem tisztességtelenek, nem szemtelenek mondja Matusovits Andrea. Nagy írók, kicsi írók Nem az az érdekes, hogy vannak, hanem hogy mindig is voltak. Félmillió éve is voltak, a barlangban, például, ült a fáklyafényben, valahol a hátsó sorban, szerényen meghúzódva, míg a többiek a nagy mágust, a csoda falrajzolót és kiváló táncost ünnepelték. Aztán kiment a dzsungelbe, és fogott egy vadmacskát, egy dagadt bölényt, medvét, és egyedül nem tudta hazavonszolni. A többiek talán nem is hitték, hogy ő volt a vadász. Mindig is voltak, tízezer éve is, Molnár Ferenc vagy Krúdy idejében, a testük nélkülözésről tanúskodott, vékonyak és csenevészek, zavartan pislogtak, nemigen néztek az ember szemébe, egész lényük, a szavuk, a mozdulatuk arról tanúskodott, hogy jól tudják, terhére vannak a világnak, de legalábbis nem nagyon tesznek fejlődésért, és ha egy nap eltűnnének, mint ahogy nyilván el is tűnnek, őznyom, lábnyom, az a kis kósza embermeleg a világi pokolban, nem fognak hiányozni senkinek. És mindig zsíros volt a hajuk. És nem öltöztek jól. Szív sokszor találkozott a kicsi íróval, és ilyenkor mindig megkérdezte, hogy van a másik. - Hogy vagy? - nézett jelentőségteljesen a kicsi író szemébe Szív, és nyomban feledte, hogy a másik válaszolni fog, szépen elnézett a válla fölött, és látta a világot, a nőket könnyű virágmintás szoknyákban szálltak, és látta a fiúkat, a nyerteseket, a menőket, a saroktól sarokig uralkodókat, hercegeket. Igen, a kicsi író bizonyára mondott valamit a hogylétéről, nyilván panaszkodott, mert az emberek, ki tudja, miért, de jobban szeretnek a bajaikkal és problémáikkal előhozakodni, mintsem a jóval vagy a kellemessel tüntetni. De legutóbb, amikor a borzasztóan felszántott Anna-kút környékén találkoztak, és Szívnek, aki a kicsi író egy-két novelláját, versét, söt még újságcikkét is olvasta, a másik most megfogta a karját, és egészen közel hajolt. Érződött a mentacukorka illata, már ez is váratlan fejlemény volt. - Jól vagyok, Szív - kiáltotta a kicsi író -, egészen pompásan vagyok! Mit mondhatnék neked, Szív, egyszerűen remek! Annyira jó, hogy el sem tudom mondani! És tudod, mi az érdekes az egészben? Hogy nem bonyolultan jó, hogy nem relációk és viszonyítások, kisakkozások, osztások szorzások és levonások után jó, hanem egyszerűen, magától értetődően! Figyelj, Szív, úgy jó, ahogy van! Szív hirtelen elvörösödött, és ha hord kalapot, most biztosan mélyen a szemébe húzza, de hát nem hordott, ezért csak a kobakját vakargatta, miközben arra gondolt, nem a másik legyilkolása, kifosztása, megalázása, kigúnyolása az igazi emberellenes bűntett, hanem hogy nem tudod elképzelni, hogy ő is, az örök másik, az örök távoli, vagyis ez a kicsi író is lehet boldog. Nem kell most nagy történelemfilozófiákra, Hegelre vagy Jaspersre gondolni, a boldogságon csupán azt a kósza mámort értjük, amikor szép éppen a tenyered alá fér, és nem is akar kibújni onnan. De hát nem úgy van, hogy ezen a lassan megszokottan különös nyáron, a 2008-as esztendő nyári viharai és kékszalagú villámcsapási között, amikor mintha a trópusokon lennénk, úgy szakad, aztán meg szaharai homokot fúj a szerelmeskedő testek közé a forró szél, igen, ezt képzeljük is akkor el, hogy csak recseg, csak ropog, csak csikorog az egymásnak feszülő simuló női öl és férfi öl, szóval, hogy ha ez a nyár is többféle nyár volt egyszerre, akkor bármi megtörténhet az emberrel is?! Bármi! Szív nézte a kicsi író ferde arcán a ferde száját, a váratlan reménnyel csillogó szemet, a kicsi író állán pattanás volt, és persze fodrász is kijárt volna már neki, és ahogy rendesen, fehér kis havazás pillogott a vállain, és talán az inget sem ártott volna kicserélni. Nahát, mitől kicsi egy író? A, nem feltétlenül attól, hogy nyesett a válla vagy csak negyvenes cipőt hord, vagy hogy soha nem írt még regényt. Nagyregényt meg különösen nem. A kicsi írók is írnak regényt, csak akkor az kicsi regény lesz. ötszáz oldalas kicsi regény. A kicsi író afféle kismester, ahogy a kismester író a kicsinyre kanyarított, szabott élettani dolgok mestere, szakértője, preparátora és állatkerti gondozója A kicsi író attól kicsi, hogy a büszke, nagyképű, fennhéjázó dolgokat megkönnyíti a maga szomorú, esetleges, könnyű sorsa által. De hát most másról harsog a világrádió, mert remek neki! Most boldog, egészen jól érzi magát a kicsi író. - Gratulálok, és nagyon örülök! - mondta tehát Szív, mintha tudná, mert egészen nyilvánvaló lenne, hogy mi a kicsi írót ért öröm oka. Ugyan honnan tudta volna?! De valahogy nem merte megkérdezni, mitől boldog a kicsi író. Megijedt attól, hogy a legóvatosabb kérdés is bunkó lesz a kicsi író kicsi boldogsága számára, letaglózza. Hogy ő, Sziv nem fogja érteni, mitől boldog ez az ember, nem lesz szeme, értelme a másik boldogságára, és a lelke is csak ásit egyet, majd a szívét a feje alá húzva továbbalszik. - De örülök, de nagyon örülök, barátom! - mondta tehát Sziv. - Az jó! Majd még mesélek! - kiáltotta a kicsi iró, és belerohant a világi forgatagba. Szív megvonta a vállát, és ballagott tovább, és egyszerre azt érezte, hogy a világ neki is túf nagy, sok, felesleges, mértéktelen. Milyen jó is lenne, ha kisebbek lennének az emberek, kisebbek lennének a sírok, a temetők, a templomok, egy kisebb Isten vigyázna ránk, vagy küldené a házunkra, szeretteinkre a dögvészt, kisebb poharakból innánk bort, tejes kakaót, kisebb szerelmekbe pusztulnánk bele. Hiszen úgy zörög az ember a saját életében, mint üres cipősdobozba dobott apró dió! Egyszerre csak azt vette észre, hogy irigykedik. Olyan akart lenni, mint a kicsi író. Pont elférni, éppen kitölteni. És akkor Szívre ordítottak. Ropogtak a csontjai, mert megölelték, alig kapott levegőt, csattogott a háta is, mert úgy lapogatták. Hát igen, ő volt a nagy író. A nagy író természetesen nemcsak kiváló iró volt, de valóban nagy volt, hatalmas alakja nem fért el a világban, kilógott belőle, folyvást kiszaladt, kilépett a saját életéből, és a világ mint egy szük zakó, folyton végigrepedt a hátán. Szerintem ez is boldog, bámult Szív a nagy író nagy arcába. Igen, jól sejtette, a nagy író is nagyon-nagyon boldog volt. És Szív elmosolyodott, mert arra gondolt, hogy éppen kezdte megszokni a kicsi, könnyű, kényelmes boldogságot.