Délmagyarország, 2008. január (98. évfolyam, 1-26. szám)

2008-01-26 / 22. szám

101 Szieszta Szombat, 2008. január 26. Eperjes Károly: Hit és morál nélkül szétesik a személyiség, a család, a nemzet FOTÓ: TÉSIK ATTILA KERESZTÉNY APA MAGYAR SZÍNÉSZKÉNT MINDENKIÉRT A magyar kultúra napján Eperjes Károly Kossuth-díjas színművész járt Vásárhelyen, és a Petőfi Sándor Műveló'dési Központ színháztermében Az igazat mondd, ne csak a valódit című istenes versekből összeállított önálló estjét tekinthették meg az érdeklődők. Ennek apropóján Istenről, vallásosságról, sportról és politikáról beszélgettünk vele. IMRE PÉTER - Már többször szerepelt Vásárhelyen, milyen emlékeket őriz a városról? kérdeztük Eperjes Károlyt. - Először az jut az eszembe, hogy Bessenyei Feri bácsi városa, másodszor, hogy mindig szeretettel fogadnak. De a legfontosabb, hogy 2004. december 5-én, a kettős állampolgárság népszavazásakor Vásárhely karakteresen, szépen és jól viselkedett. - Az akkor történteket lelki Trianonnak nevezte. Miért? - Az ország hatvankét százaléka el sem ment voksolni, azt sem tudja, kicsoda. Ha annyian lettek volna aznap a szavazóurnáknál, a templomokban, az istentiszteleteken, mint ahányan a bevásárlóközpontokban és a kocsmákban, nem itt tartana az ország. Csak nehogy túl és elfogyasszuk magunkat... - Az előadói estje évek óta „fut", külföldön is többször szerepelt vele magyar közönség előtt. Hogyan jött létre, mi az alapgondolata? - Először Pécsen léptem fel vele, mert hosszú ideig kapacitált a bazilika karnagya,, végül igent mondtam. Fél évig gondolkoztam a témán. Az utolsó Latinovits-estet még láthattam, ott a zene és a vers kiegészítették egymást. Hasonló koreográfiával istenes versekből szerkesztettem műsort. Az alapgondolata az ember fejlődése a lét végső értelméig, ezt gyönyörűen átíveli a huszadik századi magyar költészet. Száznegyvennégy verset gyűjtöttem össze, melyek jól illeszkednek a szabad akarat, a megtérés, a lét végső értelme hármas tagozódáshoz. Ezek közül válogatok. Több száz fellépés közül előfordult, hogy nem egyszer tízszer annyian voltak, mint más hasonló irodalmi esteken. Mi a titok? Sokat gondolkoztam ezen. Annak idején Bubik Pista barátom is - Isten nyugosztalja - a szívekbe talált a magyar estjével. Az lehet az ok, hogy a televíziók és a rádiók ilyen mélységben nem foglalkoznak a magyar verssel, viszont az emberek szomjaznak az ilyen előadásokra. - Eletében kulcsszerepet játszik Isten, a vallás; megszólalásai, közszereplései alkalmával rendre kiáll a keresztény értékek mellett. Miért ilyen erős a hite? - Erős hit? Jómagam sokszor nem így érzem, gyarló, igyekvő keresztény vagyok. Ideig óráig meg lehet kísérelni hit nélkül élni, de nem lehet, és pláne nem érdemes. A mondás szerint az egészség a legfontosabb. Igen, de a hit még fontosabb. Betegen lehet élni, hit nélkül nem; betegen eljuthatunk az örök életre, hit nélkül nem. A kereszténység egyetemes. A tízparancsolat megkérdőjelezhetetlen, sőt az az egyetlen társadalomformáló morális erő. Morál nélkül szétesik a személyiség és egyéniség lesz, szétesik a család és banda lesz, szétesik a nemzet és csürhévé válik. A legszebb versek is hittel, reménnyel teljesek. - Az is érdekes, hogy átszerkesztette a régi politikai szlogent és az Isten, haza, családból Isten, család, haza lett. Miért? - Az ismert sorrend tévedés. Mert a születésünk Isten dolga, és egy családba érkezünk, azt pedig, hogy milyen nemzethez tartozzunk szellemi, lelki döntés. Nem lehet a második helyen a haza, abnormális, előbb leszünk jó családapák és családanyák, mint hazafiak. - A művészetről sem hallgathatunk: melyik filmjére, alakítására emlékszik vissza a legszívesebben? - Az Eldorádó Európa-díjas filmünk, felterjesztettek legjobb színészi alakításra is, de Chicagóban nagydíjat kaptam, Kamill bácsival és a mozival együtt - az Uramistenért. A Hídember a legjobb történelmi alkotásnak találtatott Houstonban, de említhetném a Hanussent, a Redl ezredest, és akkor még nem is szóltunk a vígjátékokról. - Melyikhez vonzódik inkább? - A tragédia és a komédia is az emberi lét sajátja, része, és a színészet két nagy pillére. Mindkettőt szeretem játszani, nem taszít egyik műfaj sem. A jó színdarabon sírhatunk és nevethetünk, ritka az amelyiken csak sírni, vagy röhögni lehet - abba belefáradhat az ember. - Nézzünk egy második és egy harmadik „színpadot". Majdnem focista lett, a mai napig igazolt labdarúgója a Vasas öregfiúknak és aktívan politizál. Össze lehet hasonlítani a sportot és a politikát? Hogyne! A politika minden, politizálni annyi, mint a polisszal, a városállammal, az országgal törődni. Ez pedig kötelező. Hogy maga tőlem interjút kért, politika, hogy adok, az is politika, ha nem adok, az is politika, és ha nem kér tőlem az is az. Mindig az a kérdés, mi a jó és mi a rossz politika. Minden döntésünknek társadalmi következmény van. - A mai viszonyokról mi a véleménye? - Krisztus feltámadt. Van remény. Az önszeretet, önmagát is becsapja. Amikor az ember már ennyire eltaszítja magától az alap, az isteni értékeket, egyszer minden összedől. Készen kell állnunk erre a helyzetre, pillanatra, maradjunk megigazultak, hogy a kétségbeesetteknek utat mutathassunk a jövőbe. - Ezt a hasonlatot a mai magyar politikusokra, a kormányra, vagy az egész emberiségre érti? - Az egész emberiségre, de hatványozottabban Magyarországra. Sehol nem volt a világon olyan „elnehezült" nép, amely magára kétharmados természetellenes, Isten ellenes „kultúrát" szavazott, mint a miénk 1994-ben. Ez az ateista réteg a halál civilizációja volt, szemben az élet kultúrájával. Ezért nem lehet rendet csinálni, ahhoz kellene egy jobb oldali kétharmad. De néha úgy érzem, Európának, az Európai Parlamentnek sem kell a keresztény értékrend. - Mi lazítja el a legjobban? - Ha mindennap nem mennék szentmisére, nem járulnék szentáldozáshoz, valószínűleg nem bírnám. Olvasgatok, zenét hallgatok, a sportközvetítések, a jó filmek és a színházi előadások is kikapcsolnak. Amikor tehetem, focizok és sportolgatok. - Egy mondatban hogy fogalmazná meg, ki Eperjes Károly? - Keresztény apa magyar színészként mindenkiért. SZÁZ ÉVE INDULT A NYUGAT „A Nyugat megindulásáig sehol sem volt otthonunk. A Nyugat azért jött létre, mert az előttünk járó generáció tudni sem akart rólunk. A későbbi szerkesztő, Babits Mihály emlékezett e szavakkal a múlt századi irodalmi, művészeti, szellemi élet korszakotjelentő folyóiratának megindulására. SARUDI ÁGNES (MTf-PANORÁMA) Az 1908. január 1. és 1941. augusztus 1. között megjelenő Nyugat a magyar művelődéstörténet egyik legjelentősebb időszakát fémjelezte. A folyóiratot a költő, kritikus Ignotus, a politikai-közgazdasági cikkeket jegyző Fenyő Miksa és a biztos értékítéleteiről ismert kritikus, Osvát Ernő alapította. A főszerkesztő Ignotus lett, szerkesztőként Osvátot és Fenyőt jegyezték. Az első szám 1908. január l-jén jelent meg, a borítólapon Beck ö. Fülöp Mikes emlékérme látható, utalva a literátor hagyományokra. A lap eleinte pár száz példányban jelent meg, jelentős anyagi támogatást Hatvany Lajostól kapott. Célja, amely címadásában is megjelent, a magyar irodalom nyugati szintre emelése volt, legfőbb szempontjának az irodalmi értéket tekintette, szellemiségében a politikai, kulturális progressziót támogatta. A XIX. század végének új stílusirányzatait és a nyugati irodalom legfrissebb törekvéseit egyaránt segítette az érvényesülésben. Osvát tehetségfehsmerő képességének és következetességének köszönhetően a régiek mellett számos fiatal szerző kapott publikálási lehetőséget. Az első nemzedékhez Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Karinthy, Kaffka Margit, Móricz, Csáth Géza tartozott, a húszas években lépett fel a második nemzedék, Szabó Lőrinc, Németh László, Tamási Aron, Gelléri Andor Endre, a harmadik nemzedékhez tartozott Radnóti, Weöres, Vas István. Kritikusok és esszéisták új csoportja is innen indult, Bölöni, Schöpflin, Gyergyai, Szerb Antal, Cs. Szabó László, néhány név a legnagyobbak közül. A húszas években a folyóirat szellemisége nagyjából egységesnek volt mondható. Babits és Móricz mellett Gellért Oszkár lett a harmadik szerkesztő. Móricz a prózai részt gondozta, Babitsé volt a kritika és a líra. Vitáik miatt 1933-ban Móricz is elhagyta a lapot. 1941. augusztus 4-én, három nappal az aktuális szám megjelenése után meghalt Babits, s mivel a megjelenési engedély kizárólag az ő nevére szólt, a Nyugat is megszűnt. SZÍV ERNŐ Mi a furcsa Amerikában? Amikor az Államok hétköznapi működésében furcsaságokat vélünk megtapasztalni, pontosan akkor vagyunk európaiak, illetve magyarok. A más elviselésének mértéke a mi önismertünk mértéke is, s bizonyára jó néhányszor leírták már, hogy magyarnak lenni egyszerre szép és szégyenteljes, kalandos és szorongató, naiv és körmönfont alkalma a létezésnek. Amerikainak lenni elsősorban a szabadság gyakorlata. Magyarnak lenni kötelesség és kényelmetlenség. Kényelmesen nem lehet magyarnak lenni, nem is tudom, talán Mikszáthnak sikerült utoljára, de ő is nagy hendikeppel indult. Amerikában egy hetvenöt éves ember is úgy használja a számítógépet, mint az unokája: szörföl, esetei, youtube-ozik, mindenféle virtuális közösségi oldalak önfeledt tagja, s ha kérdése akad, nem a könyves polchoz lép, tegyük fel, a Révai lexikon valamely aranyozott gerincű kötetéhez, hanem kattint. Amerika az idegeneket kellemetlen pillantással fürkészi. Legyen elég annyi, a statisztikák szerint Mexikó felől tíz másodpercenként érkezik egy illegális bevándorló, akiknek a számát mára tízmillióra, tehát nagyjából Magyarország lakosságával megegyező számra becsülik, s ezekre az emberekre feketeipar, fekete szociális hálózat épül. A statisztikák szerint csaknem egy Hódmezővásárhely nagyságú városnyi magyar él illegálisan az Államokban, többnyire feketemunkából tartva fent magát, illetve az irigy és keszeg itthoniakat. Jegyezzük meg, egy kezdő egyetemi tanár fizetése valamely no name amerikai egyetemen akár évi százezer dollár is lehet, a csúcsprofesszorok viszont megkeresik a négyszázezret is. A thai étteremben hét dollárba kerül a menü, kiskonténeres, meleg svédasztal, és annyiszor szedsz, ahányszor akarsz. Az timerikai ember többnyire tudja, mit akar. Általában nem hisz az összeesküvés elméletekben, melyek népekre, szomszédokra, kollégák ármánykodására vonatkoznak, s úgy vélekedik, ha sikeres az élete, azt magának köszönheti, s ha valami nem balul sül el, hát ő rontotta el a dolgot. A lobbizást egyáltalán nem tekinti pejoratív eljárásnak. Ami egy európai számára ellenszenves vagy visszatetsző emberi megnyilvánulás, az amerikai számára egészen természetes, söt szinte kötelező. Jelesül az, hogy minden szituációban képes legyél megfogalmazni magad, mindezt tedd röviden és határozottan, tudd közelebbi és távolabbi céljaidat, és igyekezz. Tessék, tessék előrefelé menni! Mindig igyekezz megmutatni magad, a gondolataidat, az érzéseidet. Menj oda főnökhöz, feletteshez, és mondd meg neki. Nálunk ezt savanyú szájízzel „nyomulásnak" is mondják, ott ez természetes lelki és társadalmi viselet. Nincs azzal semmi gond, ha egy első éves egyetemi hallgató belevág a világhírű professzor előadásába, és nyilvánosan cáfolja tanárának egy adott állítását. A professzor eltűnődik, majd ott, helyben igyekszik megvédeni a koncepcióját. Képzeljünk el hasonló szituációt egy magyar jogi karon vagy orvostudományi egyetemen, a pofátlan diákot ott helyben döfnék szíven egy rozsdás kelet-európai szikével, és a hullafoltos tetemét a toalett papírt nélkülöző egyetemi vécén húznák bele az örökfelejtés mélán fel-felböffenő poroszos mocsarába. Az amerikai ember többnyire úgy véli, hogy amit mond, az fontos, érdekes, hovatovább fölöttébb szükséges is. Nincsen kicsi ember. A hierarchia bármikor megkérdőjelezhető és kikezdhető, de azért minden utcasarkon templom gubbaszt, áll, emelkedik, illetve még mindig akadnak bőven gettószerű városrészek is. Az önkifejezés, a személyiség erős jelenléte és tisztelete az élet mozgatórugója. Egyáltalán, az élet tisztelve van. Nálunk még mindig inkább csak elfogadva. Az amerikai ember úgy tartja, az életnek ára van, tehát értékes. Vagyis tiszteletre méltó. Amerika rafináltan strukturált ország, először is van egy minimál, afféle retro Amerika, amely a legegyszerűbb gondolkodású és képzettségű polgárainak is élhetőséget, önkifejezési lehetőséget, valamint különféle választási módozatokat ad, majd pedig ez a minimalizált struktúra kezd el épülni, szépülni és bonyolódni, és lesz belőle egy chicagói művészeti múzeum, egy Harvard, egy John Cassavetes, egy Nixon vagy John Lennon. Magyarországnak nincs minimális társadalmi tartománya. Az ország már alapszinten is rémületesen bonyolult, illetve alapszinten is vért, életet, lelket kíván. Amikor az amerikai köszön, azt mondja: hogy vagy. De nem vár választ. Már megy is előre, tovább: Irán, Irak, Afganisztán, Európa felé. Természetesen magyarnak lenni a legjobb dolog a világon. De amikor két hónap után először hallasz magyar szót és mondatokat a Kennedy repülőtér termináljában, miért érzed azt, hogy valaki ki akarja tépni, és be akarja zabálni, mint egy Hajnóczy-fasírtot, a szíved?!