Délmagyarország, 2007. december (97. évfolyam, 280-303. szám)

2007-12-24 / 299. szám

VIII. | Csendes éj Hétfő, 2007. december 24. DARVASI LÁSZLÓ A fához vezető út Az utakról lenne szó e szaloncukornyi jegyzetben. Különben pedig a karácsony egyik legfontosabb tárgya a szaloncukor, de erről majd legközelebb. Nem olyan régen egy szegedi gyorsvonaton a kalauz elmagyarázta, hogy amikor alápillézik az első hópehely, vagy ha éppen csak mínusz alá liftezik a hőmérsékleti vérvonal, akkor a régi vágású magyar váltók befagynak, mint a boldogtalan szerelmesek tekintete, vagyis tehát a váltók nehezebben állíthatók, ezért késnek a vonatok. Bizony, a váltók miatt késnek a személyek, gyorsak és az intercityk, mert a váltókat egyáltalán nem könnyű processzúra kicserélni. Hogy talán állomást építeni is könnyebb. Pedig cserélni mennyire szeretünk. Karácsony tájékán az ember többnyire kicseréli magát, kikeféli a lelkét, mint a bőrtalpú, kopogós ünnepi cipőjét, és szeretni kezd, szolidáris lesz, megértő lesz, olyan lesz, mint Teréz anya, és a Vöröskereszt. Hanem az utak, az utak olyan síkosak mégis. Baj van a váltókkal is, de a sztrádák, az autóutak, a járdák, a személyre szabott girbegurba gyalogutak, a titkos ösvények mind befagynak, jéggel boríttatnak. A karácsony egyébként is több komoly veszélyt hordoz, ugyanazt az ajándékot vásárolod, mint tavaly, tíz jó emberednek igen, a tizenegyediknek nem jut díszcsomag, ujjad vágod a fa beállításánál, megráz 200 voltjával a kerti díszkivilágítás, nagymamára dől a fa, a kutya veszi fel a nődnek szánt estélyit, nem sorolom. De nem is ez, ez a sok veszély és baj lenne a téma most, hanem az utak. Ilyenkor karácsony tájékán, legalábbis a mi égövünkben az utak síkosak lesznek, ón, jeges eső, lefagy, akár egy mélyhűtőben, s mint a csirkeszárny, törik szegény, tétova öregek medencecsontja. Szürke, fagyott viz, kopog kabátodon. Veszélyesek az utak, csúszol és elesel, néha nem is kelsz fel. Vagy ott, hol járni szoktál, s hol a zselés szaloncukrot, a mákos, diós bejglit, a könnyű haltepertőt viszed a családhoz, hirtelen tömeg támad. Sok ember masírozik veled szembe, furcsák, feketék, eltökéltek és magabiztosak, és te, egyszerre nem férsz rá arra az útra, ami egyébként a tiéd is, mert elfoglalják. Nos, ha akad érdekes epikai elem a történetben, márpedig miért is ne lenne, az csak annyi, hogy ök, ezek, ugyanazt az utat használják, amit te. Ez a történelem. A fa azonban nem történelem. A karácsonyi fa, akármilyen aprócska, vézna, szegényes is, kiemelkedik a történelemből, mert mindenkié. Am a hozzávezető út mégsem az. Szirupot, lekvárt, virágmézet, a gallyakra aggatni való porcukros angyal süteményt bármikor. Pál apostol szavait, Szent Ferenc himnuszait, bármikor. Pascal már nehezebb eset lenne, öt most hagyjuk. De vigaszt, megbékélésre hívó békülékeny szót, ígéretet a jobbra és a szerethetőbbre hasonlóképp. Megértést, szolidaritásra, együttérzésre hívó szót, fölhívást, könyörgést bármikor. Azt mondani bármikor lehetne, igen, lehetne mindez egy szép karácsonyi jegyzet, amikor kötelező elérzékenyülni, és kötelező jónak lenni, és egyáltalán kötelező. Viszont hiába karácsony, síkosak az utak. S ha volt kor, melyben a szeretet elsőbbségét hirdették, akkor ez az lenne, hogy a kommunikáció, iskolásán szólva, én meghallgatom, te mit mondasz, ö meghallgatja mit mondok, majd megvitatjuk. Hát az én jó, öreg barátomra gondolva, aki egy tanyán él, a szeretről azt gondolom, hogy persze, gyönyörű - és toposszá tett - igaza volt Pál apostolnak ama hires himnusz ihletésékor, hadd tegyünk hozzá egy másik hasonlatot. Hogy olyan, mint egy fatüzelésű kályha. A szenes kályhában még reggel is van parázs, csak a fehér hamut kell megmozgatni. A zsidó talmud azt mondja, hogy ha az ember bizonyosan tudná a halála pillanatát, abbahagyná a munkálkodást, mert minek. Nem tudom, én például lehet, hogy gyorsabban és célra törőbben dolgoznék. Legalábbis, hogy bizonyosan befejezem. A karácsonyi díszkivilágítás helyett száz éve gázlámpák égtek Vásárhelyen. Sokat változott a világ Fotó: Tásik Attila SZAZ EVE, VÁSÁRHELYEN Az elmúlt száz évben jóformán csak külcsínben változott meg a szeretet ünnepe. A békebeli kereskedők ugyanúgy gazdag kínálattal és akciókkal várták vásárlóikat, mint mai „leszármazottjaik". Karácsony közeledtével pedig fontos szerephez jutott a kultúra, illetve a jótékonykodás. SZŰCS CSABA Aranykapu-vásár, műjégpálya, ünnepi dekorációjú kirakatok, mesés díszkivilágításban úszó főtér és házak - Hódmezővásárhelyen járunk, néhány nappal a szeretet ünnepe előtt. De vajon milyen volt a karácsony száz évvel ezelőtt? Forrgassuk vissza az idő kerekét. 1907. december elsejét írjuk. A meteorológusok fekete karácsonyt jósolnak, sok esővel. Az előrejelzések szerint a téli hideg csak valamikor január végén, február elején köszönt majd be. Aggódnak is a helyi gazdák, hiszen a viszonylag enyhe idő súlyos károkat tehet őszi vetéseikben. A kereskedők már a hónap elején megkezdik karácsonyi portékáik árusítását. Deutsch Zoltán Kálvin János téri kedésében például már most előjegyezhető a karácsonyi fenyő. A városi lapok hasábjain pedig feltűnik egy hirdetés. Tizenkét darabból álló üveg karácsonyfadísz-készletet ajánlanak kedvezményes áron, kartondobozkába csomagolva. Rendelés esetén jutalom jár, egy Riadó ébresztőóra az ajándék, éjjel világító számlappal, illetve egy jövő évi naptár. Mikulás napján megható jelenetnek lehetünk tanúi Szilvássy József tanító Szent István utcai tantermében. Az egyik órát Koncz Pál építőmester felesége szakítja félbe, aki az iskola legszegényebb és egyben legjobb tanulóját tetőtől talpig új téli ruhába öltözteti. A kis Horváth Lajos könnyes szemmel mond köszönetet jótevőjének. A városi intézmények is készülődnek az ünnepekre. A szeretetházban hamarosan karácsonyfa-ünnepélyt kereskedők az utolsó ajándékvásárlási rohamra készülnek. Hegedűs Antal divat- és rövidáru-kereskedő nagy karácsonyi vásárt hirdet. Weisz J. Jenő alvó és beszélő játékbabákkal próbálja üzletébe csábítani a kisgyermekes szülőket. Imre Károly boltjába mogyoró és friss déligyümölcsök érkeznek, nem beszélve az édesebbnél édesebb cukorkákról. Karácsonykor az ótemplomban Pap Imre lelkész tartja majd az istentiszteB

SÜRGŐS LEVÉL. Közbotrányt okozott Vásárhelyen december 26-án egy béres. A legény a Kossuth téren keresztül a posta irányába tartott, sokáig állt ott, nem tudta, hol kell feladni a kezében szorongatott levelet. Megkérdezte hát a templomból hazafelé igyekvőket, akik megmutatták neki a postaszekrény utca felőli nyílását. A férfi óvatosan becsúsztatta a levelet, majd lehajolt, és a réshez illesztette a száját. Sürgős! Sürgős! - kiáltotta aztán. Az emberek azt hitték, megőrült. A béreslegény még akkor sem hagyta abba a levél sürgetését, amikor a kiérkező rendőrök csendre intették. Végül bevitték a rendőrőrsre, ahol kioktatták a posta működéséről, ráadásul még meg is büntették. tartanak. Az ápoltak és a növendékgyerekek számára szép számmal érkeznek adományok. A takarékpénztár például ötven koronát küldött, Szél Sámuel egy nagy tál juhpaprikással vendégelte meg a gondozottakat, míg Kenéz Sándor és neje tizenkét kilogramm kaláccsal ízesítette meg az adventi várakozás perceit, Beregi Lajos pedig 115 csomag fügét és ugyanennyi darab narancsot osztott szét. Még néhány nap, és itt a szenteste, a letet. A katolikus templomban az ünnep első és másnapján reggel fél nyolctól, fél kilenctől, fél tíztől és délután három órától tartanak misét. A Fekete Sas nagytermében 24-én a Tiszteletes úr keservei című bohózatot nézhetjük meg, félárú jegyekkel. Bár nem fehér karácsonyt jósoltak, 1907. december 26-án mégis hullott a hó Hódmezővásárhely és környékén, még szebbé, még meghittebbé varázsolva a szeretet ünnepének utolsó óráit. KARÁCSONYI KINCSEK AGYAGBÓL, KALÁCSBÓL •l^ * * % < 9a|f)j9» |9q?au?iuone jbja/uox jsojoasocrsjo *v Bárkányi Ildikó megejtó'en szép karácsonyi néprajzi kincseket dédelget a Móra-múzeumban Fotó: schmidt Andrea vkSzegények karácsonyáról maradtak fenn a Móra-múzeumban őrzött, saját kezűleg készített kincsek. A betlehem, a jelképes fenyőfa, az agyagbárány és a kalácsgalamb. DOMBAI TÜNDE Az adventi készülődéshez kötődik a százéves szegedi betlehem. Ez egy hordozható fatemplom, benne a betlehemi jászollal, szentcsaláddal, pásztorokkal, három királlyal és állatfigurákkal. Ilyet vittek magukkal a nagyobbacska legények, amikor az ismerősökhöz, rokonokhoz bekopogtattak köszöntőjükkel. A kántortanítótól vagy a plébánostól tanult dalokkal, versikékkel idézték fel Krisztus születését, jutalmul a háziak megkínálták az ifjú pásztorokat süteménnyel. Karácsonyra, mielőtt a fenyőfa elterjedt, Szeged környéki faluhelyen és tanyavilágban a szegények a - Krisztus-tövisként vagy koronafaként is ismert - gledícsia szúrós ágait hajlították keresztalakba vagy tojásformára. A töviseire aggattak fel almát, szentjánoskenyeret, selyempapirba csavart kockacukrot, meg diót és aszalt gyümölcsöt. Díszítették még betlehemi jelenetet ábrázoló szentképpel, ahogyan ezt a Bánságból a Móra-múzeumba került asztaldíszt - mutatja Bárkányi Ildikó néprajzi osztályvezető. A két háború között egyre inkább elterjedt a fenyő, különösen az erdős részeken, ahol gyakori volt a telepítések nyomán. Ajándékba a fa alá a szülők készítettek a kicsiknek szikes agyagból barikákat - jelképezve Isten bárányát, Krisztust. Agyag a teste és a feje, pálcikából van a lába, rossz subából ragasztották rá az irháját, sőt még piros szalagot vagy csengettyűt is kötöttek dísznek a nyakába. A hatvanas években Bálint Sándor adományozta a múzeumnak, Domaszék, Zákányszék, Mórahalom és Szeged környékén kedveskedtek vele. Nem csupán szép, még ehető ajándék is volt évtizedekkel ezelőtt a kelt kalács tésztájából formázott és kisütött galamb. A megsodort tésztahurkát megcsomózták, fejére borsot illesztettek szemnek, a farkát pedig ellapították. Ezt a madárforma ajándékot amely a Szentlélek jelképe - a szegedi nagytájon mindenfelé készítették, „tubusnak" vagy tubicának becézték.