Délmagyarország, 2007. november (97. évfolyam, 255-279. szám)

2007-11-03 / 256. szám

10 SZIESZTA 2007. november 3., szombat Az 1956-os megbélyegzés 1989-ig tartott Tizenkét napos őszi forradalmunk megtorlása évekig tartott: az 1956. november 4-i szovjet intervencióval kezdődő leszámolás még 1962-ben, az elitéltek többségének szabadon engedésével sem ért véget. Csongrád megyei forradalmi tettekért Kováts Józsefet és Földesi Tibor végezték ki. Őszi forradalmunkban új helyzetet teremtett az 1956. november 4-i szovjet intervenció. A támadás első számú célpontja Csongrád megyében Szeged volt. Utóvédharcok A várost az 51 évvel ezelőtti november 4-én bekerítették, de még nem szállták meg. A nemzetőrség nem lett volna elegendő a védelemhez, ezért az összecsapások elkerülése lett a forradalom helyi vezetőinek legfőbb célja. November 5-én megérkezett a szovjet haderő: a város néhány pontján rájuk lőttek, azok meg belőttek egy házba és röpcédulával terítették be a várost. A nemzeti bizottság ülésén már a szovjet tisztek is részt vettek - elrendelték a fegyverek begyűjtését, megalakult az MSZMP helyi szervezete. November 6-án délután szovjet harckocsik fogták körül a városházát, feloszlatták a nemzeti bizottságot és egyes tagjait letartóztatták. Megalakult a Szegedi Forradalmi Munkás-Paraszt Tanács, melynek elnökévé Tombácz Imrét nevezték ki, elnökhelyettesének fölkérték a már nem létező forradalmi testület elnökét, Perbíró Józsefet. Kapituláltak az akkori megyeszékhely, Hódmezővásárhely vezetői: a nemzeti bizottság november 4-ére meghirdetett ülésére csak Erdei István ment el, aki a megszállás elleni tiltakozásul lemondott tisztségéről és elment a városból. Békésen átadta Szentest az oroszoknak november 4-én a forradalmi bizottság és a forradalmi katonai tanács. Az első tesSzovjet tankok a szegedi városháza körül FOTÓ: MÓRA FERENC MÚZEUM GYŰJTEMÉNYE Mártírjaink Kováts József az 1956-os forradalmat előkészítő eseményeknek is részese volt. Az október 26-i szegedi tüntetésen megsebesült, de 29-étől a Szegedi Néptanácsnak, majd október 31-étől a Szegedi Forradalmi Nemzeti Bizottságnak a mezőgazdasági és pénzügyi osztályát, valamint a rendészeti-belbiztonsági ügyeket felügyelő tagja. Az úgynevezett Perbíró-perben halálra ítélték. A szegedi forradalmi testületbe a szövetkezeti kisiparosok delegálták Földesi Tibort, aki elnökségi tagként - az elnök Perbíró József alárendeltségében koordinálta azÁVH intézményeinek felszámolását, lefoglalta gazdasági irataikat, azok tartalmáról beszámolt. Őt a Budapesti Katonai Bíróság a szegedi eseményekben való részvételért halálra ítélte. tület tagjait november 7-én letartóztatták, de másnap elengedték. Makón nem mondott le a nemzeti bizottság november 4-én, sőt: 21-éig kezében tartotta a politikai vezetést. Ugyanakkor november 9-én a szovjetek ellenállás nélkül elfoglalták a várost, s a nemzetőrséget megszüntették. Csongrádon mozgósítást rendeltek el, aknákat telepítettek a bekötőutakra november 4-én, de a nemzeti bizottság döntésére a katonák nem szálltak szembe a szovjetekkel, akik november 6-án békésen bevonultak, hat nap múlva pedig megalakult a restaurálódó tanács. Irány a határ! A megye falvain csak átvonultak a szovjet csapatok, a kisközségek forradalmi testületei mégis megszüntették működésüket - olvashatjuk A vidék forradalma 1956 című tanulmánykötetben Farkas Csaba történész-levéltáros összegzését. A Kádár-kormány hatalomra jutása után a dél felé menekülők főleg a Szeged környéki határszakaszon próbáltak átjutni Jugoszláviába. Lelőttek két szegedi ipari tanulót (Oszlács Bélát és Csepregi Bálintot) a határőrök, amikor diáktársaikkal egyetemben szökni próbáltak. Hatalmi erőszak A munkástanácsok igyekeztek öszszehangolni munkájukat: november 23-án 15 pontos követelésüket (közte a szovjet csapatok kivonása; az ország semlegessége; szabad választások; a sztrájkjog és a szólás-, vallás-, véleménynyilvánítás szabadságának elismerése) is átadták Apró Antalnak. De december 9. után már csak illegalitásban gyűlésezhettek. A testületek elhaltak, szegedi vezetőiket 1957 márciusában letartóztatták. Az utolsö sztrájkokat Szegeden december 12-én és 13-án tartották. Ezután lecsapott a hatalom: a szegedi rendőrkapitányság 1957 májusáig 209 személyt tartóztatott le és indított ellenük eljárást politikai bűncselekmény miatt. A megyei bíróságon az alföldi illetőségű statáriális tanács járt el a jelentősebb perekben, majd 1957 áprilisától a népbírósági tanács hozott ítéletet 7 perben 38 személy ellen. Csongrád megyében 1962-ig 690 személyt ítéltek el a leggyakrabban államellenes szervezkedés, izgatás, esetenként rablás és gyújtogatás vádjával. Annak ellenére, hogy az itteni forradalomban nem oltották ki egyetlen kommunista életét sem, megyénkben is súlyos, sőt halálos ítéletek is születtek. Kivégzés fenyegette, de végül 15, illetve 14 év börtönbüntetést kapott Perbíró József és Királyházi Sándor, a Szegedi Forradalmi Nemzeti Bizottság háromfős elnökségének két tagja. Hasonlóképpen halálbüntetés fenyegette FJajdú Ferencet, a makói forradalom vezetőjét. A szegedi 1956-ban vállalt szerepéért kivégezték Kováts Józsefet és Földesi Tibort. Megtorlásként tiltott határátlépési kísérletért 2-8 hónap, izgatásért 2-5 év, fegyverrejtegetésért 6-8 év börtönbüntetést szabott ki a bíróság. A közbiztonsági őrizetbe vétel, az internálás, a munkahelyről való elbocsátás is a megtorlás része volt. Például Szegedről 57 személyt internáltak 1957 májusáig. De évek múlva is büntetett a hatalom: például az útlevél megvonásával, vagy azzal, hogy „flekkes személy" nem kapott a képzettségének megfelelő munkahelyet. Az „ellenforradalmiság", vagyis az 1956-os forradalomban való részvétel vád és lemoshatatlan billog maradt - egészen a Kádár-rendszer végéigA megtorlás hosszú hónapjainak messze nyúló hatása, hogy évtizedekre kitörölték a közemlékezetből, de még a családi beszélgetésekből is 1956 forradalmát, a 12 fényes őszi napot. Ú. I. Az a legutálatosabb az egészben, hogy mindig az utolsó pillanatok maradnak meg, az összehorpadó test, a mozdulatlanság, a gyűlő, kavargó hideg az arc árka körül. Én ezt nagyon utálom, és meg is teszek mindent azért, hogy ne így legyen. Lapozgatok egy nem létező albumot, te vagy benne, Tünde, Ágika, Tamás, és sokan mások. Te is tudod, Pistám, mert legutóbb a szekszárdi temetőben, október volt (és milyen pompás október!), hogy az angyalok még kevesebbet fizetnek, mint idelent a szerkesztők, vagy azt kérdezgetik, van-e szerződésed az Úrral. És hogy hová utalják a kevéske mannát, égi savanyú cukor honoráriumot. Hová, hová, hát a lélekbe, nem?! Őszintén, mondd, mit vártál?! Fenn, az égben sincs túl nagy keletje a lírának, jobban szeretik a hozsannázó éneket, a dicsőítő szavalatokat. Hogy van égi telefonod, mert nyomban kaptál isteni közbenjárással, annak örültem. Néha éjszakánként felsír, csilingel az enyém is, és ilyenkor tudom, hogy te vagy az, hallom abból a furcsa, szavakon túli csöndből, abból a konok zúgásból, a Nap vagy Hold, a csillagok zenéjéből, mert hangja van ezeknek a fáradt november eleji sugaraknak is, és megmondták a világtudósok, zenél az Űr, állítólag kék ez a zene, és én kihallom onnan, ebből a zenéből a te dünnyögésed, a morgásod, a kiáltásod, a nevetésed, kihallom a semmi mögül. És ilyenkor azt gondolom, talán vagyunk mi, itt, dérben, ködben, aztán a semmi, és a semmi mögött talán újra a minden, veled együtt. De rosszabb pillanataimban ennyit sem gondolok. Ennyi sincsen. Nincs más, új élet, ah, semmi, csak ez az egy, ez az egyetlen élet, ebbe kell belezsúfolni minden kiflit, pohár bort, szempillát, nőt, anyát, apát, gyereket, mosogatást. Amikor október első napjaiban Szekszárdon jártam, mesélte egy kedves könyvtáros, hogy egyszer, amikor a pannon városba menekültél írni, alkotni, éjjel kettőkor rohantál át hozzá, egy még tintafriss kézirattal. Talán Lisztről szóló vers volt, ő meg, a könyvtáros, már aludt, felébredt, álmosan pislogott rád, miközben te lelkesen, átéléssel szavaltad a kies padlásszobában azt a gyönyörű verset. És aztán, mert csönd lett, felkiáltottál, legalább azt mondd, János, hogy szép volt! Szép volt, mondta János, a könyvtáros, és nagyot fújt. Képzeld, láttam egy irodalmi lapot, Mészöly Miklós arca van a fedőlapon, de már az élességet, pontosságot vesztett tekintet, az üresedő szellem, hogy amikor arc a halál ablaküvegén keresztül sejlik Drága Pistám! - LEVÉL BAKA ISTVÁNHOZ át, hogy mindaz, ami voltál, erő, gazdagság, az már odaát van. Mondom, ez az, amit nagyon nem szeretek. Nem értem, miért nem egy fiatalkori képét szerkesztették ki a lapcsinálók a te földidnek, ennek a nagyon nagy magyar írónak. Egyébként nem, nincsenek különösebb dolgok itt, hiszen láthatod te is, megmondtad előre, ez lesz, így lesz, ilyen is lett az ország. Lesz őszi, forradalmi lekvár, van is. Most is készültek és nagyban működtek a virágtolvajok, a gyertyalopók, Kádár koponyáját is ellopták. Grasszálnak. Kivagyiskodnak. Gazdagodnak. Szegényednek. Dühösködnek. Csalódtak. Pompázik a rendszerváltó barokk, ezer és ezer mozdulat, indulat, van itt minden, mint egy ócskapiacon, feléledt, előmasírozott a múlt, máris rohad a jövő. Te ezt már akkor tudtad. Láttam a minap egy kortárs író, Térey János darabját a Radnóti Színházban, valahogy így kezdődik, egy bártulajdonos mondja: „Tavaly mindenki meghalt". Képletes beszéd, persze. Csak annyit jelent, hogy élve haltak meg az emberek, az eszmék, a közgondolkodás kis virágai, elvitték a reményeket, a terveket, a barátságokat és a szerelmeket a mocsárba, élve mentek oda, ahonnan nem lehet kijönni csak holtan, halott szavakkal, halott mozdulatokkal. Nagy igazság van ebben. De nem is csak ez, hanem a szívszorító véletlenségek! Néhány éve a Kárász utcán összefutottam volt kincskeresős kollégáddal, Dobcsányi Ferenccel, nekem tanárom volt a főiskolán, sok tankönyv írója, alapos módszertanos, és beszéltünk is néhány szót, meg talán meg is egyeztünk valami Interjúban, már nem tudom, mígnem egy-két hónap múlva jött a hír, elhunyt. Nagy lélegzet. Tudod, ilyenkor belesóhajt a mélybe az ember, de csak a fele, negyede jön ki. S aztán megint néhány hónap múlva levél várt a fakkomban, tudod, ez még a régi Délmagyar volt, a stefániás, ott nekem is voltfakkom, kis rekesz a leveleknek, és mindig kilopták az újságomat, mert ritkán jártam be, viszont néha én is elloptam a Bátyi Zoli újságját, mert ő se járt be mindennap, szóval levél várt. Dobcsányi Ferenc özvegye írta. Hogy a férje íróasztalában talált egy levelet, és az nekem szólt, vázlatos életrajz, összegzések, ki voltam, mit akartam, hogy szerettem volna. De míg élt, már nem juthatott el hozzám. Az interjú, a beszélgetés se készült el, és aztán ezt a levelet is elkevertem. Tudod, hisz sokszor így voltál ezzel magad is, az ablakon ömlenek be a meghívók, a fölkérések, az újságok és a folyóiratok, kéziratok és az azonnali megrendelések, az élet úgy csinál, mintha egyszerre lenne minden fontos, az emberre ránő a betűk piramisa, elvész benne, kicsit bele is fullad. Hanem az az érdekes mégis, hogy Dobcsányi tanár úr levelét két évente megtalálom. Előkerül, talált tárgy. Elolvasom, kicsit megszorul benn a lég, aztán a levelet elkeverem megint. Mint egy emlék, megmutatja magát, előbukkan, s merül újra, elnyeli az ezer és ezer többi levél, prospektus. Nyilván te is így vagy ezzel. Egy képet, egy jó kis rímet, egy, a mennyországban talán nem kívánatos erotikus leírást bedugsz a régóta üldögélő angyal ülepe alá, s aztán el is felejted. Az angyal pedig ül egy évig, kettőig, s amikor végre tovaszáll valami ócska kis hírrel, hogy vége a kegyelmi sztrájknak, hogy újra lesz mennyhó, hogy újra engedik a heti egy lopást, egy hazugságot, egy kis csalást nálatok is, mert anélkül még az életen túli élet se megy. Aki nem vétkez egy kicsit a mennyben, tűnjön a pokolba! Na, és egyszer csak elszáll az angyal, és te meglátod az elfeledett szavacskát. És máris újra a tiéd az a kép, az a rím, az inkriminált verssor. Szép dolgok ezek, nem? Ilyenkor mindig egy világ tér vissza hozzánk. Csak azt akartam mondani, hogy úgy két éve nem találkoztam Dobcsányi Ferenc levelével, és csak azt jelenti, hogy hamarosan újra a kezembe kerül. Rád meg mindig gondolok, tudod. Itt van November Herceg. Nyirkos, szeles, nem szereti a nevetést. Hát ellenkezzünk! Pistám, üzented a jó múltkor, hogy a mennyországban nincs vörösbor, mert nem illik a környék színvilágához, betiltották. Hát nagyon sajnálom. Azt is sajnálom, hogy pipázni is csak tilosban tudsz. De elmondom a legszebb hírt, amit a minap hallottam. Tudod, októberben tartják Münchenben a sörfesztivált. Miután véget ért az ünnepség, a talált tárgyak osztályán vagy négyezer elveszett tárgyat jegyeztek be. Volt ott minden. Sapka, bugyi, hajkefe, három műfogsor. De Pistám, nem is ez, hanem hogy egy tolószék is. Érted?! Egy elvesztett tolószék, sok sör, kelj fel és járj, járt is, elment, ssss, jobb, mint a Kánaáni mennyegező. Hát nem?! SZÍV ERNŐ