Délmagyarország, 2007. február (97. évfolyam, 27-50. szám)

2007-02-05 / 30. szám

8 •MEGYEI TÜKÖR* HÉTFŐ, 2007. FEBRUÁR 5. Sólyom Erzsébet olykor hajnalig beszélget a férjével Lefoglalja kilenc unokája Elsősorban a családokkal, gyermekekkel kapcsolatos ügyekben vállal nyilvános szereplést Sólyom Erzsébet, aki elkísérte férjét az országjáró körútra. A köztársasági elnök felesége Hódmezővásárhelyen lapunknak elmondta, férje megválasztását követően másfél évig mit sem változott otthoni életük rendje. Nemrég költöztek be a rezidenciára; ahol Erzsébet asszony már segítséget kap a házimunkához. így több időt tölthet férjével és kilenc unokájával. - Eddig nem vettünk részt olyan rendezvényen, mint a most elkezdődött országjáró körút, ez az első - mondta lapunk kérdésére Sólyom Erzsébet, akivel szerdán, a Kozmutza Flóra-iskolában beszélgettünk. - Férjem elkötelezett környezetvédőként szeretné megismerni hazánk természeti kincseit, de mindenekelőtt az egyes hazai tájegységeken lakók életét, gondolkodásmódját. Segíteni szeretném őt ezen a körúton, és mindenhová elkísérem. Azt mondta, az ilyen látogatások alkalmával mindig sokat kap; számára megrendítő élmény látni a sok szeretetet és gondoskodást, amivel a gyerekeket a gondozók körülveszik. A köztársasági elnök feleségeként elsősorban a családok és a gyermekek ügyéért áll ki nyilvánosan, ezért az országjáró körút során családokhoz kötődő, gyermekneveléssel kapcsolatos intézményeket látogat meg. - Sok család kerül aggasztóan nehéz helyzetbe, közülük is elsősorban a nagycsaládok. Pontosan tudom, hogy miről van szó, hiszen kilenc unokám van, akik mindennél többet jelentenek számomra. Most is, amikor látom a más körülmények között élő gyermekeket, ők jutnak Sólyom Erzsébet a vásárhelyi Kozmutza Flóra-iskolában. A magyartanár nem távolodott el a gyerekektől Fotó: Tésik Attila eszembe. Amikor meglátogatnak, minden gondomat, bajomat elfelejtem. Gyakran együtt indulunk kirándulni, nagyon kedves időtöltésünk a természetjárás mondta Erzsébet asszony. Mint mondta, egészen a tavalyi év végéig, amíg át nem költöztek az elnöki rezidenciára, semmit sem változott otthoni életük rendje a korábbi évtizedekhez képest. Az, hogy férje gyakran van távol, nem jelentett újdonságot, hiszen tudósként és az Alkotmánybíróság elnökeként is sokat utazott. Mióta új otthonukban élnek, Erzsébet asszony már segítséget kap a házimunkához. Ennek elsősorban azért örül, mert így több időt tölthet az unokákkal. Még szokatlan számára a nyilvánosság, ami az utóbbi másfél évben körülveszi mindennapjaikat. Őszintén el is mondta: nem kedveli a közszereplést. - Azt mondhatom, összességében nehezebb lett az életünk, persze, ez várható volt. Amikor hivatalos útra megy a férjem, nagyon hiányzik; ahová lehet, szívesen elkísérem. Egyébként mindent alaposan megbeszélünk, még az egyes napok eseményeit is megtárgyaljuk. Gyakran hajnalig beszélgetünk - mondta Sólyom Erzsébet. ILLYÉS SZABOLCS DIÁKKÉNT ISMERTEK MEG EGYMÁST Sólyom Erzsébet - leánykori nevén Nagy Erzsébet - Budapesten született, négygyermekes értelmiségi családban. 1963-ban érettségizett Pécsett, a művészeti gimnázium zenei tagozatán, majd Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom, valamint pszichológia szakán szerzett diplomát. 1966-ban kötött házasságot Sólyom Lászlóval, akivel diákkoruk óta ismerték egymást; mindketten a pécsi konzervatórium hallgatói voltak. Fiuk építészmérnök. négy gyermek apja, lányuk német-magyar szakot végzett, öt gyermeke van. Sólyom Erzsébet magyar nyelvet és irodalmat tanított, legutóbb a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola tanára volt. A csongrádi Tyukász házaspár hatvan éve, igazi télben esküdött Álmukban is elválaszthatatlanok Még ma is egymás kezét fogva alszanak el a csongrádi Tyukászék, akik a napokban ünneplik hatvanadik házassági évfordulójukat. Lajos bácsi az orosz fogolytáborokat is megjárta, mielőtt csókot lophatott Juli nénitől az orgonabálon. 1947 februárjában fehér volt a csongrádi határ, templomi esküvőjükre szánkóval jött a násznép. Hat évtizednyi hőségüket hét dédunoka koronázta meg. Pénteken ünnepli hatvanadik házassági évfordulóját a csongrádi Tyukász házaspár. Lajos bácsi és Juli néni azonban ennél jóval több időt töltött egymás közelségében, hiszen együtt cseperedtek a városhoz közeli kettőshalmi tanyavilágban. Bár az iskolában öt évfolyam, a határban két kilométer, a háború alatt pedig három év katonaszolgálat választotta el őket egymástól, 1946 tavaszára virágba borult szerelmük. Ehhez viszont Lajos bácsi rendíthetetlen hite kellett, hogy egyszer még az orosz frontról, a fogolytáborból is haza lehet érni a Tisza-partra. - Egy iskolai összejövetelen csattant el az első csók. Rengeteg virággal volt díszítve a terem, ezért is maradt meg úgy bennünk, hogy egy orgonabálon találtunk egymásra - mondja Lajos bácsi. A részletekről szemérmesen hallgat, de párja elárulja, hogy akkor még vigyázót kapott maga mellé, aki elől a folyosóra szöktek. A boldog férfiú először csak kéthetente, gyalogosan járt udvarolni a szomszédos Szabótanyára, aztán sűrűsödtek a látogatások, végül össze is költözött az ifjú pár. - Hatvan éve, februárban igazi fehér telünk volt - mondják -, mikor a templomi esküvő volt, mi fiákerrel érkeztünk, a vendégsereg pedig szánkóval jött. A jegygyűrűket libáért meg csirkéért vettük az Új utcai ékszerésznél, de fátylat csak kölcsönbe kaptunk, mert az akkor hiánycikk volt. A lakodalom - ahogy a szokás követelte - a lányos háznál volt, a hatvanfős násznépnek zenekar is húzta. Ahogy közeledtek az ötvenes évek, úgy álltak mindig valaki útjában Lajos bácsiék: előbb bekényszeríttették őket a téeszbe, nyolc hónapra rá aztán kizárták onnan, majd pufajkások adtak nyomatékot annak, hogy vissza kéne térni a szövetkezeti munkához, amire végül ők rábólintottak. Jobb a békesség - vallották; épp úgy, mint a családi körben. Mert persze ők is néha öszszekaptak, de aztán rendre kibékültek. Ennek a hatvan éve tartó együttlétnek ma két lányuk, öt unokájuk és hét dédunokájuk a közvetlen tanúja. Egyikük elárulta: a dédiék még ma is egymás kezét fogva alszanak el. Almukban is elválaszthatatlanok. B.D. Nyolcvan éve ért Szegedre az első ásotthalmi vonat „A kisvasút utolsó darabja én vagyok" Mára csupán hírmondója maradt az egykoron Asotthalmot és Pusztamérgest Szegeddel összekötő kisvasútnak. Burunkai Mihály állomásfőnök őrzi az épületet és az utolsó síndarabot. Az alsótanyai (ásotthalmi) kisvasút utolsó darabkáját az idén nyolcvanegyedik évét taposó Burunkai Mihály őrzi, aki majdnem vasutas pályája kezdete óta a zákányszéki állomásépület gazdája. - A kisvasút utolsó darabja én vagyok - mondja Burunkai Misi bácsi könnyes szemmel. - Makón születtem, nem voltam vasutascsalád fia. A kényszer hozott Szegedre, egy ismerősöm ajánlotta a vasutat. Pályamunkásnak beváltam, abból lettem telefonkezelő a Morse-távíró, a „tekerős" és a „dugdosós" telefon mellett. Kitűnővel végeztem a tanfolyamot, ezért választhattam, hol szeretnék szolgálni. Rókusra mentem, hamar forgalmistává léptettek elő. Egy évre rá egy vonatütközés szakította félbe a pályámat. Noha nem történt semmi baj, nekem, a vétlennek is mennem kellett. Kikerültem helyettes lótifutinak az alsótanyai kisvasúthoz. 99 Az állomás körhyéke beépült, vasútnak a nyoma sem maradt. Burunkai Mihály A sínek ipszilon alakban futottak, az egyik végállomás Pusztamérgesen, a másik Alsótanyán épült. Tervezték, hogy Kelebia felé meghosszabbítják, ám arra sosem került sor. Burunkai Mihály húsz éven át szolgált a zákányszéki állomáson 1955-től, állomásfőnökként dukált a családjának a lakás. Az alsótanyai népek reggelente négy-öt kocsival mentek dolgozni a szegedi gyárakba, a fél ötössel. A diákok jártak a fél hetessel, és így tovább, kétóránként. VégMAR CSAK EMLÉK Nyolcvan esztendővel ezelőtt, 1927. február l-jén futott be az alsótanyai kisvasút első szerelvénye a szegedi Rudolf (ma Roosevelt) téri piacra. A 78 kilométeres „madzagvasútra" az 1968-as közlekedési reform mondta ki a halálos ítéletet. Akkoriban már csak a tiszai átrakó pályaudvarig közlekedtek a szerelvények, 1975. szeptember 1-jére pedig szinte az utolsó síndarabokat is felszedték. Egyedül a hajdani állomásépületek állnak még. És néhányan az emlékezők. állomástól végállomásig több mint másfél órán át tartott az út a fapadossal. Megállt az állomásokon és megállóhelyeken, úgy két kilométerenként. Nem sokat gyalogolt, aki utazni akart. A vonat volt a várossal összekötő egyetlen köldökzsinór. Ötven éve mindössze két autó volt a faluban, az egyiket a körzeti orvos, a másikat a módos gazda engedhette meg magának. - Itt laktunk az állomásban, a hálószobából nyílt a forgalmi iroda - emlékezik Burunkai állomásfőnök a váróterem helyére belépve. - Nem henyéltünk, olyan erős volt a forgalom. Egy ideig három forgalmista és három váltóőr fogadta a személy- és a tehervonatokat. Éjjel-nappal hordták a tüzelőt, vitték a bort, meg a téeszek terményeit. A parasztok kézipoggyászként adták fel „garabollyal" a tojást, tyúkot, kannában a tejet. Egyetlen ütközés nem történt, egyetlen hibát nem vétettek. A kemény tél miatt emlékezetes 1962. március 19., amikora szerelvény elakadt a hóviharban. Később, amint a közutak gyarapodtak, elapadt a vasút. Végül egy hónap leforgása alatt fölszámoltak mindent, sínestül, talpfástul, sorompóstul. - Annyira fájt érte a szívem, hogy minden egyenruhámat, lámpámat kidobtam. Az állomás környéke beépült, vasútnak a nyoma sem maradt - tekint a messzeségbe az állomásfőnök. DOMBAI TÜNDE Burunkai Mihály, a zákányszéki állomás lakója az utolsó síndarabbal Fotó: Schmidt Andrea Az iskolában öt évfolyam, a határban csak két kilométer, a háború alatt három év választotta el őket egymástól Fotó: Bíró Dániel