Délmagyarország, 2007. január (97. évfolyam, 1-26. szám)

2007-01-27 / 23. szám

NAPI MELLEKLETEK Hétfő A DÉL SPORTJA, Kedd Szerda Csütörtök Péntek SZERKESZTI: ÚJSZÁSZI ILONA, WERNER KRISZTINA 2007. JANUAR 27. „AMIT A SORS AZ EGYIK KEZÉVEL ELVETT, AZT A MÁSIKKAL ODAADTA" A mozgássérült házaspár WWW.DELMAGYAR.HU A magányos cédrust választották maguk jelképeként a mozgássérültek. A Csontváry-festmény ihlette embléma kifejezi: a mozgásában korlátozott ember állja az élet viharait. A sport egymáshoz vonzotta a mozgáskoordinációs betegségét ellensúlyozó férfit, és hiányzó alkarjait ügyességgel és akarattal pótló nőt. Huszonöt éve egymásba kapaszkodva él küzdelmes, mégis kerek életet Nagypál István és felesége, s két egészséges gyermekük. - Megdöbbennek az emberek, ha az utcán, a trolin látnak. A felnőttek elkapják a pillantásukat, de a gyerekek kimondják, miért néznek csodálkozva: „A néninek nincs keze!" idézi mosolyogva a sokat átélt szituációt Nagypál Istvánné, született Házverő-Török Gyöngyi. - A helyzettől függ, hogy ilyenkor ráhagyom a felnőttre a magyarázatot, vagy elmondom: „így születtem." Előítéletek hálójában - Szerencsére nem vették észre még a születése előtt, hogy hiányoznak az alkarjai, mert így meghagyták az életét - néz feleségére szeretettel Nagypál István. Azt mondja, sajnálja azt az orosházi kislányt is, akinek a szülei pereskednek a kórházzal mondván: ha a műszerek kimutatták volna a testi fogyatékosságot, elvették volna a magzati életet... - Szerencsére nekem összeér a kezem. Még kisgyerekként megtanultam egyedül öltözni, a cipőmet bekötni, enni. A kanalat az úgynevezett gémeskút módszerrel használom - mutatja a mozdulatsort Gyöngyi. Az óvónő mégis úgy döntött, nincs helyem az egészségesek között. Hatéves koromban kerültem Budapestre, a Mexikói Szerelmes vers Minden asszony irigyelné Gyöngyit, ha látná a karácsonyi ajándékként kapott díszes lapot, melyre aranybetűkkel nyomtatta a férj a feleségének szánt, 25 év házasság és küzdelem ellenére is forró érzelmekről tanúskodó, Szerelemmel szeretném szeretni című költeményét. Vagy az asszonyáról írt, Kit megvertek az istenek című versét: „Kéz nélkül születni Csak véletlen lehet. Kit megvertek az istenek, Boldogan él, mert Szeret..." úti mozgásjavító általános iskolába. Az ottani kétszázhetven mozgáskorlátozott gyerek mind élni akart! A nevelőink pedig biztattak minket, megtanították, hogyan lássuk el magunkat. Ebbe - az írás-olvasás mellett - beletartozott a tisztálkodás, a főzés, a kertészkedés, az úszás, de még a gépírás is. - Abban a közösségben vagy ki se fejlődik a testi fogyatékkal élőben a kisebbrendűségi érzés, vagy levetkőzi gátlásait. Bezzeg én sokat tűrtem Szívesen nézik a régi, családi fotókat. Nagypál István, Tamás és Vivien körül forog a feleség és anya, Gyöngyi élete és szenvedtem a mihályteleki iskolában! - néz a saját múltjába a születésekor megsérült, például a finom mozgások koordinálására képtelenné vált István. - Falun csak a fizikai munkára képes embert tartják értékesnek... A paraolimpikon Sportsikerekkel is igazolta felnőttként Nagypál István, mennyire teljes életet élhet egy mozgáskorlátozott. Ő Szeged első paraolimpikonja. - Megismerkedésünket is a sportnak köszönhetjük - folytatja az embermesét a feleség, aki az 1981-ben, a „mozgáskorlátozottak évében" megalakított szegedi egyesület sportfelelőseként szervezte közösséggé az addig elszigetelten, magányosan élő sérült embereket. - Korábban nem is találkozhattunk, mert amikor Gyöngyi Pestről hazajött Szegedre, a Radnóti gimnáziumba, én épp egy fővárosi középiskolába mentem - tanulni - veszi át a szót István, akivel korábban, mint bal oldali bénulással is Egy évben, 1961-ben jöttek világra, újból és újból azonos számú gyertyát fúj el az ünnepi tortán a Nagypál házaspár. A feleség húga és a férj öccse is azonos évben, testileg épen született. A mozgássérült házaspár sportsikereit érem- és kupagyűjtemény is őrzi. A két gyermeket nevelő, munkanélkülivé lett pár sorsjegyet Párhuzamok árult, a férj a szegedi nagyáruházban még jelenleg is próbálkozik a szerencsével. Legfőbb örömforrásuk két gyermekük. A kicsiket Gyöngyi ügyesen gondozta. Ma már Tamás másodéves orvostanhallgató, Vivien a Radnóti gimnázium másodikosaként gyógyszerésznek készül - a fiú testnevelés tagozatos iskolásként is kajakozott, a lány versenytáncos volt, mert a sport számukra is életszervező erő. Azt mondják: hiába, hogy két rokkantnyugdíjból él a család, ők bizony semmiben sem szenvednek hiányt. Kisgyermekeit is ügyesen ellátta Gyöngyi FOTO: CSALADI FELVETEL küszködő gyerekkel a Pethő Intézetben is foglalkoztak. - A pesti iskolák velem is jót tettek - jelenti ki. Szegedre haza kerülve a konzervgyárban találtam munkát. - Az egyesületi tagoknak asztaliteniszt, tornát, sakkot szerveztem. Úszni az Anna fürdőbe jártunk. Egy ilyen alkalommal jött el közénk István. Mivel köszönés után azonnal úszni ment, nekem, mint sportfelelősnek volt a dolgom, hogy szóba elegyedjek vele. - Úszó- és asztalitenisz-versenyekre jártunk. S a belső hang azt súgta, megtaláltam a feleségem. A sors öröklődik? Az asszony azt hallotta: karjai azért nem fejlődtek ki teljesen, mert egy azóta betiltott német nyugtatót szedett állapotosként az anyja. Az okokat kutatva Czeizel Endrét is fölkereste a gyermekekre vágyó pár. Megnyugodtak, mikor kiderült: testi bajaik nem örökletesek. - Ösztönösen segítettek a gyerekek: a kezüket nem foghattam, ezért a szoknyámba kapaszkodtak, úgy mentünk az utcán, ha meg a karjaimmal öleltem magamhoz őket, akkor a lábukkal is tartották magukat - magyarázza Gyöngyi. - Szépen éltünk akkor is... A kis pénzt is jól be lehet osztani. - „Hátrányos helyzetűnek" először a gimnáziumi érettségi megszerzése után éreztem magam - összegez Gyöngyi, aki biológia-kémia szakos tanárnak készült, de eltanácsolták a pályáról. - Akinek FOTÓ: FRANK YVETTE Világjárók A sport révén, mozgáskorlátozottként is sokat utazott a Nagypál házaspár. Az asszony számos nemzetközi versenyen pingpongozott, több európai országot bejárt, hazánk különböző pontjain rendezett bajnokságról hozott haza érmet, kupát. A férfi maga készítette útinaplójában képeslapok, repülőjegyek, fotók rögzítik, hogy atlétaként vagy éppen kerékpárosként, paraolimpikonként vagy éppen kitartását próbára tevő sportemberként 1984-ben New Yorkban, 1985-ben Brüsszelben, 1986-ban Göteborgban, 1987-ben Párizsban, 1988-ban Szöulban, 1990-ben a hollandiai Assenben, 1991-ben Münchenben, 1992-ben Barcelonában, 1996-ban Atlantában járt. szüksége van ránk, megtalál rögzíti Gyöngyi, aki nem csak karácsonykor látja vendégül egy kisfiú sortársát, illetve segíti „révészként" a baleseti csonkoláson átesett embertársait. - Nem sajnálni kell a sérült embert, hanem számára lehetőséget adni - összegzi véleményét István, aki nem panaszkodik, hiszen szépen élnek, boldogulnak. Segítségként se kérne mást, csak munkát. Saját gyerekkorára és két egészséges gyermekükre gondolva mondja: „amit a sors egyik kezével elvesz, azt a másikkal odaadja". ÚJSZÁSZI ILONA