Délmagyarország, 2006. december (96. évfolyam, 281-304. szám)

2006-12-30 / 304. szám

16 SZILVESZTER 2006. december 30., szombat A verseny éve volt 2006 Egyre gyorsabban... Egy szoknya, egy nadrág Egymást érik a nagyszabású képzőművészeti kiállítások, s nem csupán Budapesten, Szegeden is. Miután egymást érik, egyre kevesebb idő jut az át- és berendezésre, s így sok múlik az összeszokott, hatékony, szervezett, s mindenekelőtt gyors csapaton. Nemegyszer például az, hogy megkapja a város a sikergyanús kiállítást vagy nem. A szegediek rendszeresen tréningeznek is a jó kondíció érdekében, képünk a keddi - erőnléti - edzésen készült. FOTÓ: FRANK YVETTE Minőség, mennyiség Az MSZP és a Fidesz az év utolsó napjaiban szinte egyszerre jelentkezett öltözködési tanácsadásával, látva a politikai életet övező figyelem lankadását. Persze egyik nagy párt tudott elszakadni önön valójától, így első körben a szocialisták a színre fújt szoknyát és a biztos lábakon állást hangsúlyozzák, míg a Fidesz - vezérét is harcba küldve - a nadrágszíjjal tartotta fontosnak indulni, tekintve a minap lezárult költségvetési vitára, s az előttünk álló megszorításokra. FOTÓ: KARNOK CSABA Ki minek mestere? A röpke földi lét egy nagy versenyfutás, már az óvodától kezdve. Fotónk azonban, a látszat ellenére nem a regionális távpisilő verseny korcsoportos előselejtezőjében készült, hanem a természetes gyümölcsleveiről híres magyar élelmiszer-ipari cég egészséges táplálkozást népszerűsítő vidéki bemutató-kőrútjának egyik állomásán, ahol a korlátlan italfogyasztás mellett, kissé hosszúra nyúltak a hivatalos bevezető előadások, ezért rendkívüli szünetet kellett elrendelni. FOTÓ: KARNOK CSABA SZÖVEG: KOVÁCS ANDRÁS Ha cégér nem is feltétlenül, verseny azonban mindenképpen kell a jó magyar bornak. Tudják ezt az ágazat marketingfelelősei is, akik, megborzolva az állóvizet, úgy döntöttek, a minőség helyett rámennek a mennyiségre, s nem a borok versenyeznek, hanem az inkognitójukat mindvégig megőrző borivók. A csoportkörből csak az juthat az egyenes ági kieséses szakaszba, aki simán teljesíti a "háromszor három decit tisztán hatszor" minimumszintet FOTÓ: GYENES KÁLMÁN ímsm am iv Lz. Ilyenkor persze mindenki vidám akar lenni. Hulljon a pónitemető kicsi sírjaira konfetti, porcukrozzuk be az infúziós cső végét, adjunk a bohócnővérnek humoros haldoklót. Jól van, jól van, de azért a víg dudaszó közben én mégis másfélét beszélek el. A történetet Lajos mesélte. Az ő nevét meghagytam valódinak, de az igazi főszereplő nevét átkereszteltem, mert mindannyian úgy vagyunk, hogy nem szívesen keveredünk olyasféle dramaturgiai bonyodalomba, amely a kiszolgáltatottságunkról, vagy a boldogtalanságunkról szól. Lajos többnyire egy szegedi közösségi helység pultja mögött látható a nagyérdemű számára, s e közösségi tanteremben éppúgy lehetséges sportról, irodalomról diskurzust folytatni, minta Fortuna mély, nagyon mély dekoltázsába dobálni az aprópénzt, papírpénzt. Minden magyar klubvezető tele van olyan mesékkel, melyek lefoglalják a rekeszizmot, vagy igényt tartanak a könnyzacskó kiürítésére. Lajos történetének főszereplőjére magam is emlékeztem, bár már régen láttam. Ez a legszomorúbb tavalyi történet egy nőről szól. Ibolya nagy volt. Nem minden nagydarab, nagytestű nő cipeli a szomorúság homokzsákjait, de Ibolya a szürke kabátjában, a félgöndör, zsíros hajával, erős, szinte férfias ujjaival, széles és húsos arcával, kortalanságával valóban úgy állt a söntés balszélén, hogy az embernek, ha mégpillantotta, máris a szíve szakadt meg. Az ivó emberek jellegzetes viszonyban vannak a poharaikkal. Sokan hanyagul az asztal szélére helyezik őket, nem is néznek rájuk, ahogy beléjük kortyolnak. Mások meg szinte kapaszkodnak a pohárba. így volt ezzel Ibolya is. Állt a pultnál, és csak fogta, soha nem engedte a feles kis pohárkáját, melyben mindig kommersz barackpálinka homálylott. Azt mondja Lajos, akadnak furcsa konstellációk, amikor mintha misztikus vákuum működne, valami titokzatos erő kihúzza az összes vendéget a helységből, s a klub üres marad, üres lesz, mint A legszomorúbb óévi történet egy vasárnapi laktanyaudvar. Egy ilyen téli délutánon Ibolya volt az egyetlen vendég. Ott magasodott a pult szélén, és szorította a pálinkás poharát. Hallgatott, nézett előre, sehová, mint rendesen, általában. Megitta a barackot, kért újabbat, s Lajos kiszolgálta. S mert csakhamar igény támadt egy harmadik pohárra is, Lajosnak eszébe jutott, hogy nem is beszélt még Ibolyával, ezzel a hallgatag, szomorú, s e percekben valahogy még bánatosabbnak tetsző, hatalmas nővel, mit sem tudott róla, nem tudta, magányosan él-e, vagy borzasztó családjától menekül hetente kétszer-háromszor hozzá, szült-e már, szeretett-e már, s volt- e már boldog vagy elégedett egyetlen sóhajtásra is. Igy hát Lajos finoman, udvariasan rákérdezetett a dologra. Hogyan is van Ibolya életének fénye, zúzmarája. A nő nem válaszolt, csak nézett. Lajos azt mondta, hirtelen félelmet érzett, megborzongott. Mintha a világ másik végéből pillantottak volna rá, egy elveszett, kísérteties földről. És Ibolya egyszerre rákezdte. Nem az életéről, magányáról, vagy pokoli hétköznapjairól mesélt, hanem a fogáról. Ugyanis aznap kihúzták a fogát. S Ibolya aprólékosan, már-már színesen ecsetelte, hogy hogyan kezdte kínozni a fájdalom, hogyan folytak egybe éjszakák és nappalok, hogyan sírt, jajongott, és hogyan keményítette meg magát, miközben nem segített már sem öblögetés, sem sósborszesz, mit tett a lelkével és az arcával a fájdalom, hogy lett elviselhetetlen a kín, hogy végül el kellett menni a fogászatra, s a doktor csak ránézett, s már adta is az injekciót, adott hármat, jó körbeszurkálta Ibolya sajgó ínyét, aztán csakhamar kirántotta a fogat, s bár ő egy pillanatra megkönnyebbült, utóbb mégis mind nagyobb zavar kerítette hatalmába, mert hiányozni kezdett neki ez a fog, és még mindig hiányzik, sőt egyre jobban hiányzik, hogy tulajdonképpen semmi más nem hiányzik az életéből, csak ez a fránya szuvas fog. És így tovább. Ibolya vissza-visszatért bizonyos részletekre, mesélése, mondatai körkörös utat jártak be, bizonyos részleteket kihagyott, másokat rendre ismételt. Mint egy örökforgó beszélőgép. S amikor Lajos egy epizódot már harmadjára hallott - a fogorvosi szoba plasztikus leírása, az asszisztens gúnyos pillantásával -, a kocsmaórára pillantott. És Lajos komolyan megdöbbent. Hiszen Ibolya két órája mesél. Két órája mondja lyukas fogának eposzát, végtelen nagyregényét, és e két óra alatt vendég nem tért be hozzá. Lajos takarítani kezdett, de Ibolyát ez nem zavarta. Újra elmesélte a fogó által megragadott fog borzalmas recsegését. Lajos gyorsan raktárba ment. Üres rekeszeket dobált, teliket húzogatott. De Ibolya tovább mesélt, kissé emelt a hangján, és Lajos rekeszek között negyedszerre hallotta, Ibolya hogyan lépett ki a rendelőből, s hogyan nézett rá egy dagadtképű vasutas. Lajos nem jött elő a raktárból, mindegy volt, Ibolya mesélt. Lajos kijött a raktárból, Ibolya mondta tovább. Lajos bebújt a pult alá, Lajos föltakarított újra, Lajos hordót cserélt a sörcsap alatt, de Ibolya csak nem hagyta abba, mesélt, csak mesélt, és vendég nem jött. Ibolya megivott hat barackpálinkát, és úgy négy óra múltán távozott. Ibolya nem köszönt, mert nehéz úgy elköszönni, hogy folyamatosan egy elveszett, lyukas fogról beszélünk. S Ibolya még kint, a ködös, hókásás utcán sem hagyta abba. A szürke kabátját már elnyelte a téli gomolygás, de Lajos még ekkor is hallotta, hogy az elveszelt fogát siratja. Lajos biztos benne, Ibolya azóta is a fogáról mesél. Ibolya nem hagyta abba. Halkabban vagy (rangosabban, de mondja, itt jár közöttünk, jön-megy, villamoson, buszon, zászlólobogásban vagy petárdadurrogásban, és mindegy neki, hogy elmúlt egy év, vagy elkezdődött egy másik, csak mesél arról a lyukas fogról, melyet már nem kaphat vissza senkitől, semmi áron, és soha. SZÍV ERNŐ