Délmagyarország, 2006. december (96. évfolyam, 281-304. szám)

2006-12-23 / 300. szám

VIII. CSENDES ÉJ 2006. december 23., szombat ELVESZEIT EGY HÁROMÉVES BERNI PÁSZTORKUTYA - HÁROMNAPOS SZOMORÚSÁG - A NYOMOK A NÁDASBA VEZETNEK Hol vagy, Enzó? Akinek van kutyája, tudja, hogy négy lábbal is lehet valakiből családtag. Akinek egyszer is elveszett, vagy elpusztult a kedvence, az azt is tudja, mekkora fájdalmat jelent hiányuk a gazdi számára. Akinek pedig soha nem volt kutyája, és nem is akarja, hogy legyen, csak csodálkozzon rá, milyen különös is tud lenni az emberek és az állatok kapcsolata. Enzó, a hároméves berni pásztorkutya elvesztésébe majd belebetegedett embercsaládja. Csakhogy közben dolgoztak az őrangyalok is. A novemberi péntekekből ez már a második. Komor felhők tartanak össze épp felettünk, megy hozzá a varjak károgása. De kit érdekel, amikor a heti munkanapokból ez az utolsó, miénk az egész hétvége. Felesé­gem, Ági ért haza előbb, én még zongoráztam kicsit munkahe­lyemen a számítógép klaviatú­ráján. Fél 4 körül megcsörrent a telefonom, megnyugtatóan ereszkedő dallamú mobilzene szólt belőle, a feleségemé. Izga­tott a hangja, azt mondja, baj van, nincs meg Enzó. Dráma a kapuban Helyszín Szeged, Klebels­bergtelep, Harangláb utca, egy rácsos két oldala. Kívül kutyalá­nyok, egyikük tüzelhetett is, be­lül Pásztorok királya, Enzó (ez a nevet kapta a törzskönyvi ke­resztségben). A helyzet drámai. Ahogy ez az embereknél is gyakran lenni szokott, a heves udvarlásból lett a baj. Pásztorok királya, lehetetlent nem ismer­ve, erővel próbálkozott köze­lebb férkőzni szíve és egyéb ne­mes szerve választottjához: or­rával úgy befeszített a vaskapu alá, hogy egyetlen mozdulattal leemelte a jobbszárnyat pánt­jairól - a lányok szanaszét, En­zó a kapuval együtt óriási robaj­jal zuhant a betonjárdára, a szomszédok azt hitték, nyakát törte szegény állat. Aztán már csak annyit láttak, hogy a ku­tyánk pánikba esve elvágtat az utca egyik irányába. Borzalmasan rövidek a nappalok Ági ahogy volt, papucsban, melegítőben azonnal kocsiba vágta magát, s elindult a szom­szédok által megjelölt irányba. Oda-vissza járta Hattyas összes utcáját, és a környékét, Enzó sehol. Ekkor hívott, hogy baj van. öt perc múlva találkoz­tunk az egyik elágazásnál, ket­ten kétfelé folytattuk a keresést, belterületet, külterületet száz­szor lejártuk- akit csak láttunk, megszólítottunk. Ágival lép­ten-nyomon hívtuk egymást, ezerszer kérdeztük: Van valami? Semmi. Közben már sötétedett. Borzalmasan rövidek a nappa­lok ilyenkor novemberben! Teszek még egy kísérletet, gyalog is nekiindulok a kisker­teknek, szántóföldeknek, ár­kon-bokron keresztül vezet az utam, mint akinek szimatja van. Nem volt, csak nagyon szerettem volna megtalálni a kiskutyámat. Szipogtam, se­gélyhívó imákat mantráztam, meg Enzókám hol vagy? kiál­toztam bele a sötét vakvilágba. A gátőrháznál magával a gátőr­rel találkoztam, azt mondta, egész nap a ház körül dolgoz­gatott, de ma erre nemhogy kutya, még a madár sem járt. Kiadtuk a körözést Hazakullogok én is, félig tár­va már a kiskapu. így hagytuk: aztán éjszakára is, hogy ha mégis hazatalálna Enzó, be tudjon jönni. Ági a nappaliban ül és sír, csak azt hajtogatja: Hol van a kiskutyám? Fárad­tan roskadok le mellé, én meg azt hajtogatom, biztosan ha­zajön, majd meglátod. Min­den úgy van a házban, ahogy Enzó hagyta pár órával koráb­lompos nagy farkával. Elne­vetjük magunkat, már jól in­dul a nap. Hát még hétvé­geken, amikor ébredés után rögtön ki is engedjük a ken­nelből, amivel egyben útjára is indítjuk a dömpergyönyört. Zrínyi Miklós nem rohant ki akkora slunggal a szigetvári várból, ahogy Pásztorok kirá­moslékon. Ha fellázad, márpe­dig fellázad, majd jól oldalba rúgják, s eltörik az orrát egy nagy szívlapáttal. Ahhoz ké­pest, hogy kisgazdija úgy szo­kott tőle elbúcsúzni, hogy „En­zókám, angyalkákkal álmod­jál!" Ha pedig még szabad, na­pokon belül kóbor kutya lesz belőle, hiszen az éhség, a szom­júság és az otthontalanság még az embert is hamar elvadítja, nem egy ösztönlényt. Az első őrangyal Délelőtt 10 óra tájban meg­csörren a telefonom, ugrom utána, mintha a Jóisten tit­kárságáról hívnának. Majd­Ági este kamillázta a sze­meit, annyira kisírta. Nekem határidős munka van a nya­kamon, muszáj dolgoznom. Bele vagyok borulva a szá­mítógépbe. Ha egy picit hát­radőlök, könnybe lábad a sze­mem. A legjobb barátomról nem tudok semmit. Enzó ész­revétlenül szokott érkezni a dolgozószobába, néha meg­kapom magam, amikor be­dukszolja nagy kókuszát a hó­nom alá, és onnan néz rám nagy szemeivel: Gazdi, mit csinálsz? Aztán mellém szo­kott telepedni, mellső lábát hanyagul a combomra teszi: Beszélgessünk! Beszélgetünk. Senki nem tud olyan figye­Éfe Wi, • Az áldozat, azaz Pásztorok királya, Enzó visszatért a tett helyszínére (mert a fotó kedvéért visszavittük) FOTÓ: ŐRFI FERENC ban. így is marad. Papucsom ­melyre valaki még kiskorában rágott sajátos díszítősort - ott hever a szoba közepén, mint­ha karambolozott volna; ma­szatos tappancsnyomok ve­zetnek tőle a bejárati ajtóig, nincs az a pénz, amiért most feltörölnénk. A vizes tál félig, körülötte kifröccsent vízcsep­pek, reggel még tele volt. Feleségem közben körözést adott ki Klebelsbergtelepen En­zó felkutatására. Fákon, busz­megállókban helyezett ki fény­képes tacepaókat. Nekem is volt még egy ötletem erre az es­tére, a saját munkahelyem, új­ságom, nyilvánosságom, a Dél­magyarország. Visszarohantam a szerkesztőségbe, kollégáim segítségével visszahívtuk a Kapcsolatok oldalt a nyomdá­ból, s beírtuk a Csörögbe, hogy elveszett egy hároméves berni pásztorkutya, ha valaki bármit tud róla, kérem, hívjon fel. Ez is egy szalmaszál - gondoltam. Fék a nagyszőnyegen Másnap, szombat reggel cu­darul ébredtünk. Kinézünk az ablakon, Enzó kennelje üres, játékai szanaszét az udvaron. Nem így szokott kezdődni ná­lunk a nap. Ilyenkor már ku­tyusunk is előtápászkodik há­zából, nyújtózkodik egy na­gyot, mint a macskák (sic), integetünk neki, ő meg vissza, lya ront be hozzánk a nap­paliba. Foximaxis fék a nagy­szőnyegen, mely indul is alat­ta, mint a mozgólépcső. Nem bír magával örömében. Hagy­ján, hogy úgy jár a farka, mint egy legyezőgép, de a farát is úgy riszálja hozzá, mint a me­gatáncosok. Hiába, ilyen ez a tviszt. Mi meg minden alka­lommal dőlünk-borulunk a nevetéstől. Enzó kedvenc szá­ma nem is lehet más, mint a Riszálom úgy is, úgy is kezdetű nóta a Belgától. Angyalkákkal álmodjál! Nem találjuk a helyünket, fel-alá járkálunk, mint amikor halott van a családban. Lehet, hogy van is. Minden variációt százszor végigpörgettünk, egyik borzasztóbb, mint a má­sik. Ha Enzó nagyon megsérült, lehet, hogy már nem él, vagy sebesülten vergődik valamelyik árok mélyén. Az utóbbi tudata a szörnyűbb, hiszen nagy szüksé­ge lenne ránk, s mi mégsem tu­dunk rajta segíteni. Ha mégsem sérült meg annyira, pánikba es­ve meddig rohanhatott ahhoz, hogy elérje a világ végét. Egy, kettő, három, tíz kilométert? Lelőhették útközben, mint egy kóbor kutyát, de rossz emberek kezébe is kerülhetett, s akkor láncra verve raboskodhat most már élete végéig egy marék nem. Egy kedves úr keresett, olvasta a Csörögben üzenete­met, s ahogy meséli, neki is berni pásztorkutyája van. Előző nap azzal hívta fel az egyik barátja, hogy megvan-e a kutyája, mert mintha azt látta volna a kecskéstelepi vasúti átjáró környékén. Nem az övé volt. Lehet, hogy az enyém?! Libabőrös lett a há­tam. Köszöntem az informá­ciót, irány Kecskés! Itt is kiad­juk a körözést Pásztorok kirá­lyára, fára mászom, hogy a kerékpárút mellé is ki tudjam függeszteni a felhívást. Megint megosztjuk erőinket, Ági indul a Vadaspark lakó­park meg az állatkert irányá­ba, én meg a kecskési oldalon megyek tovább, párhuzamo­san a vasúti töltéssel. Egész nap köröztünk a környékbeli városrészekben, minden ut­cába bekanyarodtunk, min­den kapualjba benéztünk. Hátha! Nincs hátha. Megint sötétedik Szombaton is hamar sötéte­dett, és eleredt az eső is. Mint­ha az ég is a mi kiskutyánkat siratná. Talán most mossa le a rászáradt vért csudaszép pofá­járól. Vagy még jobban szen­ved, fázik, és most már ázik is valahol tehetetlenül, sebeit nyalogatva. Semmit nem tu­dunk. És ez a legnehezebb. lemmel hallgatni, mint ő. Majd miután már mindent megbeszéltünk, ölembe hajtja nagy fejét, megsimizem. Ahogy Ági szokta mondani, 55 kiló szeretet. A második őrangyal Szomorúan ébredünk va­sárnap is, reményünk már alig, egyre többször rebeg­jük egymásnak, nincs már Enzó. Ott hasalhat valame­lyik felhő tetején az égen, szájában kedvenc játékával, a piros nagysünivel, s farkát csóválva onnan incselkedik velem: Gyere, gazdi, vedd el tőlem, ha tudod! Nem tu­dom. Nehezen telik az idő, semmi nem akar történni. Elmúlt már fél négy, meg­szólal a mobilom. Egy ked­ves női hang hívott, Mónika. A kecskési átjárónál kerék­pározott, látta a felhívást, hogy a berni pásztorunkat keressük. Igaz, hogy még pénteken, de ő is látta a ku­tyát a sorompónál, ahogy mesélte, nagyon izgatottnak látszott, mintha a lábát húz­ta volna, talán véres is volt. És visszafelé indult Hattyas irányába... Ez azt jelentheti, hogy Enzó - élve vagy elpusztulva - ott lehet valahol Hattyas és Kecs­kés között a vasúti töltés vo­nalában. Azonnal riasztottam a feleségemet, találkozzunk a klebelsbergi sorompónál. Halleluja Nincs sok időnk, hamarosan sötétedik. Erőltetett menetet diktálunk magunknak, Ági En­zó nevét kiabálja, azzal a finom hanglejtéssel, amellyel vacso­rára szokta hívni; én meg mint a távírász, az ismert füttyjelek­kel próbálkozom. Egy kiabálós meg egy füttyös - jól mutatha­tunk a sínek között. Rójuk a százmétereket, már túl lehe­tünk az út kétharmadán, ami­kor messziről kutyaugatást hallunk. Mély hang, lehetne akár Enzóé is. Aztán megint, mintha nekünk válaszolna. Le­ereszkedem a töltésről, egy nagy nádas széléig. Elindulok a hang irányába. Lábszárközé­pig ér a víz, a hínár, a sűrű az aljnövényzet, lépni alig tudok. Innentől a legegyértelműbb parancsot kiabálom bele a vi­lágba: Enzó, gyere! És egyszer csak hallom ám, ropog a nád valahol... Valaki közeledik fe­lénk. Kánonban kiabálunk már Ágival, Enzó nevétől han­gos az egész nádas. Mi van, ha mégsem ő - villan belém egy pillanatra. De nincs idő a mor­fondírozásra, hiszen már itt mozog, hajlik, törik a nád pár méterre tőlem. Aztán már any­nyi sincs, kidugja a sűrűből szutykos kis pofáját az én drá­ga kutyuskám. Egymás nyaká­ba ugrunk, csuromvizesek va­gyunk már mindketten; sőt mind a hárman, hiszen Ági meg a parton áztatja arcát sa­ját örömkönnyeivel. Semmi baja Enzónak, legfeljebb kar­csúbb lett, mint volt, ficánkol, mint a kiscsikók, és már buk­dácsol is kifelé a mellkasig érő fövenyben, hogy a parton be­lebújjon kisgazdiba is. Ha én ezt a klubban elmesélem Táncolva indultunk hazafelé a vasúti töltésen, úgy nézhet­tünk ki, mint a víg lakodal­masok. A bakterházhoz érve előbb Ági próbált meg átmen­ni a síneken, hogy az átkelő túloldaláról áthozza az autót, majd jómagam - egyikünknek sem sikerült, Pásztorok királya egyszerűen nem engedett el bennünket, ugatva szaladt utánunk, megfogta mindkét lábunkat, nem mehettek egyedül sehova. Még úgy jár­tok, mint az egyszeri kutya, amelyik eltévedt a nádasban. Hazatérve Enzó csupa finom­ságot, kímélő ételt kapott, tejet, parizert, sajtot, persze csak ke­veset, mint a frontról hazaté­rők. Megszárítkoztunk, készü­lődtünk, mert egy óra múlva randevúnk van a vasútállomá­son - Sopronból érkeznek haza Ági szülei, ahogy Enzónak mondjuk, nagyanyád meg a nagyapád. Fogadásukra mind­hárman felsorakoztunk, mint­ha mi sem történt volna. így is kell. Szegény apám szokta mondani hasonló hőstetteim idején: Aki éjjel legény, nappal is legyen legény. Befutott a sze­relvény, özönlöttek az utasok, győztük beseperni bókjaikat: Jaj, de szép ez a kutya! Hogy hívják? Pásztorok királya, Enzó. A kalandról mindhárman hallgattunk. Eddig. ŐRFI FERENC

Next

/
Oldalképek
Tartalom