Délmagyarország, 2006. szeptember (96. évfolyam, 205-230. szám)

2006-09-02 / 206. szám

10 SZIESZTA 2006. szeptember 2., szombat BRÓDY JÁNOS OLYAN MEGAS2TÁRT NÉZNE, AMIBEN A DALSZERZŐK VERSENYEZNEK Tini ismét belépett a hatvanas évekbe Tini idén betöltötte a hatvanat. Bródy János, az Illés és a Fonográf együttes tagja, dalszerzője, hat szólólemez alkotója néha furcsa hangulatban érzi magát, amikor a retrodivat erősödésének jeleit látja. Például: koncertjét Vásárhelyen az Emlékpont elé szervezik, ahhoz a múzeumhoz, ahol a csatos bambit is meg lehet nézni. Az augusztus 18-i koncert előtt néhány perccel Bródy arról nyilatkozott lapunknak, hogy érzi magát ismét a hatvanas években, mikor találkozott utoljára a Szörényi fivérekkel. Kifejtette, mi a különbség a 68-as táncdalfesztivál és a 2006-os Megasztár között, és elmondta, miről írt kórusmüvet Tolcsvay Lászlóval. Bródy villamosmérnöki diplomával hivatásos zenész, dalszövegíró FOTÓ: TÉSIK ATTILA Névjegy Bródy János 1946. április 5-én született, érettségi után, 1964-ben lépett be az Illés zenekarba, és a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karán 1969-ben diplomázott - de inkább főállású zenész, dalszövegíró lett. Az Illés 1973-as föloszlása után a Fonográfban zenélt 1984-ig. Színházi munkái közül legjelentősebb a Szörényi Leventével közösen írt István, a király (1983). Első szólóalbuma, a Hungárián Blues 1980-ban jelent meg. Aztán a Ne szólj, szám, a Hang nélkül, Az utca másik oldalán, majd a Kockázatok és mellékhatások (2001) című lemez következett. Liszt-, Huszka Jenő-, Fényes Szabolcs- és Kossuth-díjas, idén megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. - Első szólólemezén, az 1980-ban megjelent Hungárián blues-on hallható a Vásárhely című szerzemény, amely úgy kezdődik, hogy „ Vásárhely fölött az ég se nem tiszta, se nem kék". Milyen volt az ég akkor Vásárhely fölött, és milyen most? - Ha jól tudnám kezelni a médiát, akkor most nyilván azt mondanám, hogy igen, ez egy hódmezővásárhelyi dal, és köszöntök minden vásárhelyit. Pedig a Vásárhely nem erről a városról, hanem Marosvásárhelyről szól. A hetvenes években arra az erdélyi településre volt jellemző az a hangulat, amely engem annyira megérintett, hogy a dalt meg kellett írnom. Ez a meghasonlottság dala: nagyon remélem, hogy ez a hangulat a mai Hódmezővásárhelyre nem jellemző. - A magyar könnyűzene világszínvonalú - ezt a mondatot adták nemrég az ön szájába. Érdekesen hangzik most, amikor a tehetségkutató műsorok révén tényleg ráirányul a figyelem a könynyüzenére, ugyanakkor az elemzések arról szólnak, hogy az új kedvenceket gyorsan el is felejti a közönség. - Bizonyára mondtam ilyet, hiszen a magyar könnyűzenének tényleg vannak olyan egyéniségei, akiknek a munkája világszínvonalú. Érdekes jelenség, hogy a nagyvilágban igazi sikereket elérő magyar művészek Magyarországon sokszor nem annyira népszerűek, ugyanakkor a magyar közönség számára nagyon rokonszenves előadók másutt nem mindig tudnak bizonyítani. Nagyon változatos ez a műfaj. Manapság egészen különleges kísérletek tanúi lehetünk, tudok olyan magyar zenekarról, amely másfél évvel ezelőtt Angliába költözött, és éppen most kezd sikeressé válni. Új helyzet ez, egészen más, mint amiben mi nőttünk fel. -Az Illés együttes 1968-ban megnyerte a táncdalfesztivált az Amikor én még kissrác voltam című dallal. Fél ország azt a műsort nézte - éppúgy, mint most a Megasztárt. Szavazni akkor is lehetett, most is. Mi a különbség? - Számomra épp az nem tetszik benne, amiben más. Jelentős előadói egyéniségek tűnnek föl a televízióban, megérdemlik a reflektorfényt. De nem látok igazán új, eredeti műveket. Szívesen néznék olyan műsort, amelyben nem az előadók versenyeznek, hanem a dalok, az alkotó egyéniségek. - A Kockázatok és mellékhatások, a legutóbbi szólóalbum 2001-ben jelent meg, most már aktuális lenne a következő. Milyen életérzésről ír dalt ma Bródy János? - Tolcsvay Lacival most feBródy kedvencei VÁROSOK: Budapest, London, New York, Los Angeles, Sidney FILMEK: Szelíd motorosok, Rövidre vágva, Hair, Forrest Gump, A napfény íze DALOK: Bob Dylan: Blowing In The Wind, John Lennon: Imagine, Paul McCartney: Yesterday, Eagles: Hotel California, Simon & Garfunkel: Bndge Over Troubled Water KÖNYVEK: Joseph Heller: A 22-es csapdája, Kurt Vonnegut: Macskabölcső, Jack Kerouac: Az úton, Michael Shermer: Hogyan hiszünk, Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány ITAL: vörösbor ÉTEL: vajas-piritós rozskenyér jeztük be közös kórusművünket, amelyet a Honvéd Együttes ad elő valamikor októberben. Egy mondat a szabadságról - ez a címe; nem titkoltan Illyés Gyula legendás versére is utalva próbál a szabadság lehetséges esélyeiről és korlátairól beszélni, szerintem jól sikerült. Persze, dolgozom, de a legutóbbi album dalai még mindig aktuálisak. - Koncertjét az Emlékpont előtti térre szervezték. Ez a hely és kiállítás, míg elkészült, viták kereszttüzében állt. Hogy tetszik az Emlékpont? - Benéztem néhány terembe - arra nem volt idő, hogy alaposan végignézzem, de látom, tényleg érdekes és izgalmasan berendezett kiállítás. - Milyen érzés ismét belépni a hatvanas évekbe? - Én tényleg a hatvanas évek gyermekének tartom magam: akkor eszméltem, akkor alakult ki az ízlésem, és most, némi iróniával, furcsa hangulatban állapítom meg, hogy azok a hatvanas évek menynyire vonzóak a mai fiatalság számára. Nagyon trendi most a retró, az egyik kislányom is utazik a régi zenekarokra. Közben pedig az akkori dalaim felnőtt korúak lettek, és ezt akkor is megállapíthattam, amikor a hatvanadik születésnapom alkalmából a Madách Színházban születésnapi koncertet rendeztek nekem. Nagyon kedves meglepetés ért, a Volt egyszer egy csapat című musical sztárjai, tehetséges fiatalok, Kocsák Tibor hangszerelésével az én dalaimat énekelték - nekem. Nagyon jólesett, sajnálom, hogy ez egy egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt. Még szerencse, hogy a Duna Tévé felvette, és szeptemberben sugározni fog ebből egy adást. - Miközben mi Hódmezővásárhelyen beszélgetünk, a Szörényi testvérek a szomszédban, Szegeden most nézik meg a szabadtéri játékokról szóló kiállítást. Milyen gyakran találkoznak mostanában? - Nem tudtam róla,, hogy erre járnak. Azért találkozunk olykor. Egy éve mi nyitottuk meg a Sziget fesztivált. Épp az idei Sziget nyitányán jutott eszembe, hogy tavaly egy egész jó hangulatú koncertet adtunk. Legutóbb akkor találkoztunk. BAKOS ANDRÁS Egy város hangjairól, vélte Szív a 86. és a Colombus utca kereszteződésében, nyilván a világtalanok tudnának a leginkább beszélni. Augusztus vége volt, New York ragyogott. De persze az ő hallásuk speciális, úgynevezett látó hallás, és akkor az egy másik történet lenne. Szív a kilencediken lakott, az egyik oldalról lapos, fekete háztetőkre látott, még kutyát is sétáltattak azokon a tetőkön. Ha délelőttönként az asztalnál ült és dolgozott, akarta, nem akarta, hallotta a várost. Volt egy bizonyos alapzaj, melynek az állagát nem lehetett egyértelműen részletezni és pontosítani; mormogás, zúgás, szörcsögés, kattogás, egy óriási fűrészgép zaja, betonbontó gép zaja, útfúró, fűnyíró, csengő, kolomp, harang és vészjelző távol-közeli sikoltozása keveredett ebben a világnagy zenei koktélban. Reggel és estefelé ritkább állagú volt az alapzaj, ritkább hab, szemcsés, lyukacsos habarcs, de volt. Mindig volt. Nem akadt olyan pillanat, amikor a város ne hallatszott volna, ahogy ilyen, már-már túlvilági csöndeket magyar kisvárosoknál gyakorta meg lehet tapasztalni még manapság is, alszik az összes állat és növény, alszik, bár kissé horkol a halál, élettelenül hever boldogtalansága fagyasztóládájában az ember, alszik az égen a Hold mint egy óriási köpés, a felhők hangtalan gomolyognak a túlvilági fény mocskában, s az álomtalan díszpolgár hallja saját szívverését. Olykor még Budapesten Is élt meg hasonlót Szív, és persze Szegeden, például hajnali négy felé, amikor a város fölé terülő némaság nem az élettelent jelentette, hanem a kábulat mámorát. Hogy még a hűtőszekrény is kussolt, miközben hűtött, működött. New York nem hallgatott, mert nem hallgathatott. Egy ilyen város nem ismerheti a csendet. Olyan isten nincs, hogy egy adott pillanatban a városban csend támadjon, talán, igen, talán a tornyok ledőlése után, akkor egyszer megtörtént ez a pillanat, gondolta Szív, de aztán néhány nap múlva belátta, nem volt igaza. Mire dél lett New Yorkban, az alapzaj felerősödött, és ez az időszak nyár vége volt, gyönyörű augusztus, nem akart esni. Egyelőre nem. Szívnek többen dicsérték a New York-i őszt. De hát egy éve, Berlinben is olyan őszt élt meg, hogy azt hitte, ilyen ősze nem lesz többé. Hát, ki tudja. A New York-i piros füzet (2.) Kora délutánra az alapzaj tovább erősödik és cizellálódik. Szirénák, dudák különböző fajtái, autókörtök uralják a város légterét. De érdekes, ha a Central Park bizonyos pontjain, vagy valamelyik számozott keresztutcában beült valahová, mondjuk egy Sámuel Adamsról elnevezett boltoni félbarna sörre, a város hangjai nem tolakodtak be az ajtón. Amikor a Frick-gyűjteményhez igyekezett, és megállt az ötödik utca sarkán, legalább tizenöt taxi tolakodott előtte a sugárúton, csak taxik, tizenöt sárga Lincoln, és dudáltak, dudáigattak. Akvárium, gondolta Szív, akvárium, és mindegyik autó aranyhal. A New York-iak szeretnek dudálni, mint a görög vagy a török sofőrök, s mint a mediterrán autótulajdonosok általában. Ott, ahol látszólag káosz uralkodik, a kimondható szavak helyett gyakran reccsen a másikra a duda. De New Yorkban nem volt káosz. A duda nem az agresszió, a türelmetlenség, nem a kürtnyomással kifejezett káromlás jele, hanem inkább a vezetéshez tartozó figyelmeztetés közpolgári megnyilvánulása volt. Hogy miért? Mert a dudáló sofőr arca nem torzult el, ahogy például otthon. New York utcáin, keresztutakon és a számozott nagy utcákon, egyáltalán Manhattanben állandóan jajgatott a sziréna. Mentők és tűzoltók rohantak szakadatlan, bajtól bajig, katasztrófától katasztrófáig. Valahol baj volt. És akkor az hallatszott. Úgy látszik, vonta meg a vállát Szív, New Yorkban nem lehet csöndesen bajban lenni. Vagy a rendőrautó villogtatott, és jellegzetes, ütőhangszerre emlékeztető, öblös böffentéssel jelezte, hogy Mr. Smith vétett a szabályok ellen. Volt aztán egy hang, melyet különösen kedvelt Szív, gyakran meghallotta a kilencedik emeletről, ezt a rettenetesen mély, bömböléshez hasonlatos dudálást, és ilyenkor azt mondta, megjött a hajó. Mintha óriási hajó tévedt volna a közeli Broadwayre, át a Battery Parkon és a Wall Streeten úszott idáig egy pompás kalózhajó, és a taton áll Herz kapitány, akinek be kell szolgáltatni a soros tárcákat. És persze New York hangjainak történeti kivonatához tartozott az a langyos este a Central Parkban, amikor a világhíres Metropolitan társulata a Rigolettót adta elő. Negyvenezer ember hallgat a fűre terített pikniklepedőkön, melyeken piknikkosarak, borok, sültek, olívabogyók és sajtok tobzódnak. Egy korty, egy falat, egy ária. Nyugat felé vörösen izzik, majd szinte meggyullad az ég, a felhőkarcolók ablakai ragyognak. Negyvenezer embernek nincs hangja. Csak az énekesek hallatszanak a függőkertre hasonlító parkban. Az asszony ingatag. Szól a francia Norah Amsellem szopránja, ki Gildát énekelte, egy korty, egy falat, és negyvenezer ember hallgat. Aztán vasárnap már úgy esett, hogy azt is hallani lehetett, a New York-i eső prüszkölését, dobolását. Szívnek szerencséje volt, hogy bejutott a délelőtti szertartásra a harlemi baptistákhoz. Elképesztő hangok, gyönyörű kalapok és ruhaköltemények, szívélyes, fekete emberek, és persze a vízbe merítés. Az igehirdető a szamaritánius asszonyról beszélt, akinek öt férje volt. De már egy hatodik férfival élt együtt, mígnem találkozott Jézussal. És a hívek belebeszéltek a mámoros, mind extatikusabb, de végig világos vonalvezetésű igehirdetésbe, a hívek tapsoltak, helyeseltek, ó, man, ó, ye, kiáltozták, yes, yes, kacagtak, duruzsoltak, fölálltak, tapsoltak és ringatóztak, és Szív, aki nem hitte Istent, legalábbis úgy nem hitte, ahogy ezek az emberek, arra gondolt, hogy ha nincs is, ilyenkor mégiscsak van kicsit. És volt még egy zaj, egy szörnyű zörej, egy földrengésszerű, iszonyatos zaj, melyre Szív sokat gondolt. Amikor ledőltek a tornyok, a négyszáz méter magasság. Az egyik túlélő, Ben, egy üzletember, aki megmentett egy másikat, mert a férfi az első gép becsapódása után beszorult, leesett valahová, és ő, Ben menekülés közben észrevette, kirántotta, és aztán együtt rohantak lefelé, nagyon sokáig rohantak, mígnem kiértek a szabadba. Úristen, lent voltak. Persze akkor még álltak a tornyok. Volt tíz percük az összeomlásig. És ő, Ben, ott, az egyik torony aljában lihegve nem hitte el, hogy él. Azt mondta, nem, ilyen nincs, hogy túléljem, és hogy végképp megbizonyosodjon, elővette a pénztárcáját, és megnézte a névjegykártyáját. Akkor tudtam, hogy megúsztam, mondta Ben. Ott volt a neve a kártyáján, és ő ki tudta mondani. De azért még futni kellett, valami hatalmasat reccsent fölötte. SZÍV ERNŐ