Délmagyarország, 2006. szeptember (96. évfolyam, 205-230. szám)

2006-09-09 / 212. szám

Szombat, 2006. szeptember 9. SZIESZTA 11 SZÉKHELYI JÓZSEF AZ ÚJ ÉVADRÓL ÉS MEGVÁLTOZOTT ÉLETÉRŐL a színidirektor Az olcsóbb állam megteremtésével kapcsolatos elképzelések a színházi szakmát is meg fogják rendíteni, véli Székhelyi József, a szegedi teátrum főigazgatója, akit az évadkezdésről, újszegedi letelepedéséről, terveiről és többmilliós önkormányzati jutalmazásáról is kérdeztünk. - Milyen kondíciókkal kezdi a színház az új évadot? - Kondícióink nem aggályosan rosszak, csak rosszabbak, mint lehetnének. De találunk megoldást a problémákra, mert a város vezetői részéről is megvan az együttműködési szándék. A kisszínházban a szerző, Horváth Péter rendezésében próbáljuk az október 7-én bemutatandó Csaó bambinót, valamint a magyar dráma napjára Toronykőy Attila vezetésével készülnek a fiatalok Egressy Zoltán Sóska, sült krumpli című darabjával. A nagyszínházban a Don Giovanni próbái folynak, amit október 6-án láthat először a közönség. A bérleteinkből már több mint 15 millió forintos bevételünk van, ami időarányosan jó eredmény. Igazgatói kinevezésem óta megduplázódott a bérlőink száma, saját bevételünk is százvalahány százalékkal nőtt. A negyedik negyedévben bennünket is sújt az átlagosan húszszázalékosra prognosztizált energiaár-növekedés. Belső átcsoportosítással, bizonyos működési szűküléssel kell kigazdálkodnunk ezeket az előre nem tervezhető költségeket. - Hol tart a társulatépítés? - Büszke vagyok rá, hogy hihetetlenül lelkes, sokoldalú és tehetséges szegedi fiatalokat is a színházhoz tudtam kötni. Azokat a művészeket is komoly feladatokkal hívtam vissza, akik már korábban is méltán a város legnépszerűbb színészei közé tartoztak: Szabó Gabi, Jakab Tamás, Kocsis György, Mátyássy Szabolcs. Arra a humán erőforrásra, amivel ma rendelkezünk, bármelyik honi teátrum büszke lehetne. Vendégül látjuk Pásztor Erzsit, Márton Andrást, Kovács Istvánt és Kiss Jenőt is. - Évek óta nem válogattak be szegedi előadást a szakmai elismerést jelző pécsi országos színházi találkozóra. Mit gondol, mi az oka ennek? - Ez a válogatók hibája is, és részben annak is betudható, hogy létezik egy antagonisztikus és kétségbeejtő szakmai szakadék: a színházak egy része, akik a POSZT-on szoktak szerepelni, azzal virítanak, hogy egymásnak csinálnak színházat. Én azok közé tartozom, akik Várkonyi Zoltán, Ádám Ottó és Nádasdy Kálmán alapvetését tartják fontosnak: a közönségnek kell színházat csinálni. Az elektorok véleményénél fontosabb visszajelzés számomra, hogy amikor a fordító, Vajda Miklós brit feleségével együtt megnézte Alan Bennett Beszélő fejek című darabját, rendkívül lelkesen fogadták. A hölgy Bennett évfolyamtársa volt az oxfordi egyetemen, és a Megyeri Zoltán jelenete utáni szünetben a fülem hallatára hívta fel a szerzőt Londonban, és azt mondta neki: „Láttuk a darabodat Londonban, Budapesten, de először láttunk téged itt, Szegeden." A Beszélő fejeket nem hívták meg a POSZT-ra, pedig szerintem ez az előadás - és benne Megyeri Zoli - minden díjat elhozott volna. Amíg a Vígszínházban és a margitszigeti szabadtérin nagy sikerrel lépünk fel, és sok más helyre is hívnak bennünket, nem foglalkozom ezekkel a kisszerű szakmai kérdésekkel. - Az alternatívok szegedi fesztiválján megnézte a POSZT egyik győztes produkcióját, Pintér Béla és Társulata előadását. Miért nincs időnként egy-egy kísérletező, progreszszív előadás Szegeden is? - Rém érdekes, nagyszerű alternatív előadás volt Pintér Béláéktól az Anyám orra, de ahhoz hasonlót egy ilyen repertoárszínházi nagyüzemben legfeljebb három-négy előadásban nézne meg a szegedi közönség. Nekünk is vannak progresszív produkcióink ilyen a Beszélő fejek vagy a Mechanikus narancs- de speciálisan rétegérdeklődésre számot tartó előadásokat nem tudunk minden évadban felvállalni. Népszínházi projektet kell megvalósítanunk művészszínházi igényességgel. A decemberre tervezett Koljada-darabot, a Murlin Murlót például azért tartom jó gondolatnak, mert hihetetlenül élesen ábrázolja a felsővárosi szegedi polgár életét. Márpedig nekem az ő problematikájukat is tükröznöm kell - még ha egy ilyen furcsa, megrendítően katartikus darabban is. - A mostani szezon lesz az utolsó teljes évadja igazgatói ciklusának. Tartja magát korábbi nyilatkozatához, és nem pályázik újra 2008-ban? - Hihetetlen erőt ad, hogy nap mint nap szorongatják az emberek a kezemet az utcán. Az egyetlen aggályom élettani: hamarosan 60 éves leszek, egy következő direktori ciklus végére pedig már 67 lennék. Mérlegelnem kell, hogy milyen egészségügyi, szellemi, fizikai állapotban tudom magam tartani, van-e bennem annyi flexibilitás, amivel egy ekkora intézmény vezetését felelősen be lehet vállalni. Az biztos: boldogan rendeznék, játszanék továbbra is, és azzal a hihetetlen sok tapasztalattal, amit az elmúlt évek során szereztem, szívesen támogatnám a színházi menedzsmentet 2008 után is. - Mennyire érzi már szegedinek magát? - Budapesten születtem, és valószínűleg Szegeden fogok meghalni. Öregkori felbuzdultsággal mondom: imádom a várost, a szegedieket. Az önkormányzati szolgálati lakásomat visszaadtam, mert a magánéletemben történt drámai fordulatot követően azt a pénzt, amit a válóper jogerős ítélettel a zsebembe rakott, Újszegeden költöttem el. Vásároltam egy házat, ott rendezkedtem be. Szegedi lettem. - Szóbeszéd tárgya, hogy nyolcvanmillió forintot megtakarított a színház, ezért az önkormányzat bruttó nyolcmillió forinttal jutalmazta a nyáron a főigazgatót. Valóban? - Egy közgyűlési rendelet előírásai szerint járt el a fenntartó, amikor az intézményvezetőket, köztük engem is, a pénzmaradványaink és a megtakarításaink fényében jutalmazott. Szerettem volna, ha ennek a jutalomnak a felét igazgatói alapként a költségvetésünkhöz csatolhattam volna, hogy ebből a minőségi prémiumokat finanszírozhassam. Kiderült, hogy ez nem lehetséges, mivel munkabér jellegű a kifizetés. Ha nem vettem volna fel, akkor is le kellett volna adóznom. Ha ilyet tennék, azonnal elmegyógyintézetbe kellene zárni. Nem tehettem mást, összecsaptam a bokám, tudomásul vettem, és úgy döntöttem, „magánvagyonomból" egymillió forintos törzstőkével Solve Szolidaritásom a veteránoké néven alapítványt hozok létre a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagjainak támogatására. Ez ugyan a problémákat nem lesz képes felszámolni, de oldani talán képes lehet. HOLLÓSI ZSOLT A bérlet színe és fonákja Székhelyi József szerint azok az elképzelések, amelyek az olcsóbb állam, a közszféra szűkítését hirdetik, a színházi szakmát is meg fogják rendíteni. - Arra kellene törekedni, hogy olyan adóalanyok legyünk, akik fantasztikus adófizetői a Magyar Köztársaságnak. Bevételi adatainkat is föl kellene zárkóztatni például az osztrákokéhoz. Egy nem túlságosan reprezentatív helyen, a bécsi Volksteaterben egy átlagos előadáson 40 euróba kerül egy jegy. Ez körülbelül 12 ezer forint. Nálunk egy egész évadra szóló bérlet nem kerül ennyibe. Ezen nem lehet azonnal változtatni. A bérletek árának kalkulálásakor idén is a KSH adataival számoltunk, azaz 4 százalékkal emeltünk. Csakhogy azóta a statisztikai hivatal 2007-re már 8,5-9 százalékos inflációt is elképzelhetőnek tart. Ezt már nem tudjuk ráterhelni a bérletes nézőkre, hiszen évad közben, januártól legfeljebb a jegyárakat tudjuk emelni - hangsúlyozza a direktor. Székhelyi József FOTO: KARNOK CSABA Latinovits A SZINESZKIRALY MA LENNE 75 ÉVES a Bartókban Latinovits Zoltán, a színészkirály ma lenne 75 éves harminc éve, 1976. június 4-én halt meg. Az egyik utolsó előadóestjét Szegeden, a Bartókban tartotta. Az utolsó föllépés körülményeinek fölidézésével Latinovits Zoltán emléke előtt tisztelgünk. Latinovits Zoltán életében sűrűsödik a század tragédiája vallotta Pilinszky János. A színész írásait összegyűjtő, az Emlékszem a röpülés boldogságára című kötetben ott a magyarázat: „Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel öszszeférhetetlen vagyok." Színészkirálynak nevezte Nagy László költő. Latinovits alakításait szuggesztív indulatok, belső tűz, az érzelmek és az értelem harmóniájából fakadó alakábrázolás, rendezői munkásságát a megszállottság és a kérlelhetetlen igényesség jellemezte. így emlékeznek erre azok a szegediek is, akik láthatták őt 1976 márciusában a Bartók Béla Művelődési Központ színpadán. - Az előadóest nagyon népszerű műfaj volt a 70-es években - rögzíti Lipták Mária, a Bartók Művelődési Központ akkori népművelője. - Latinovits Zoltán verses összeállítását először Budapesten láttam, aztán meghívtam Szegedre: itt egy esten kétszer lépett színpadra. Senkihez nem hasonlítható, utánozhataüan versmondói stílusa, a meghökkentő hangsúlyok miatt előadásában új értelmet, többlet-mondanivalót kaptak a költemények. Szeretett volna másfajta színházat létrehozni a hozzá hasonló szemléletű színészek és színházi emberek közreműködésével. Sokat küzdött, de a kultúrpolitikusok egyetértettek abban, hogy Latinovitsnak nem szabad színházat adni. A fővárosi színházakban a hetvenes években gyakorlatilag bojkottra ítélték, de az Operett Színház fölkérte Békeffi István A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című zenés játéka főszerepére. - Latinovits utolsó önálló színpadi szereplése a két szegedi előadóest volt. Ez akkor derült ki számunkra, amikor Latinovits tragikus halálát követően társa, Ruttkai Éva kérésére eljött hozzánk két fiatal színész, és az est, meg az azt követő vacsora hangulatáról kérdeztek minket - folytatja a visszaemlékezést Pacsika Emília, „a Bartók" egykori népművelő munkatársa, textilművész. -Azon az esten a Kaláka együttes tagjai, akik ugyancsak fölléptek nálunk, figyelmeztettek: nehogy szóba hozzuk LatinoSzerepek Latinovits legemlékezetesebb színpadi szerepei: Rómeó (Shakespeare: Rómeó és Júlia), Cipolla (Thomas Mann: Mario és a varázsló), az őrnagy (Örkény István: Tóték). A Szegedi Szabadtéri Játékokon csak 1970-ben Euripidész: Trójai nők darabjában Talthybioszt szerepében láthatta a közönség. Filmezni 1959-ben kezdett, ötvennél több filmszerepe közül kiemelkedik Bükky százados (Hideg napok, 1966). vits előtt az épp aznap megjelent MGP-írást, melyben lehúzza a Bozzi úrban nyújtott alakítását. Valaki mástól mégis tudomást szerzett erről a kritikáról. Dühös lett, de a második esten még frenetikusabb volt. Csak azért is! Latinovits megmutatta: ott és akkor, mindig a közönséget szolgálja. ÚISZÁSZI ILONA A szegedi Bartók Béla Művelődési Központ emlékkönyvében őrzi a Latinovits-estről szóló Délmagyarország-cikket is