Délmagyarország, 2006. július (96. évfolyam, 152-177. szám)

2006-07-08 / 158. szám

6 "MEGYEI TÜKÖR* CSÜTÖRTÖK, 2006. JÚLIUS 8. Nyár a szegedi jachtkikötőben Vízi emberek paradicsoma a Tisza Bohókás hajócska, rajta tenger alatti tájkép, illetőleg Popcye, a tengerész. Körülötte számta­lan, további hajó, apróbbak-na­gyobbak, pasztellkéken, vakító­fehéren. Csónak válik cl a mó­lótól, irány a Tisza; horgász­unokákra nagypapa vigyáz. A tápéi jachtkikötőben vagyunk, mely mindinkább a szegedi vízi élet központjává válik. De ­mint a kikötő szomszédságá­ban, a Sárga üdülőtelepen lát­tuk - a Tiszával nem okvetlen könnyű együtt élni. Az ember lemegy a Tisza-partra, s majd' hanyatt esik a látványtól. Vörösesbarna viz folyik - számta­lan flakont úsztatva - a partok kö­zött. És még ha csak a folyna! De iramlik. Igen: a Maros épp árad ­hanyadjára az idén? -, az színezi ily visító színűre, az fokozza se­bességét lehetetlenre. A flakono­kat is az hozza. Ilyen körülmé­nyek között a Tiszát messze elke­rüli, aki csak teheti. De aki nem teheti, mert vízi ember, Tisza-fiig­gő? Akad egy védett hely Szege­den, ahol nem érvényesül a Ma­ros: a tápéi jaehtkikötő. Áttet­sző-zöld, na jó, kissé iszapszőke a vize, de legalább nem ijed meg az ember, ha ránéz. S ez a víz él, de még mennyire él! Csak úgy locs­kolnak a balinok: félméteres, ezüstszín halak. Emitt araszos, apró csuka - az idei tavasszal kelt ki az ikrából ­leselkedik a csónakkikötő cölöplá­ba mellett a felhöszerűen höm­pölygő küszivadékokra. Amott, a partnál, két jókora törpeharcsa ke­ring: őrzik alig centis, koromfeke­te ivadékaikat. Gyerekek horgász­nak, mellettük, meg - Matula bá­csiként - a nagypapa, a haltartó szákban keszegek. - Legyetek szívesek, mondjátok a neveteket! És azt is, hány évesek vagytok - kérjük a gyerekeket. ­Ibpdi Mihály, nyolc. Papái Martin, nyolc. Ihpdi Alexandra, tizenhá­rom. Ibpdi Péter, tizenegy - hang­zik a sokhangú kórus. - Én meg az idősebb Ibpdi Mihály vagyok, hat­vankettő - nevet a nagyapa. A mi­nap váltotta ki az unokáknak a ki­kötőbe való horgászengedélyt, en­nél jobb hely nem is kell az új ge­nerációnak, ha horgászni akar ta­nulni. Persze a Papdi unokáknak már nem kell horgászni tanulni, mert - láthatóan - tudnak. Napról napra ide jár a kis csapat. Vizet, tízórait ügy hoznak magukkal - de egyébként is van bolt a közelben, a töltés túloldalán -, éppúgy, mint viznyerő hely. Mennyire különbözik a mostani Idősb Papdi Mihálynak már nem kell horgászni tanítania unokáját, Petit kikötő a nem is túl sok évvel ez­előttitől! Akkor rozsdás, vörösbar­na, javításra váró hajók várakoz­tak a fehérre-csontkeményre szá­radt partnál, száraz, fölmagzott gazok között tört utat az ember, ha le akart jutni a vízhez. Most? Ma­ga a paradicsom a környék. Pasz­tellkék, hófehér hajók, mólókhoz kikötve - köztük egy fokozhatatla­nul bohókás is: falán festett, ten­geralatti táj, illetve Popeye, a ten­gerész. Egy család épp vízi túrára indul. Két napot töltenek a Tiszán, s ott kötnek ki, ahol ki lehet szállni, nem süllyed nyakig iszapba az ember. Most - még mindig nem telt el sok idő a dupla árvíz óta ­erre is figyelni kell. Étel, ital? Ha krumpli van a hajón - s persze bogrács -, gond egy szál se: papri­kás krumpli mindig készíthető. Halászlé, nyárson sült hal szintén - hiszen, aki a Tisza partján föllel­hető, többnyire horgász is. Ha mégsem - akkor kap horgásztól halat. Kinn vagyunk már a Sárga nya­ralótelepen, ahol betorkollik a fo­lyóba a kikötő. Gomolyogva keve­redik az áttetszőzöld kikötői, és a Marostól vörösbarnára színezett Tisza-víz. Ahol a kettő találkozik, lavórnyi burványok: csapkodnak a balinok, ezek az ezüst színű raga­dozóhalak. Juhász Árpád kenuból nézi, amint Pipicz Gábor újra s új­ra a bahnok közé dobja a kishalat utánzó műcsalit. De akár ne is dobná: a halak nem vesznek róla tudomást. Hajnalban és alkonyat­kor nagyobb lenne az esély - most dél van, rekkenő hőség. - Persze nem is a halfogás a lé­nyeg, hanem, hogy az ember lenn van a vízen - mondja Pipicz Gá­bor, s úgy dobálja a villantót, mintha mégis a halfogás lenne a lényeg. Pelyhedzenek a fűzfák, a folyó fölött fekete szárnyú, acél­kék testű szitakötők. A Tiszával azért nem könnyű együtt élni. - Odáig ért a víz - mu­tat kétembernyi magasba Szabó­né Szente Ildikó, Sárga-parti nya­ralótulajdonos, a kikötőtorkolat­hoz közel. Az emeleti ablak köze­pén húzódik a rekordvíz által ott­hagyott sáv. És jóval lejjebb egy másik: azt a rekordárvizet követő, újabb árvíz hagyta az üdülő falán. - Az álmennyezet is leázott - int körbe Szabóné Szente Ildikó a nyaralóban, melynek falát zöldre festették a moszattelepek. A nya­ralótulajdonosnak minden oka meglenne a kétségbeesésre, mégis mosolyogva szemlélteti az árvíz­nyomokat - majdnem vidáman. Nem csoda: szépen le van barnul­va, a nap süt, a levegő csodás - és van rá esély, nyár végére akár el is készül a házrendbetétellel a csa­lád, s lehet pihenni is akár. A Ti­sza-parton még házat renoválni is fantasztikus. F. CS. HAJÓZNI MOST MÁR LEHET Az idei év nem a szegedi hajésok éve, de amit lehet igyekeznek pótolni. Nem mindent lehet: a Csongrádra meghirdetett hajóutak elmaradnak - bár augusz­tussal kapcsolatban lehetnek még csodák -, mert Csongrádon az áradás úgy eliszapolta a kikötőt, hogy az utasoknak lehetetlen volna partra menniük. S visszamenniük is - mondja Bíró László, a Mahart-Passnave Kft. szegedi kikötő­vezetője. Rövid távú sétahajózás azonban - föl a tápéi kompig, onnan le a Bo­szorkányszigetig - lehetséges. A régiéből éppúgy érkeznek csoportok, mint az ország minden egyéb részébél, és külföldről is. Ha valaki Szegedre jön mint tu­rista, nagy a valószínűsége annak: egyszersmind vízre is száll. Juhász Árpád a kenuban Fotó: Frank Yvette Ádám, London, a házinyulak, és a színház Boncz Ádám a Mechanikus narancsban Fotó: Karnok Csaba Fájó szívvel adta vissza a Liliomfi egyik szerepét Boncz Ádám, de úgy döntött, hogy pakol, indul, és a nyár hátralévő részét Londonban tölti. Valódi aján­dékszerepre mondott nemet, amit rá­adásul a szabadtéri újszegedi színpa­dán alakíthatott volna. Am így sem landol túl messze a rivaldafénytől ­július végétől ugyanis az egyik leg­nevesebb londoni színészképző desz­káit koptatja, és azt reméli, hogy ott megtalálja az igazit is. - Úja frizurája! Legutóbb, a Mechanikus narancsban még szőke tincsei voltak. - A szőke szót most ki se ejtse előt­tem! Elmentem egy fodrászhoz, és azt mondtam neki, hogy fesse át az egészet jó világosra. Gondoltam, itt a nyár, most úgysem játszom, úgyhogy kipróbálha­tok valami egészen vad színt. Azt azért nem hittem volna, hogy gyakorlatilag fe­hér lesz a végeredmény. Ráadásul Papp Gabi kolléganőm eszembe juttatta, hogy nemsokára a Margitszigeti Szabad­téri Színpadon játsszuk majd a Hegedűs a háztetőnt. Elképzeltem magam fehér oroszként a fehér hajammal, aztán in­kább visszafestettem barnára. - Igaz, hogy életében először mon­dott nemet egy szerepre ? - Igen, és nagyon sajnálom, mert egy­részt a szabadtériről van szó, másrészt a Liliomfi ifjú Schwarzáról, ami igazi ajándékszerep. Megyeri Zoli produkciói­ban ráadásul mindig nagyon szerettem játszani, de ezt a felkérést most vissza kellett utasítanom, mert pont abban az időben a londoni Színház- és Zenemű­vészeti Akadémia egy hónapos színész kurzusán veszek részt. - Egyáltalán hogy jutott ilyesmi az eszébe, és hol bukkant rá erre a lehető­ségre ? - A legegyszerűbb módon néztem utá­na: az interneten rákerestem, és ott megtaláltam a drámaiskolák gyűjtő honlapját. Aztán megtudtam, hogy a londoni akadémia a legnívósabbak egyi­ke. Régi, patinás angol iskola. - Hol fog lakni, milyen órái lesznek? Minden érdekel! - Őszintén szólva mindez engem is ér­dekel, mert még semmi sem biztos. De ha minden igaz, akkor a Hyde Park kö­zelében lesz a szállásom, egy kollégium­ban. Pontosabban South Kensington­ban, ami állítólag az egyik legelegánsabb negyede Londonnak. Lesznek kiejtésja­vító óráink, meg olyan foglalkozások is itt, mint a színművészetin, helyzetgya­korlatokat, és jelenetértelmezéseket fo­gunk csinálni. Aminek pedig a legjob­ban örülök, hogy hétvégenként túrákat szerveznek nekünk a West End-i színhá­zakba. Szerintem ugyanis nagyon fon­tos, hogy az ember ne csak itt Szegeden, vagy akár Magyarországon lásson szín­házat, ne szúküljön be a saját teátrumá­ra, hanem lásson mindenféle más kez­deményezéseket, más művészi irányza­tokat, mert ezek mind tágítják az ember világlátását. - Lesz valaki, aki itthon telesírja az elutazása miatt a zsebkendőjét ? - Legfeljebb az édesanyám. - Ezt elég nehéz elhinni, amikor Sze­ged fiatal női lakosságának a fele állí­tólag Boncz Ádámba szerelmes... - Gondolja? Ezek szerint én a másik felébe... Eddig egyetlen hosszabb kap­csolatom volt, az egyik kolléganőm lá­nyának, egy gyönyörű Noéminek udva­roltam még a gimnáziumban. Azóta is lövöldöztem néhány házi nyúlra, a tánc­kartól az operatagozatig, mindenfelé jár­tam már. jó nagyokat pofára is estem, sajnos egyik sem lett az igazi nagy szere­lem. Ez persze az én hibám is lehet, mert nem vagyok valami könnyű fickó. De sebaj, majd Londonban! Hátha pont ott vár rám az igazi. G.K.T

Next

/
Oldalképek
Tartalom