Délmagyarország, 2006. május (96. évfolyam, 101-126. szám)

2006-05-13 / 111. szám

Szombat, 2006 május 13. SZIESZTA 13 NÉMETH JÓZSEF OPERAÉNEKES AFRIKÁTÓL AMERIKÁIG A MAGYAR KULTÚRÁT IS NÉPSZERŰSÍTI a vadászat öröméig Ó, Afrika! A Dél-Afrikai Köztársaság negyvenöt millió lakosú nemzet, amit a kontinens egyik legellentmondásosabb országának tartanak. Területe akkora, mint Németország, Franciaország és Olaszország együttvéve. Itt van a világ egyik legígéretesebb új piaca, ahol csupán nyolc éve rögzítették a vízhez való jogot. Az országban 11 hivatalos nyelvet, és húsz etnikai csoportot különböztethetünk meg. A lakosság negyven százaléka munkanélküli és közel fele negyven év alatti. Itt találhatók a világ legnagyobb arany-, gyémánt- és mangánbányái. Az ország gazdaságának közel harmincöt százalékát a kis- és középvállalkozások adják, itt található a teljes afrikai kontinens vasúthálózatának kétharmad része. A Dél-Afrikai Köztársaság bankrendszere a világ tíz legjobbja között van, és itt a legolcsóbb az ipari áram. a magyar zenei világgal is igyekszik megismertetni az ott élőket: népdalokkal, kórusmuzsikával és a Bartók-év tiszteletére, a magyar zenei géniusz zenéjével. A Dél-Afrikai Köztársaságban közel tizenötezer magyar él. A világjáró hazatalál? Az operista feleségével, Dobos Kati színésznővel az USA-ban a Szeged-Toledó testvérvárosi kapcsolat keretében lépett fel több alkalommal az 1956-os forradalom emlékére rendezett esteken. És hogy Szegeden mikor hallhatjuk Németh Józsefet? Reméljük, hogy az itthoni körülmények is kegyesek lesznek, és mihamarabb. LÉVAY GIZELLA Csak úgy pezseg az élet Németh József operaénekes, a Magyar Állami Operaház tagja körül! A közkedvelt szegedi művész most tért haza Dél-Afrikából egy mesterkurzusról, hogy nyáron visszatérjen Pretoriába, ahol majd részt vesz az énekesképzés és az operajátszás fellendítésében. Az amerikai Toledóban pedig a napokban az 1956-os forradalom emlékére rendezett esteken lép fel. Közben egyre gyakrabban hódol vadászszenvedélyének. Most éppen a kafferbivalyra fáj a foga. Mint ahogy más európai a sózott pattogatott kukoricát, oly természetességgel falatozta Németh József operaénekes a szárított biltongot, és kínálta zacskóból a különféle afrikai vadak húsából készített, sózott darabkákat. Napbarnított arcán széles mosoly jelent meg - jóízűen evett és mesélt. - Épp most érkeztem haza a Dél-Afrikai Köztársaságból, kéthetes mesterkurzust tartottam Johannesburgban. Érdekes élmény volt fekete bőrű énekesekkel dolgozni - újságolta. Trófeák a nappaliban - Régóta vadászok hobbiból, nálunk ez családi örökség. Közel öt éve pedig egy namíbiai utam során kipróbálhattam magam a szavannákon is. Lőttem már orixot, varacskos disznót, csavart szarvú nagy kudut, gnút, zebrát és impalát is - mutatja büszkén a nappali falát díszítő trófeákat. A kifeszített zebrabőrről azonban szabadkozva beszél, azt nem igazán akarta, mert olyan kedves állat, mint a ló, de társai rábeszélték: ha nem ő, akkor majd valaki más lövi le. Engedett hát az unszolásnak: ügyes és igényes vadász lévén azonnal telibe talált - nem szenvedett az állat. A vadászok úgynevezett legendás nagy „ötök"-jét említi, az elefántot, a rinocéroszt, a jaguárt, az oroszlánt és a zsiráfot. Ez utóbbi is biztos örök álom marad számára, hiszen a kilövésért legalább egymillió forintot is elkérnek az arra szakosodott ügynökök. A kisebb vadakért is több százezerben mérik az életet. Szóval nem olcsó mulatság az afrikai vadászat, és mégis: egyre több magyar honfitársunk látogatja a szavannákat. - Mostanában főleg vállalkozókkal találkoztam, de előfordult, hogy mérnök vagy orvos fogta kezébe a fegyvert - árulta el Németh József, aki pár perc alatt oly természetességgel képes elkalauzolni beszélgetőpartnerét az afrikai dzsungelbe és szavannákra, mintha ez volna a világ rendje. Még a kafferbivalyt szeretném egyszer kilőni - mondta határozottan. De a vadászat mellett jutott hely a művészetnek is, vagy fordítva, az éneklés szolgáltatott lehetőséget a hobbinak? Fekete és európai zene - Szinte párhuzamosan alakult ki a kettő. Öt évvel ezelőtt találkoztam a dél-afrikai magyar nagykövettel, aki-. vei már akkor az ottani fekete zene dominanciájáról és az európai operajátszás újraélesztéséről beszéltünk, és ez idő tájt volt az első namíbiai vadászutam is. Két évvel később létrejött A zebrát sajnálta puskavégre kapni Németh József fotó: miskolczi róbert a Dél-Afrikai Köztársaság és Magyarország között a kulturális cserekapcsolat. Ennek keretében tartottam most a mesterkurzust, és nyáron a pretoriai egyetem ének tanszakán oktatom majd a szólistákat. Szabadkezet kaptam arra, hogy a pretoriai operaházzal együttműködve kiválasszak egy operát, amit betanítok az énekeseknek, az egyik szerepet én éneklem majd, és segítek a színpadra állításban is. A Toscára esett a választásom, Scarpiát fogom énekelni - hangzott a részletes magyarázat. Németh József tovább is tervez, a Toscát majd a Nabucco követi. Persze nem egész évre hagyja el az országot, egyszerre csak három hónapot tölt ott. Cserekapcsolat lévén Színházi levél (POLGÁRSÁG, ÖTVENHAT, BOTRÁNY) Úgy gondolnám, két korszakos jelentőségű művet játszanak a napokban Budapesten a Katona József Színházban. A magyar színháztörténet kivételes pillanata ez, a szellem rejtett fiókjaiból előkerült végre két olyan alkotás, melyet voltaképpen már a rendszerváltás pillanatától fogva vártak, olyan felkavaró, provokatív és megkerülhetetlen múltábrázolásokról van szó, mely minden bizonnyal hamarosan gazdag drámai diskurzus tárgya lesz. Papp András és Térey János darabja a Kazamaták (tragédia) mélyen fölháborítja az ötvenhatos veteránokat. Fölháborítja az úgynevezett konzervatív közvéleményt, fölháborítja a liberális esztétát, megrázza, megdöbbenti, szörnyülködésre készteti a nézőt. A Kazamaták szörnyű események szörnyű krónikája. Az egyik néző ekképpen fakad ki az előadás után: Hiszen 1966-ban Kádárék éppen így tanították ötvenhatot, a Köztársaság téri események borzalmát egyenlővé tették a forradalommal. A darab kéri, elvárja, igényli ezt a fölháborodást és megrökönyödést. A Kazamaták a Köztársaság téren játszódik 1956. október 30-án. Gothár Péter hatalmas forgó, mozgó ketrecet helyez a színpad közepére, ez az ostromlandó pártház. Ebbe a ketrecbe szorulnak Mérő elvtárs és hívei, míg kint a „forradalmárok" grasszálnak, cigarettáznak. A darabot shakespeare-i költőiség, nyugtalanítóan cizellált nyelviség, illetve hallatlanul rideg tekintet, s már-már fájdalmas objektivitás jellemzi. Nem, a néző számára nincs azonosulási lehetőség. Nem működtethető sem valamiféle morális igazságérzet, sem a szánalom, sem a szolidaritás. A szerzőpáros kitalál egy úgynevezett „szóvivőt", aki végigkommentálja, magyarázza, értékeli a mind inkább brutalizálódó cselekményt. A Kazamaták cinikus, kegyetlen, s látszólag részvétlen mű. A történet végén meglincselt ávósok és kiskatonák lógnak a képzeletbeli lámpavasakról. De vajon elfogadható-e, akceptálható-e az a, mondjuk így, egyszersmind „világnézeti", másfelől poétikailag is képviselt álláspont, mely szerint a bentleknek, valódi ávósoknak, egyszerű kiskatonáknak, rendőröknek, titkárnőknek, illetve a Nagy Imréhez húzó, egyébként tragikusan magára hagyott Mérő József párttitkárnak van múltja, míg a kintinek nincs, a forradalmárok csak a történeti pillanatságban működő történelmi „arcnélküliek"? A pártházat körülvevő, majd megostromló tömegnek nincs igazi múltja, nincs emlékezete, csak dühödt jelene van. A bentieknek vannak személyes emlékei, melyeket megosztanak velünk, nézőkkel, ők beszélnek a munkaszolgálat éveiről, a balatoni üdülésekről, flörtökről, szerelmi kalandokról. A bentieknek vannak érzelmei, ők még így is, bezárva, kelepcébe kerülve is tervezgetnek. Még mindig vannak céljaik, van jövőképük. Mérő, a párttitkár azon nosztalgiázik a legvészesebb helyzetben, hogy ő a spanyol polgárháború után hogyan került Belgiumba, s ott hogyan játszotta egy munkásszínházban a „halott tőke" szerepét. Akik bent vannak nemcsak karakterek, de sorssal megáldott hús-vér emberek, akiknek a cselekedeteit jellemük természete mozgatja, bírnak úgymond lélektani kiterjedéssel. Miközben kint nincs „senki". Azaz dehogynem. Kint az úgynevezett tömeg van, ám ebből a folyamatosan változó emberi masszából nem válik ki jellem, csupán csak karakter, afféle történelmi skicc. A forradalmárok vezetője - egy Nikkel nevű figura - sem hús-vér ember, csupán metafora. Magánya és elszigeteltsége - mert vezeti ugyan a támadást, de nem vesz részt a vérengzésben, mert irányít, de nem igazán parancsol, és nem ura a helyzetnek jelzésszerű. A „kintieket" jellemző pillanat, amikor az egyik lincselési jelenetnél a Szirtes Ági által megformált, Iringó nevű lumpennő egy jókora forradalmi haleffel vágja ki az elfogott „benti" katona szívét, azzal a felkiáltással, hogy az elvett ötven holdat bosszulja meg. Majd ugyan ő akképpen megy haza az ostrom végeztével, hogy „menni kell, mert várja a vacsora, és fut a konyha". Igazságtalan és karikaturisztikus leegyszerűsítése ez a „kintiek" természetének, ám, furcsa mód, éppen ez a poétikai igazságtalanság válik a darab leginkább termékenyítő erejévé. Ha felidézzük a köztáráság téri vérengzésről rendelkezésünkre álló képeket, láthatjuk a ballonkabátos, puskás forradalmárokat, a szétszórt iratokat, a forradalom piszkát, mocskát és törmelékét, a legyilkoltak meggyalázott tetemeit, s ismerünk olyan fotókat, melyek a kivégzés dermesztő pillanatait mutatják, az eldördülő sortüzet, ám a szemlélő folyamatosan érezheti az események „rendezetlenségét", láthatja, megérezheti a történések esetlenségét és spontaneitását. A darabban a kintiek, a tömeg, a nép mozgása, folyamatosan felidézi ezt a spontaneitást Gothár Péter rendezése által. "Gothár egyébként is az utóbbi évek egyik leghatásosabb színházi rendezését produkálja a Kazamatákkal. A kérdés: hogyan is néz ki a rendszerváltás óta újraértelmezett képünk ötvenhatról. Enyhén szólva ambivalens ez a kép. Látjuk ötvenhat tisztaságát és a bátorságát, a kirakatba kitett pénzgyűjtő edényeket, a magyarság visszatérését a nemzetközi elismerés fénykörébe - lásd Camus - vágyat, mely a demokrácia visszaállítására, a szabadság ethoszának újrafogalmazása irányul. Ez a kedvenc képünk ötvenhatról. Úgy általában, mint ünnepről. Miközben megy a kommunistázás és a pufajkázás, s maguk az ötvenhatosok is veszekednek a forradalmi erények koncán, Illetve folyamatos a marakodás, ki méltó képviselője ötvenhat eszményeinek. S egyébként kevés szó esik ötvenhat antiszemitizmusáról is. Erre a „tiszta", ha úgy tetszik, „nagyvonalúan méltóságteljes" forradalomra kérdez rá a Kazamaták. Mármost mennyiben reprezentatív, akarja-e ötvenhat jelentőségét reprezentálni a darab? Nem, semmiképpen sem. Mennyiben reprezentatív értékű a forradalmi esetlenség kavalkádja, a darabot átható irgalmatlan düh, a kiszolgáltatottság, az őrjöngő „lumpentempó". Úgy gondolom, a darab legfőbb erénye, hogy ötvenhatot nem engedi eszménnyé merevedni. Amit látunk, felkavaró, katarzis nélküli történet, legújabb kori művészi szembenézésünk legfőbb dokumentuma. A darab nem engedi ötvenhatot fölénk magasodni, műemlékké, állami ünnepségek áhítatosan hamis ceremóniájává satnyulni. A Kazamaták diskurzusra hív, ellentmond, provokál, érvelésre és ellenérvelésre készet. A Kazamaták földühít, ingerel, és életben, mozgásban tartja ötvenhatot. Nem távolítja el tőlünk. Például azzal az eljárással, hogy aktualizál, vagyis kontinuitást teremt a ma történéseivel. Rárímel a kereskedelmi valóságjátékok szörnyeteg műsoraira, újkori szlengekre, újkori értékekre, a bulvárra. A lincselés közben az egyik felkelő - Újlaky Dénes alakítja - azt kérdezi többször, „buzi-e vagy?". Ez a botrányos magyar énekes, Sickratman provokáló kérdése a mából. Mielőtt Mérő, hogy megadja magát, kezében fehér zászlóval, kimerészkedne a szétlőtt, megágyúzott pártházból, a darab szóvivője úgy kommentálja a történést, akárha a párttitkár egy Való Villából jönne ki. („Valakinek el kell hagyni a házat.") Kukorelly Endre darabját, „Élnek még ezek?" ugyancsak a Katona József Színház játssza, de Kamrában, vagyis kisebb térben, a művet Máthé Gábor rendezte, akit a Kazamatákban mellesleg, mint honvéd ezredest lógatnak föl a felkelők. A szenteste játszódó cselekmény egy keresztény-konzervatív, egykor szebb napokat megélt, de a hatvanas évekre mindinkább deklasszálódó családot mutat be. A megformálásban Kukorelly Csehovot választja mintául, s egyáltalán nem vall szégyent a nagy színházi mester poétikai megidézésével. Élénken semmitmondó, drámaiatlanul fojtogató párbeszédekben tárul föl egy letűnő család világa, a szorongató távlattalanság. Jelentéktelen cselekmények során átjutunk el a végkifejletig; a család - beteges öregurak, megcsalt, fáradt nők, bumfordi férjek, izgága gyerekek, féligazságok, téveszmék és társadalmi igazságtalanságok aktuális foglyai - voltaképpen nincs többé. Van múltjuk, de a jelenük csupán a polgári magatartás minták puszta váza, szánalmas tartalom nélküliség, a veszteség és a vereség üressége. Kukorelly finoman ötvözi a csehovi színpadi hagyományt a posztmodern önreflektív játékosságával. És fantasztikusan beszélteti figuráit. Az első felvonás váratlanul költői módon, versbetétekkel van elbeszélve. Talán itt a legerősebb a rendezés is. Vágóképekben, snittekben villannak elénk a széthulló emberi sorsok. Nagyszerű, fontos darab. S érdekes, de egyik színpadi alkotás sem hajlandó egészről beszélni. A Kazamaták így ér véget: „Az egyetlen történet szertehull Ezerkilencszázötvenhat darabra" DARVASI LÁSZLÓ