Délmagyarország, 2006. április (96. évfolyam, 77-100. szám)

2006-04-29 / 100. szám

N NAPI MELLÉKLETEK Hétfő Kedd Szerda Csütörtök Péntek SZERKESZTI: ÚJSZÁSZI ILONA, WERNER KRISZTINA 2006. ÁPRILIS 29. WWW.DELMAGYAR.HU Húsz éve történt Húsz éve, 1986. április 26-án következett be a volt Szovjetunió területén, az ukrajnai Csernobilban a világ eddigi legsúlyosabb atomerőmű-szerencsétlensége. A Kijevtől 130 kilométerre létesített erőműben 1000 megawattos, úgynevezett könnyűvizes, grafithűtésű reaktorok működtek. Április 26-án hajnali 1 óra 23 perckor a négyes blokk reaktora ellenőrizhetetlenné vált, s pár másodperc múlva két robbanás vetette szét. A detonáció felszakította az épület tetejét és falait, s tíz napon keresztül égő tűz keletkezett a reaktorban. Nagy mennyiségű radioaktív szennyeződés jutott a levegőbe, több százszor annyi, mint a második világháborúban Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák felrobbanása után. A Pravda csak május 5-én számolt be először a tragédiáról. A katasztrófát egy félresikerült kísérlet okozta. A reaktorblokk személyzete különleges biztonsági eljárást akart kikísérletezni egy szimulált vészhelyzetben. A reaktorteljesítményét 20-30 százalékra nyomták le, és minden érvényes előírás ellenére ebben az alacsony, instabil és alig ellenőrizhető teljesítménysávban üzemeltették. A balesetet követően az erőmű másik három blokkját lezárták, a Szovjetunióban több hasonló típusú reaktort leállítottak. Az első és a második blokkot 1986 decemberében újraindították, a negyedik fölé vasbeton szarkofágot építettek. 1987-ben az erőmű vezetőit tíz év börtönre ítélték. Az erőmű környékéről 36 órás késéssel kezdődtek meg a kitelepítések. 1986 és 1990 között 90 ezer, 2000-ig még 72 ezer embert költöztettek át a sugárszennyezett területekről, sokan önként hagyták el lakóhelyüket Az erőmű körül 30 kilométeres tiltott zónát létesítettek a hatóságok. A sugárszennyezetté vált Csernobil és Pripjaty lakosságát kitelepítették. A csernobili robbanás az atomenergetika történetének eddigi legsúlyosabb balesete volt, amely rádöbbentette az emberiséget, hogy az atomenergia még békés célú felhasználás esetén is beláthatatlan veszélyek forrása lehet, ha gondatlanul kezelik. MAGYAR ORVOS CSERNOBILBAN A kígyó A csernobili atomreaktor húsz évvel ezelőtti katasztrófája után a térségben sugárártalmat szenvedett embereket gyógyított a kárpátaljai Técsőn élő dr. Szöllősy Tibor. - A katasztrófa után, június 4-én reggel magához kéretett az igazgató-főorvos: „Tibor Ivánovics, azért hívtam, mert bizalmas utasítást kell közölnöm. Csernobilban és környékén többek között orvosi segítségre is szükség van, azon belül elme- és ideggyógyászokra. Ma csütörtök van, vasárnap kell indulni - emlékezik azokra a napokra dr. Szöllősy Tibor. - Munkács mellett besoroltunk egy hosszan kígyózó kocsisorba, volt abban rendőrautó, építészekkel tele autóbusz, daru, tűzoltókocsi, erőgép, betonlapokkal megrakott nyerges vontató, minden. Az útpadkákon 50-80 méteres távközökben öles figyelmeztető táblák sokasága köszöntött bennünket: „Az útról letérni életveszélyes és tilos!" „Erdei gyümölcsöt szedni és fogyasztani nem szabad, életveszélyes!" „Patakokban horgászni és tavakban halászni szigorúan tilos!" „Fürödni életveszélyes!" - Borovkában egy hónapot töltöttem az iskola vécéiből és mosdóiból átalakított „betegellátóban". Sokan szenvedtek álmatlanságban, szemhéjgyulladásban; ez a szemet izgató porszemcsék és a vízhiány következménye volt... - meséli a főorvos, aki a csernobili tragédia hatására írta meg regényét A kígyó önmagába mar címmel. i. N. i. A csernobili atomerőmű napjainkban FOTÓ: MTI MÁJUS 1-JÉN AVATTÁK VOLNA A HALOTT VÁROS, PRIPJATY ÚJ LABDARÚGÓ-STADIONJÁT még egy reaktort" Falfestmény egy elhagyatott épületen Pripjatyban. A 47ezer lakosú várost napokkal a szerencsétlenség után teljesen kiürítették a hatóságok FOTÓ: MTI/AP/ODED BALILTY Csaknem 15 éve, 1991 augusztusában a Délmagyarország kezdő újságírójaként ukrajnai riportkörútra indulhattam egy strapabíró Ladával és profi kísérővel, Tóth Szergej nyelvésszel, aki ma már főigazgató-helyettes a tanárképzőn. Érintettük Lvovot, Kijevet, Donyecket és Csernobilt is. Az utóbbiban öt évvel a katasztrófa után már bejáratott üzletnek tűnt az újságírók beutaztatása a tiltott zónába. Készpénzzel és átutalással egyaránt lehetett fizetni - igaz, csak dollárban. A Csernobilt körülvevő 30 kilométeres zóna határán fegyveres őr állította meg az autót, csak úgy mehettünk be, hogy elénk jött az otthonról leszervezett kísérőnk. Szerinte, pontosabban az üzleti vállalkozás vendégkönyve szerint mi voltunk az első magyar újságírók a zónában. Féllegális zónalakók A tiltott zóna egyáltalán nem volt halott, 1000-1200 öregember visszaszökött és a hatóság egy idő után feladta a harcot és hagyta őket. Az orvosok is hiába mondták nekik, hogy harminc év múlva meg fognak halni a nagy sugárdózistól, nem nagyon ijedtek meg, szinte valamennyien túl voltak már a hatvanon. A féllegális minősítésű zónalakók kézhez kapták a nyugdíjat, és hetente kétszer a busz is fordult, így mehettek a gyerekekhez. Három reaktor ottjártunkkor is dolgozott, ám a biztonságot mi sem jellemezte jobban, mint az, hogy a korábbi harminc perc helyett másfél alatt is leállítható volt a rendszer. Korábban egészen a fővárosig kellett telefonálni a beavatkozás engedélyezéséért, akkor már a beosztottak is dönthettek a leállításról. A félelem persze nem volt zónához kötött: a Csernobiltől 600 kilométerre levő lvovi városi piacon 1991-ben is működött sugárdózismérő automata. öt kopejkáért bárki ellenőrizhette az általa vásárolt fejes káposzta radioaktivitását. Mielőtt szarkofágnézőbe indultunk, mi is kaptunk egy személyi sugárszintmérőt. A terhelés normális volt: 10-15 mikroröntgen/óra. A tíz kilométeres zónahatárt átlépve folyamatosan nőtt az érték, ahogy közeledtünk. „Na, itt van a mi szépségünk" - jegyezte meg kísérőnk, s mi is megpillantottuk a képekről már jól ismert, hírhedt szarkofágot. A digitális műszer kijelzőjén egyre szaporábban ugráltak a számok, s a célegyenesbe érkezve már helyi értéket kellett váltani: az új egység milliröntgen. Kísérőnk induláskor 4 milliröntgent ígért, lett belőle 6,25, vagyis a már a 30 kilométeres zónahatáron belül mért kiindulási érték ötszázszorosa. Sokáig nem volt kedvünk nézegetni a betonszarkofágot, indultunk a halott városba, Pripjatyba. A halott város A látvány ugyanaz volt, mintha Szegedre érkeznénk valamelyik lakótelep felől: tízés ötszintes házak váltakoztak. Mindent felvert a gaz, s kissé meglepődtünk, amikor a néma városban a hangszóróból hirtelen megszólalt a zene. Megtudtuk, a Pripjatyban működő kutatólaboratóriumok dolgozóinak enélkül túlságosan nyomasztó lett volna a város. A lépcsőházak bejáratát felnőtte a gaz, alig tudtuk kinyitni az egyik ajtót. Trappoltunk felfelé, amikor kísérőnk figyelmeztetett, hogy az egész radioaktív micsodában éppen a por a legveszélyesebb, amit felvertünk. Egyébként állandóan a dózismérőt nézte, hogy mikor kell visszafordítani bennünket. A szobákban bútorok, az egyik zongora tisztán meg is szólalt. Csak az apróbb dolgokat vihették a kitelepítettek, illetve a személyes dolgokért később visszaszökők. Láttuk az űj stadiont, amelyet május elsején adtak volna át, amiben így soha, egyetlen mérkőzést sem játszottak. Mint ahogy a szabadidőpark új óriáskereke is a munka ünnepén fordult volna először. A házak közötti játszótereken a csúszdák alig látszottak ki a magas fűből, óriási kontrasztként azonban szemre teljesen egészséges almák sárgállottak a régen permetezett fákon. Öregek bölcsessége Pripjatyot elhagyva az egyik falu szélén öregasszonyok birkóztak a földdel. Kérdeztük, nem félnek-e a sugárzástól. A válasz azonban több mint meglepő volt. „Ahhoz, hogy itt fenntarthassák ezt a zónarendszert, ha kell, felrobbantanak még egy reaktort, csak azért, hogy legyen zóna. Álldogálnak egy picit, dohányoznak egy picit, dolgozgatnak 15 napot, és kapnak havi 6-800 rubelt. A mieink, az egykori falubeliek is szívesen dolgoznának itt ennyi pénzért, őket azonban nem engedik." KOVÁCS ANORAS Barátságvonattal A szocializmusban a magyar és szovjet nép testvéri kapcsolatát demonstrálandó rendszeresen indultak úgynevezett barátságvonatok hazánkból a szomszéd országba. A hálókocsis szerelvényen 300-400 fiatal KISZ-es utazott, hogy bő két hét alatt megismerje Kijev, Moszkva és Leningrád szépségeit. Az utazásokat jeles ünnepekhez igazították, úgymint május 1., avagy november 7. Információink szerint 1986. április 26-a környékén - amikor még itthon semmilyen híradás nem történt a tragédiáról - szintén robogott egy barátságvonat a Szovjetunióba. Az utasok fele Csongrád, a másik fele Szolnok megyei fiatal volt. Csernobil nincs másfél száz kilométerre Kijevtől, ahol akkor jártak.