Délmagyarország, 2006. április (96. évfolyam, 77-100. szám)

2006-04-01 / 77. szám

Szombat, 2006. április 1. SZIESZTA 11 Hitvallás: az állhatatosságról Emberien szólni az emberiről. Ez a hitvallás, mely a személyes sorsot vezérlő elvek tételes, tömör megfogalmazása. A szegedi József Attila Tudományegyetemen diplomázó és itt oktató Monok István, jelenleg Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója, a Szegedi Tudományegyetem gazdasági tanácsának tagja (képünkön) hitvallásának megismerése segíthet, hogy a hétvégi szieszta idején testünk utolérje lelkünket, hogy értelmet nyerjenek a hétköznapok. „Az egyetemen harmadéves koromban halottam először Christoph Plantin antwerpeni nyomdászról. A nyomdászjelvénye az Alkotó kéz, ahogy a felhőkön átnyúlva, körzővel a kezében a teremtésen dolgozik. Körülötte a nyomdász jelmondata „Laboré et constantia" (Munkával és állhatatossággal). Biztosan semmi köze a kettő dolognak egymáshoz, Plantin egyik korrektora, a neves újsztoikus morálfilozófus Justus Lipsius egyik fő művének a címe is De constantia, vagyis Az állhatatosságról. Az a gondolkodásmód, amely az aktív, cselekvő életet állítja az emberi erényesség középpontjába, a folytonos munkálkodást, a számunkra juttatott tér maradéktalan kitöltését, sőt annak megpróbálását is, hogy ez a tér valamelyest táguljon, szimpatikus és követendő életprogrammá vált bennem. Magunk folytonos hasznossá tevése (legalábbis a hit abban, hogy fontos az, amit teszünk) családi örökség és gyermekkori falusi élményem is. Azt hiszem, elkényeztettek. A családom, a munkatársaim Szegeden, a régi magyaros szakma, a könyvtörténészek azt a tapasztalatot engedték átélnem, hogy ha lelkiismeretesen teszem a dolgomat, akkor annak eredménye is lesz. Ez lehet alapja a szakmai, tudományos előmenetelemnek, hivatali pályámnak. Naiv talán (már) nem vagyok. Magasabb posztokon megjelennek a nagyobb pofonok, és annak a világnak a képviselői, akik születési jogon, genetikus önző mivoltukból, vagy egyszerűen csak erkölcsi betegségből a munkát mint értéket tagadják, a maguk előbbre jutásához nem is gondolnak arra a lehetőségre, hogy dolgozni is lehetne, és hogy nekik valami „nem jár". Azért öregszik az ember, hogy tapasztaljon, még ha a tapasztalat keserű is. És ekkor újra lehet visszanyúlni a gyökerekhez: constantia, állhatatosság. No és ott a munka (labor), ahova mindig vissza lehet vonulni. Hiszen azt is megtanultam, hogy a munkának önmagában is van értelme." EGY ÉVE HUNYT EL II. JÁNOS PÁL - ESZTENDŐS AZ ÚJ EGYHÁZVEZEJÉS az előd arcképével A napokban emlékezik a katolikus egyház II. János Pál pápa halálának évfordulójára. Az azóta eltelt esztendőben szemléletváltás nem, legfeljebb a gyakorlati megfontolások változása jellemzi az egyházszerte szeretett főpásztor utódja, XVI. Benedek munkásságát. Világszerte megemlékező szentmiséket tartanak ezekben a napokban, hiszen április 2-án lesz kereken egy esztendeje, hogy II. János Pál pápa elhagyta az árnyékvilágot. A római katolikus egyházat bár megrázta a veszteség, egy év múltán azonban a tényekre alapozva kijelenthető: a korábbi, 27 éves vezetés során kitaposott nyomvonalon halad tovább a Föld legnagyobb vallási intézménye. Konzervatív egyházvezetés Már az utód megválasztásának körülményei előrevetítették, hogy a Vatikánon belül nagy tekintélynek örvendő, II. János Pál által is képviselt konzervatív teológiai szemlélet határozza meg az „új" vezetést, hiszen a tavaly április 18-án összeülő konklávé második ülésének eredményeképp szinte egyháztörténelmi rekordgyorsasággal fogadták el a bíborosok új vezetőjüknek Joseph Ratzingert, a Hittani Kongregáció prefektusát. Az, hogy XVI. Benedekként és nem III. János Pálként kezdte meg vezetői munkáját, egyben jelzés is: a konzervatív irányvonal megtartása mellett a dogmatikatudós saját szellemiségét, szándékvilágát is képviselni akarja a katolikus egyház főpásztoraként. Az ökumené mint az egyház jövője szempontjából sürgető XVI. Benedek pápa elődje érdemeinek elkötelezettje FOTÓ: MTI/EPA fontosságú egységfolyamat mellett rögtön hitet tett: egyik legelső megnyilatkozásában, május elsején nyilvánosan köszöntötte az ortodox egyházakat. Elődjével ellentétben azonban nem a zarándok pápaként, hanem úgy tűnik, inkább teológus főpásztorként akarja az egyházat vezetni, hiszen első, belföldi lelkipásztori látogatásával is több mint egy hónapot várt, külföldre, szülőföldjére pedig elsőként augusztus 18-án utazott, ekkor a kölni ifjúsági találkozón vett részt és szólalt fel. Az október első napjaiban megtartott püspöki szinódus számos izgalmas, reformokat sejtető témát vetett fel, ám a az pápa itt is demonstrálta általa képviselt irányvonalat: az ülésre érkező főpapokat II. János Pál arcképe és hangja: egy korábban felvett prédikációja fogadta. Az előd tisztelete Elődje iránti elkötelezettségét mi sem példázza jobban, mint hogy május 13-án már felröppen a hír: megkezdődik II. János Pál boldoggá avatása, a per hivatalos megindítására pedig mindössze június 28-áig kellett várnia a lengyel származású egyházfő több tízmilliónyi „rajongójának", akik közül több ezren is közfelkiáltással adtak hangot akaratuknak a Szent Péter téren, XVI. Benedek megválasztásának délutánján: „azonnal szentté"! Az előd „máriás" szellemisége iránti tiszteletét és a lengyel egyház szeretetét példázza, hogy a boldoggá avatásról szóló nyilatkozat a fatimai Szűzanya liturgikus emléknapján született, és alig több mint egy hónappal rá XVI. Benedek levélben jelezte: három lengyel pap boldoggá avatását is megerősíti. Fél év, egy enciklika Az új pápa első, németországi zarándoklatát követően a Szentszék castelgandolfói nyaralójában töltött néhány hetet, innen kiszivárgott: egy könyvön és egy enciklikán is dolgozik. Ez utóbbi rendkívül gyorsan, január 25-én már meg is jelent, címe: Deus est Caritas, azaz „Az Isten szeretet". Elmélkedő, dogmatikus hangvételű írást adott közre a hittudós, amiben a természetes, emberi és az isteni szeretet közös és eltérő aspektusait világítja meg. Természetesen társadalmi üzenetet is hordoz az enciklika: a szeretet gyakorlata, hogy a szegényekkel és az elesettekkel törődnie kell mindazoknak, akik biztosabb anyagi háttérrel rendelkeznek. Több írásbeli üzenetet is küldött a világegyháznak, míg a februárban tartott betegek világnapján elsősorban a mentális problémáktól szenvedők ápolásának fontosságát emelte ki. Az idei nagyböjtre kiadott buzdítását többek között II. János Pál tanítására alapozta, és kifejezte: a keresztények munkájának eredményeképp a világot egy olyan globalizáció felé kell vezetni, amely az ember valódi javát szolgálja, és ily módon a hiteles békéhez vezet. I.SZ. KEDELYES TREFALKOZASTOL AZ ALHIRES SOKKIG velünk? Április elseje a bolondújév napja, s a hamis évkezdetet szerte a világon máig szokás hamiskodással, becsapással, álsággal, mókával, ugratással, viccelődéssel „ünnepelni". A bolondjáratás eredetéről többféle legenda kering, mint ahogy sokrétűek a hagyományai és mai elemei is. Hogy az első „április bolondját" mikor és kik kiáltották harsány nevetés közepette egy valamiképpen átvert emberre, azt nem jegyezték fel a krónikák. (El ne higgyük hát, ha ma a jeles nap eredete után kutatva „megbízható forrásra" bukkanunk erről az interneten!) Az valószínűsíthető csak, hogy a bolondozás a természet újjáéledését vigadozással köszöntő ősi szokásokban gyökerezhet, azok tréfás kedvét, jó kedélyét, játékosságát örökíti - s egyes korokban „kiegészítő elemeket" kapcsoltak hozzá. A középkorban a bolondünnepet például sokfelé az aprószentek napjához (december 28.) és a gyermekek megtréfálásához, egészségvarázslással is öszszefüggő gyengéd megvesszőzéséhez kötötték. Az óitáliai fiatalok viszont a templomok körüli körmenetekben bolondoztak, átköltötték, és cseppet sem szent tartalommal énekelték a latin vallásos énekeket (magukra is vonták vele a 13. században az egyházi vezetők haragját, tilalmait). A francia fáma meg arról szól, hogy a bolondnapért Dí. Károly a „felelős", aki 1564-ben elrendelte, hogy az esztendők onnantól január elsején kezdődjenek, ily módon az addig évkezdő április 1. „hamis újév" lett - amit ugyebár hamiskodással, beugratással, tréfálkozással illett megünnepelni. A hamis, azaz bolondnapi bűvölet neve a franciáknál Poisson d' avril lett, az olaszoknál Calandrino. A németek viszont ezt a jeles napot Aprilnarrnak nevezik, s azt mondják, az ő őseik a bolondnap igazi gazdái: merthogy köznevetség tárgyává április elsején azok lettek legelőször, akik 1538-ban az augsburgi országgyűlés valutaváltásán bennfentesen nyerészkedni akartak, ám mivel elmaradt a pénzreform, iszonyú pénzeket veszítettek. S lévén legszebb öröm a káröröm (?), a napra máig úgy emlékeznek népszokásokkal, hogy egyesek mások rovására, kárára tréfálkoznak április elsején. Hogy a magyarokhoz valóban német közvetítéssel jutott-e el (mint annyi más szokás) az ugratás, kárvallatás, mókázás bolondnapi szokása, vitatott, az azonban tény, hogy az „áprilisjáratást" nálunk csak a 20. században kezdték gyakorolni, és akkor is leginkább gyermekekkel. S a lelkükben maguk is kissé örök gyereknek maradó felnőttek igyekeztek leginkább megtréfálni a kicsiket - derültségkeltő szándékkal, kíméletesen (nem megalázón!), és a viccelődésért némi fájdalomdíjat (diót, almát, aszalt gyümölcsöt, cukrot, pár fillért) adva a rászedetteknek. Április kis bolondjai futottak a boltba kendermagos cukorkáért, hegedűbillentyűért, esernyőmagért, trombitába való húrért, mentek a patikába üvegszemmosóért, kánitzmergáért (azaz kutyaürülékért) vagy más, latinos nevűnek mondott, nem létező szerért. S ők még jól jártak azokhoz képest, akik úgy csapattak be, hogy a végén a fejükre, a nyakukba zúdult egy korsó víz, mikor kíváncsian benyitottak egy kamraajtón a beígért mézért, kolbászért. A gyerekek persze igen tanulékonyak lévén hamar átvették a tréfálkozási hajlamot, és ugratták egymást is (ám a kegyetlenkedő móka tilos volt!). Az április elsejei átverés szokásai gyengültek, illetve az utóbbi évtizedekben jelentősen változtak. Kevesebben gyakorolják az ugratást saját környezetükben, derültséget keltve a szeretteikben, a „súlypont" áttevődik, és egyre jobban medializálódik: a bolondnap lassan a szándékos hazugságok, az álhírek idejévé válik. Amibe hovatovább minden belefér, a nem létező természeti katasztrófáról való tudósítástól a csillagászati áremelés bejelentéséig, az agyament kitalációktól a rémhírterjesztésig - mondván, aki nem tudja, hogy e nap „lényege" a hazudozás, a nagyotmondás, és netán a hírektől sokkot kap, az magára vessen, a „tréfamesternek" nem jár büntetés. Ám a kárvallottak egy része nem így gondolja, s perel. Mások meg talán azon tűnődnek, amikor elmúlik az áprilisi tréfák okozta sokkjuk, mérgük, hogy ezek helyett talán nem is lenne bolondság a régi kedélyességet tükröző, emberibb szokásokról többet tudni, netalán azokat újraéleszteni. Rájuk nem kellene azt kiabálni: „Április bolondja, május szamara" - mert a jó kedély, a derültség életelixír... SZABÓ MAGDOLNA Az örök építkező Milyen programot választ magának a hét végén, s azt szívesen ajánlja-e másoknak? A kérdésre Farkas László, a Máltai Szeretetszolgálat szegedi vezetője válaszol. - Nyugdíjasként elméletileg 24 óra és egy éjszakából áll a szabadidőm, mégsem unatkozom: építkezünk - családi alapon, vagyis mindenki olyan munkában vesz részt, amihez ért. Én például most a kandallót építem - mondja Farkas László. - Csak akkor üldögélek, amikor önmagammal akad megbeszélnivalóm, mert ehhez a belső építkezéshez csöndes meditációra van szükségem. - Ma, ha engedi az idő, a tavaszi nagytakarítást végezzük el a hétvégi házban. A vasárnap nálunk a tarjáni templombell szentmisével kezdődik, aztán együtt ebédelünk a két fiunkkal és azok családjával. E napon délután engedélyezek egy kis sziesztát, amihez hozzátartozhat a kalandfilm is. Farkas László másoknak is ajánlja a Szegedi Nemzeti Színház Hegedűs a háztetőn című musical előadását.