Délmagyarország, 2005. július (95. évfolyam, 152-177. szám)

2005-07-02 / 153. szám

10 SZIESZTA 2005. július 2., szombat TÖMEGESEN TÉRNÉNEK HAZA A KUTATÓK A legjobb koponyák és az „agyvisszafogadás" „Szerencsés kivételek vagyunk" - mondja önmagáról és néhány társáról az MTA Szegedi Biológiai Központjának egyik tudományos kutatója. Éveket dolgoztak külföldön, kö­tődéseik hazatérésre ösztönözték őket, ám tudni kell: az „agyelszívás" sokszor nemcsak úgy működik, hogy külföldi tudományos intézmények elviszik a legjobb koponyákat ­hanem úgy is, hogy az itthoni intézményeknek nincs pénzük őket visszafogadni. Az SZBK még visszafogadhatta őket. Horváth Gábor, Kiss Ernő és Deák Péter. Szerencsés kivételek FOTÓ: GYENES KÁLMÁN ,KETTŐS ÜGYNÖKÖK" Ha a Szegedi Biológiai Központban meglévő kutatási föltételek nem is érik el a Nyugat-Európában és a tengerentúlon tapasztal­hatók mindenképp a magyar átlag fölött vannak - mondja Dudits Dénes professzor, főigazgató. Hiány elsősorban a nagy tapaszta­lattal rendelkező, egyszersmind aktívan dolgozó, középkorosz­tályba tartozó kutatókból mutatkozik - nemcsak itt, országosan az intézmény elsősorban őket segíti. Ennek egyik sikeres formája a kettős munkavállalási lehetőség biztosítása. Nagy Ferenc tudo­mányos kutatónak Szegeden éppúgy van csoportja, mint Frei­burgban, illetve Gödöllőn - abban, hogy Magyarországon is dol­gozik, nagy szerepet töltött be a Dudits Dénes nyújtotta segítség. A Köln és Szeged közt ingázó Koncz Csaba szintén ekként hasz­nosítja nálunk is tudását. F. Medzlhradszky Katalin egyenesen Kaliforniából vezeti az SZBK egyik laboratóriumi egységét, Pongor Sándor ugyancsak „kettős ügynök" - fogalmaz mosolyogva a fő­igazgató -, egy trieszti nemzetközi intézet informatikai csoportjá­nak vezetője, s az SZBK-beli informatikai csoportot is vezeti. A biológiai központ tervezi: a kutató-visszatérési támogatást a fia­talabb generációkra is kiterjeszti. A kutatóelvándorlás és -vissza­vándorlás bonyolultabb dolog, mint ahogyan a kívülálló sejti. Ha valaki külföldön kutat, nem olyan, mintha ugyanott tá­nyért mosogatna. A tányérmo­sogatás bármikor abbahagy­ható, ha az egyén úgy érzi, hogy összeszedett valamennyi pénzt - a tudományos kutatás viszont több évre szóló pro­jekt, amit nem lehet csak úgy félbeszakítani. Ha tehát a kuta­tó külföldre megy tudományos munkát végezni, az nem hóna­pokra, hanem évekre szól, s többnyire családdal együtt va­ló kitelepülést jelent. Iskolai multikulturalizmus Horváth Gábor, az SZBK ke­retei között működő Növény­biológiai Intézet tudományos főmunkatársa Dudits Dénes főigazgató csoportjában dol­gozik, tősgyökeres szegedi. 2000-2003 között volt kinn Franciaországban, hosszú le­járatú projekten dolgozva. ­Egy jó kutatót mindenhol meg akarnak tartani, eredeti mun­kahelye is, és a külföldi is ­mondja. Miért tért akkor visz­sza a szerényebb lehetősége­ket nyújtó körülmények közé? - Nagyobbik fiam épp iskola­típusváltás előtt állt, mikor kinn voltunk. Ha kinn mara­dunk, akkor az még további, abbahagyhatatlan franciaor­szági éveket jelent, s a gyermek nagyon eltávolodott volna a magyarországi iskolarendszer elvárásaitól, egyáltalán, az itte­ni életformától. Ezért nem vál­laltunk többet a három évnél ­magyarázza. E három év kü­löhben tiszta nyereség volt a gyermek szempontjából is. Ha­misítatlan multikulturális kö­zegbe került, arabok, feketék éppúgy tanultak ott, ahol ő, és éppúgy el voltak foglalva a si­keres beilleszkedéssel, mint ő. Tehát nem „lógott ki a sorból", föl tudta venni az iskola diktál­ta, egyébként gyors tempót, jól haladt, ugyanakkor az itthoni­hoz képest sokszorosára tágult előtte a világ - halljuk Horváth Gábortól. Egyébként most is lenne lehetősége kinn kutatási tevékenységet folytatni. Hiszen az intézet állandó kapcsolat­ban áll a belgiumi Gent egyete­mével, illetve egy ottani, növé­nyi molekuláris biológiai kuta­tócéggel - de nem foglalkoztat­ja a külföldi kutatás lehetősége. Mindez láttatja: az „agyelszí­vás" eszközei korlátozottak, csak magasabb fizetés, jobb kutatási körülmények biztosí­tása révén „tud hatni" - s en­nek az ember ellen is állhat, ha úgy érzi, van miért. Kutatni bárhol lehet A bizonytalan kimenetelű társadalmi változások azon­ban fokozhatják az agyelszívás hatékonyságát. Deák Péternek, az SZBK Biokémiai Intézete tu­dományos főmunkatársának kutatási területe a Drosophila - ecetmuslica - sejtbiológiájá­val, sejtgenetikájával kapcsola­tos. A kutató azt tanulmányoz­za, milyen szerepe van a fehér­jelebontásnak az egyedfejlő­désben, a sejtciklus-szabályo­zásban. A téma fontosságát jel­zi: a tavalyi kémiai Nobel-díjat a fehérjelebontást fölfedező három kutató kapta; egyikük különben magyar származású. Ha a fehérjelebontásban hiba történik, a következmény sú­lyos fejlődési rendellenesség, vagy éppen rák kialakulása le­het. A Drosophila azért alkal­mas a folyamat tanulmányo­zására, mert gyorsan szaporo­dik, rövid idő alatt egymást kö­vetik a tanulmányozható nem­zedékek. És az emberben le­zajló folyamatokat megfelelő­képp modellezi. - Elsősorban tanulni men­tem ki az Egyesült Államokba, még a nyolcvanas évek végén, fiatal kutatóként - így Deák Pé­ter. - Később meghívtak Ang­liába, a cambridge-i egyetemre is, ott 1996-tól 2002-ig dolgoz­tam a genetikai tanszéken. De azt is meg kell említenem: amikor kimentem, itthon ép­pen rendszerváltás folyt, s kér­déses volt előttem, hogy meg­marad-e nálunk a színvonalas tudományos munka folytatá­sának lehetősége. Ez is közre­játszott abban, hogy kimen­tem. Ma már - szerencsére - ez a kérdés nem kérdés. Olyany­nyira: nem létfontosságú el­menni, nem kell mindenképp Cambridge, hogy az ember ku­tathasson. összeszűkült a vi­lág, ma az internet révén min­denkivel együtt lehet működ­ni, s hogy helyileg hol van az ember, szinte mellékes. Pénz, pénz és pénz A pénzszerzés területén vi­szont nagyon is vannak lehe­tőségei az agyelszívásnak - ta­pasztalja Kiss Ernő kutató, aki az SZBK Genetikai Intézeté­nek lucernagenetikai csoport­jában dolgozik. Azt tanulmá­nyozza, miképp fokozható a pillangósvirágúakkal „együtt­működő" baktériumok nitro­génmegkötő képessége, és ez az „együttélés" megvalósítha­tó-e más növényekkel kapcso­latban is. Ha ez sikerülne, nem kellene műtrágyát hasz­nálni, nem kellene attól tarta­ni, emberi szervezetre káros szermaradványok maradnak a növényben. Kiss Ernő több mint négy évet töltött kutatás­sal Franciaországban, Tou­louse-ban. A tartós kinnmara­dás ellen esetében is családi okok szóltak. Ám anyagiak te­kintetében mindenképpen megérte volna a továbbiakban is külföldön kutatni. A francia tudományos intézetek általá­ban fix támogatást kapnak ­mondja -, és ez biztosítja: a kutató alkalmasint pályázati pénzek nélkül is végezhesse munkáját. Nálunk az állami támogatás oly kismérvű, hogy folyamatos pályázások nélkül szinte lehetetlen tudományos produkciót elérni. Ha meg produkció nincsen - nincs pá­lyázati pénz sem. Ördögi kör ­mondja Kiss Ernő. S még valamire fölhívja a figyelmet. Az agyelszívás sokszor nem is aktív tevé­kenység külföldi tudomá­nyos intézmények részéről ­gyakran csak arról van szó, hogy az anyaintézmény nem tudja a kiment kutatókat visszafogadni. - Ha én nem kapom meg a lehetőséget a genetikai intézet igazgatójától, és az intézmény főigazgatójától, hogy vissza­térve itt dolgozhassak, ma is kinn lennék - teszi hozzá. Ugyanez vonatkozik társaira is. Ha a tudományos intéz­ményeknek több pénzük len­ne arra, hogy embereket hoz­zanak haza - tömegesen tér­nének vissza a kutatók. FARKAS CSABA Mesék felnőtteknek (A bolond és a király) Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy igazán fess csörgősipka. A csörgősipkát egy piros arcú, csámpás léptű, bizonytalan mozgású, sokat hasra eső ember helyezte időnként a feje búbjára, no, elég is az hozzá, hogy ő volt a királyi bolond. A király gyakran maga elé parancsolta a bolondot, kedvesen alfélén rúgta, néha még arcon Is köpte, majd megsimogatta a buksiját, és aztán kiadta neki a parancsot. S az udvari mulattató a hatalmas eséseivel, a boldog vigyorával és a fülbemászó vihogásával valóban elszórakoztatta a messzi földről érkezett vendégeit, vagyis mindenki előtt nyilvánvalóvá tette, hogy ebben a birodalmában milyen jól megy a sora még egy utolsó csörgősipkásnak is. A bolondnak valóban nem lett volna illő panaszkodnia, hiszen volt saját lakása, két és fél szobás, ráadásul első emeleti, aztán volt két jó lova, szekere, elektromos mákdarálója, és ritka szép felesége, valamint volt királyi életjáradéka is. Nos, igazság szerint a király ifjúkorában igen keményen és igazságtalanul uralkodott, például a bolond több rokonát, ismerősét, szomszédját, barátját és szerelmét karóba húzták, felnégyelték, megvakították, lelőtték, kinyuvasztották, elevenen eltemették, medvékkel szétmar­cangoltatták, vízbe fojtották, elégették, vasba öntötték, esetleg deportálták, de ez már a múlt volt, messzi történelem volt, és egyáltalán, aki akkor volt fiatal, az akkor volt fiatal, és neki akkor is jó volt. Ebben nem kell vitát nyitni. És nem is lehet. Nem kell a fanyalgás. Erős fiatalnak lenni mindig jobb, mint öreg bu... hm... buszsofőrként fékezni le a kettes kórház előtt! S az ifjak mindig is hevesebbek az idősebb társaiknál. Ám ahogy telt-múlt az Idő, és lassan az egekbe szökött az államadósság, a király is megszelídült. Ritkán verték le az árulók veséjét, alig-alig tépték le valakinek a körmét vagy a heréjét, sőt a bolond rokonsága már a szomszédos királyságokba Is elutazhatott, és nemcsak a bolondnak volt szekere, két vagy egy lova, tehene, birkája és pitonja, hanem másoknak is. Legyen elég az hozzá, ahogy teltek múltak az évek, a király úgy lett mind megbocsátóbb és megértőbb természetű ember az élet bonyolult problémáival kap­csolatban. Hanem egy késő őszi napon az egyik kancellárja azt vette észre, hogy a palota folyosója ragad. Egy birodalmi gazdasági szamizdat olvasgatása közben szórakozottan nekidőlt a folyosó falának, és ahogy elolvasta azt, amit ő is tudott, csak éppen a királynak nem mondott, alig tudott elszabadulni onnan, mert sűrű, mézhez ha­sonlatos anyag ragasztotta a falhoz. De ez talán csak a kisebb baj volt. Hiszen ragadt a padló Is, és ragadtak a páncélkatonák, és a kilincsek, az országos villanykapcsolók, és a radiátorok, jaj, ragadt minden az egész országban. Mert bizony nem csak a kancellárt érte ilyen ragacsos kellemetlenség. Úgy lett pedig és nem másként, hogy ragadni kezdett a vidék, a főváros, a kastélyok és a purdék kalyibái. Nem volt nagyon gyalázatos a közhelyzet, de ragadt minden. Nem volt kibírhatatlan az élet, és nem volt tűrhetetlen a hatalmasságok hatalma, de azért ők is ragadtak rendesen. Mindenki ragadt. A lovászok hozzáragadtak a lovakhoz, a halászok a folyóhoz, a jobbágyok a földhöz, a krónikások a krónikákhoz, a birodalmi kurvák a birodalmi kuncsaftokhoz, és valahogy az volt az általános közérzés, hogy ebben ragadásban mindenki benne van. Eltelt a tél is, és a helyzet mit sem változott. Hiába dermesztette meg a birodalmat hónapokra a sarkvidéki fagy, az élet továbbra is ragadt. S aztán a tavasz sem hozott enyhületet. Mígnem a király egy kora nyári reggel azt vette észre, hogy benépesült a palota udvara, mindenféle idegenek járkálnak a parkban, zászlókat lengetnek. A király nyomban a trónterembe sietett. Már a bejáratnál jókora csoportosulás fogadta. Ott tolongtak az agg kancellárok, a pénzügyi tanácsadók, és furcsa arcot vágtak. - Ezekkel mi a fészkes fene van? - kérdezte nyugtalanul a király, és a mellette sertepertélő bohócra pillantott, aki elflntorodott. - Gyűlölnek téged, fenség - mondta halkan a bolond. - Nem kaptak elég pénzt, koncot? - Te elmész, ók maradnak. Azért gyűlölnek, mert attól félnek, hogy hasonlítanak majd rád - vont vállat a bolond, és közben sunyin a bár­pult felé pislogott. A király eltűnődött, nem akart még elmenni, de ha űzik, nyilván jobban teszi, ha önként félreáll. Töltött, ivott egy kis whis­kyt, adott a bolondnak is, aztán a terem másik sarka felé, a tolongó fiatalokra nézett. Ifjú arcok, lelkes, tiszta tekintetek, és passzé. Sokáig bámulta őket. Néhányan ismerősek voltak a királynak, ha másból nem, hát a múltjából. Ő is fiatalon kezdte, és aztán hamar rájött. - Ezek Is gyűlölnek? - kérdezte, és újra töltött. - Ők aztán még jobban! - bólintott a bohóc. - És vajon miért? - a király a szakállába túrt. - Hiszen azt csináltak, amit akartak. Még azt is engedtem, hogy engem gúnyoljanak! - Ök speciel azért gyűlölnek, mert attól félnek, hogy máris nagyon hasonlítanak rád - vonta meg a vállát a bolond. - Szóval senki nem akar olyan lenni, mint amilyen én vagyok? ­kérdezte a király, és újra a bárpult felé lépett. - Dehogynem! - kacagott fel a bolond, akinek talán már megártott az alkohol. A királyhoz ugrott, kikapta kezéből a jogart, felvihogott. Máris az orrán egyensúlyozott vele. Hiszen még udvariatlanul el is szellentette magát. - Mit csinálsz, bolond? - kérdezte fáradtan a király. - Mi ez a vircsaft?! - Ez, kérlek, fenség - vihogott fel a bolond, és az orrába túrt -, ez éppenséggel a rendszerváltás. A király eltűnődött. Rendszerváltás?! Titkos, párnázott szobákban lezajló tanácsokon hallotta már ezt a varázsszót. Ilyenkor néhány minisztere elsápadt, és falfehér lett, hogy aztán mindenféle vál­lalatokról susmorogtak. - És most mi lesz, felakasztanak? - kérdezte a király, és kibámult az ablakon. - Ugyan, fenség - nevetett a bolond, és lekapta fejéről a csörgősipkát, s a korona felé nyúlt. A király egyáltalán nem ellenkezett. Nem volt sem kedve, sem ereje hozzá. Inkább ivott volna még. - Semmi különös nem lesz. Mától fogva én leszek a hatalmas és a gazdag, te pedig... - a bolond eltűnődött. - Mi leszek én?! - kérdezte a király. A bolond bólintott. - Te pedig szabad leszel! - rikkantotta, és a saját fejébe nyomta a koronát, á király buksijára pedig a csörgősipkát. SZÍV ERNŐ

Next

/
Oldalképek
Tartalom