Délmagyarország, 2005. június (95. évfolyam, 126-151. szám)

2005-06-04 / 129. szám

Szombat, 2005. június 4. SZIESZTA 13 ÁLLAMFŐK A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN: GÖNCZ ÁRPÁD, MÁDL FERENC... Három választás Magyarországon Göncz Árpád (bal oldali képünkön), illetve Mádl Ferenc köztársasági elnökké választását követően köszönti az ünneplő tömeget 1990-ben, illetve 2000-ben FOTÓK: MTI Szili vagy Sólyom? Sólyom vagy Szili? Ha valóságshow-ról és nem államfőválasztásról lenne szó, valószínűleg ezt üvöltené a műsorvezető a tomboló kö­zönségnek a hétfői (és a keddi) szavazáson, meg azt, hogy hi­hetetlenül szoros a küzdelem. Utóbbi megjegyzés amúgy nem lenne túlzás, főleg annak tük­rében, hogy - a mostanival el­lentétben - eddig még egy al­kalommal sem volt kétséges, melyik jelölt kap elegendő sza­vazatot a képviselőktől. 1990 Bizonyára kevesen voltak 1990 elején vagy a tavaszi két vá­lasztási forduló után, akik arra tettek, hogy a Szabad Demok­raták Szövetsége országos ta­nácsának egyik kevéssé ismert tagja, Göncz Árpád lesz Ma­gyarország első rendszerváltás utáni köztársasági elnöke. Több tényező sem éppen az 1956-os tevékenységéért jó néhány esztendőt börtönben töltött író mellett szólt. Az egyiket maga az alkot­mány jelentette. A parlament 1989 őszén elfogadta, hogy az államfőt általában és a későb­biekben az Országgyűlés vá­lasztja meg, első ízben azon­ban a nép. A választást ­amelynek toronymagas esé­lyese Pozsgay Imre állammi­niszter volt - november 26-ára tűzték ki, de az SZDSZ, a Fi­desz, a Független Kisgazda­párt és a Magyar Szociálde­mokrata Párt közös „ négyige ­nes" népszavazási kezdemé­nyezése ezt meghiúsította. A referendumot éppen novem­ber utolsó vasárnapjára írták ki, és az első kérdésre („Csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztár­sasági elnök megválasztásá­ra?") 6101- gyei többen ikszel­ték be az igent, mint a nemet. Az eredménnyel a választók felülírták a nemzeti kerekasz­tal-tárgyalások végén az SZDSZ és a Fidesz kivételével mindenki által aláírt megál­lapodást. A „régi" parlament 1990. március l-jén elfogadta azt a törvényt, amelynek értelmé­ben a választópolgárok a vá­lasztások után a köztársasági elnök személyére is voksol­hattak volna. Az állampárt is­mert és népszerű személyisé­gei (Németh Miklós, Horn Gyula, Pozsgay) minden bi­zonnyal azon is esélyesebbek lettek volna az ellenzékieknél. Nem szólt Göncz Árpád mel­lett az sem, hogy a parlamenti választáson az Antall József vezette Magyar Demokrata Fórum legyőzte az SZDSZ-t. A két nagy párt azonban április 29-én paktumot kötött, Ántall ugyanis úgy látta, hogy a stabil kormányzáshoz ez elengedhe­tetlen. A megállapodásban jo­gilag megerősítették, „körül­bástyázták" a miniszterelnö­köt, húszra szűkítették a két­harmados parlamenti többsé­get igénylő törvények körét, megegyeztek a közvetett el­nökválasztásban, s abban, hogy cserébe az SZDSZ ad­hatja Göncz Árpád személyé­ben a köztársasági elnököt. Ez a lehetőség egyébként nyil­vánvalóan az MDF-et illette volna. így Szűrös Mátyás után Göncz lett az Országgyűlés el­nöke és egyben az ideiglenes államfő, s ebben a minősé­gében már ő adott kormány­alakítási megbízást Antalinak. A Magyar Szocialista Párt a paktumpártokat igyekezett nehéz helyzetbe hozni, és népszavazást kezdeményezett a közvetlen, nép általi elnök­választás visszaállítására. Ad­digra azonban sokan beleun­tak már a' napi politikába, bár a közvélemény-kutatások sze­rint a többség megszavazta volna az MSZP javaslatát - ha elfárad az urnákhoz. De nem tette: július 29-én - részben a kedveződen nyári időpont mi­att is - az előzetes felméré­sekkel szemben nem 45, ha­nem csak 13,91 százalékos volt a részvételi arány, és ér­vénytelen lett a referendum. Göncz Árpád augusztus 3-i megválasztásának így nem volt akadálya. A szabad demokrata politikust az érvényesen szava­zó 308 képviselő közül 295 tá­mogatta rögtön az első körben. 1995 Göncz Árpád első ciklusában az ország legnépszerűbb politi­kusa lett, annak ellenére, hogy az Antall-kormány alatt több alkalommal részt vett a napi politikai csatározásokban is, például az 1990. októberi taxis­blokád vagy a médiaháború idején. Ettől függetlenül ko­rántsem volt egyértelmű, hogy másodszor is őt választja meg a parlament, miután az 1994-es országgyűlési választások az MSZP földcsuszamlásszerű győzelmét hozták. A szocialis­ták egymaguk is többségben voltak a T. Házban, azaz legké­sőbb a harmadik fordulóban ­amikor már nem kell kéthar­mados többség, elég az egysze­rű is - megszavazhatták volna saját államfőjelöltjüket. Hor­nék azonban nem éltek ezzel a lehetőséggel. Emögött elsősor­ban valamiféle „lelkiisme­ret-furdalás" állt az állampárti múlt miatt (részben ezért szor­galmazták 1994-ben a koalíció­kötést az SZDSZ-szel, holott er­re nem volt semmilyen kény­szer). Ennek megfelelően 1995 tavaszán eldőlt, hogy a két kor­mánypárt Gönczöt jelöli. Nem volt ugyanakkor egyér­telmű, milyen lesz a parlamen­ti helyek mindössze 28 száza­lékát birtokló ellenzék maga­tartása. A négy párt kétféle tak­tikát követett. A Torgyán vezet­te kisgazdák népszavazást akartak kezdeményezni a köz­vetlen elnökválasztás beveze­tésére, s amikor ez a törekvé­sük kudarcot vallott, úgy dön­töttek, hogy nem vesznek részt a szavazáson. A Fidesz, az MDF és a Kereszténydemokra­ta Néppárt ellenben - nyilván­valóan saját önazonosságának erősítése végett - közös ellen­jelölt állítása mellett döntött. Voltak olyan elképzelések is, hogy a kormánypártok meg­osztására „nemzeti elkötele­zettségű" szocialista politikust kérnek fel, végül azonban az Antall-kormány tárca nélküli, majd művelődési és közokta­tási minisztere, a nemzetközi hírű jogászprofesszor Mádl Fe­renc mellett döntöttek. Az eredmény így sem volt kétséges. A június 19-i első körben Göncz Árpádra 259-en - a szükségesnél eggyel többen Mádlra 76-an szavaztak. Öt évvel később biztos volt, hogy új köztársasági elnöke lesz az országnak, miután az alkotmány értelmében egy személy legfeljebb két ötéves mandátumot tölthet be. Per­sze nemcsak a jog, hanem a parlamenti matematika is emellett szólt, tekintve, hogy az Országgyűlésben a jobb­oldal rendelkezett többség­gel. A Fidesz és a kisgazdapárt 1998-as koalíciós megállapo­dásában az szerepelt, hogy az államfőt az FKGP adja. Ez Tor­gyán „országlását" vetítette előre, amit azonban a többség - miután az ország egyik leg­népszerűtlenebb, a társadal­mat leginkább megosztó po­litikusáról volt szó - veszély­ként élt meg. A helyzetet bo­nyolította, hogy a jelölés a ka­binet - Ágh Attila politológus kifejezésével élve - felezővál­ságára esett; a kormány len­dülete az idő tájt megtört, a kormánypártok népszerűsége visszaesett. (A felezőválság ed­dig minden magyar kormányt elért, 1992-ben, 1996-ban, 2000-ben és 2004-ben.) Orbán Viktor kihasználta a Fidesz erőfölényét: április 27-én közölte a kisgazda el­nökkel, hogy nem tudja ga­rantálni számára pártja támo­gatását. Két nappal később az FKGP országos nagygyűlése ugyan közfelkiáltással Tor­gyán jelölése mellett döntött, ő azonban - belátva esély­telenségét - nem fogadta el a felkérést, arra hivatkozva, hogy neki a vidék életlehe­tőségeinek megteremtéséért kell küzdenie. Sőt: az akkori földművelésügyi és vidékfej­lesztési miniszter még arra is rákényszerült, hogy Orbánnal közös sajtótájékoztatón je­lentse be május 5-én, Mádl személyében találta meg az alkalmas jelöltet. Abban a Mádléban, akit a kisgazdák öt évvel korábban nem voltak hajlandók támogatni Göncz­cel szemben. A kérdés ekkor is adott volt: az ellenzék állít-e rivá­list? Az MSZP és az SZDSZ nem tette, sőt, a két párt ve­zető testületei úgy döntöt­tek, arra kérik a frakció tag­jait, szavazzák meg Mádl el­nökségét. Ehhez képest kí­nos meglepetést jelentett a szavazási procedúra. A júni­us 5-i első fordulóban hét, a június 6-i másodikban húsz voks hiányzott a kétharma­dos többséghez. Döntés csak a harmadik körben született: a 339 érvényesen szavazó képviselő közül 243-an ik­szeltek Mádlra. Titkos szava­zásról lévén szó nem telje­sen biztos, kiknek volt kö­szönhető a fiaskó. Az ellen­zékiek közül a fülke magá­nyában nyilván sokan nem­mel szavaztak az előzetes ígéretek ellenére, miként az is valószínű, hogy a kisgazda frakció sem egységesen tá­mogatta azt az embert, aki szerintük Torgyán helyett készült az államfői posztra. HANCZ GÁBOR 2000 A gumiharangok hangja „Olyan füst van, hogy vágni ••||B lehetne, villant föl a kés­dobáló szeme." A könyv- .ÉM olvasásra vállalkozó em­bert általában nem nagyon f|H kell győzködni arról, hogy I nincsenek alapvetően vi- I dám vagy szomorú törté- | netek. Mégis sokszor meg­hökkentő élmény látni, hogyan is iga­zolódik ez a tétel, úgymond, a gyakor­latban. Podmaniczky Szilárd új könyvében, amely tíz év novellatermését mutatja be, jó néhány Ilyen mondatra lehet bukkanni. Ezek néha mintha arra figyelmeztetnének: ha már ne­vetsz, barátom, arra Is figyelj oda, mit veszek komolyan. És a Gumiharangok novelláit ol­vasva lehet jóízűen nevetni jó néhány élet­helyzeten, ám azután mégsem lapoz tovább az ember, hanem újraolvas, mert ezek a leírt dolgok egyben szép és hamvas jelenségek Is. A Sötét doboz című novellában a család régi barátja, Mario Andretti egy verseny­motort hoz ajándékba, amit a fiú kipróbál, és a sebesség mámora azonnal elragadja. Vé­gül azt gondolja, most már csak úgy állhat meg, ha belehajt a kukoricásba, „ahol a földterület jobb kihasználása érdekében mé­terenként egy-egy takarmánytököt is ve­tettek, ami így augusztus végére a tízkllós nagyságot is elérte". A barackos útban a fiú elmegy a nagyapjával barackfacsemetéért, oda, ahol régen a világháború idején járt a papa. A csemeték beválnak, „de alig telt el három barackszüret, láttam, furcsa fény lepi el a szemét, és addig kérdezgettem, mígnem csak elmondta, hogy amikor deszantos volt, ledobták a Sziklás-hegységben, pontosan oda, ahpl ameddig a szem ellátott, min­denütt gyönyörű szilvafák álltak." A szinte már burleszkszerűen elképzelhető, távoli történetek egy pillanat alatt közel kerülnek a mi valóságunkhoz; a film egy­szerre kiszínesedik, és hangos lesz. Máskor meg egy párás üvegházba egyszerre bedől az erdő vagy a város zaja, a hideg levegő. A kötet szerkesztője azt írja a kötet hátsó fedelén, hogy az író „a fantázia határainak és a végsőkig redukált szöveghelyzeteknek a lehetőségét kutatja szenvedélyesen". Az per­sze szomorú lenne, ha az olvasó a kutatás és a kísérletezés nyomait keresgélné a könyv­ben. Az eredményével találkozik, ami iz­galmas, és nagyon szép. BAKOS ANDRÁS Mégis arzénnal mérgezték meg Napóleont? MTI A Nemzetközi Napóleon Társaság egy elzászi toxikológiai szak­értő kutatásaira támaszkodva ismét felvetette, hogy Napóleon császár nem gyomorrákban, hanem mégiscsak arzénmérgezés miatt halt meg 1821. május 5-én Szent Ilona szigetén. Pascal Kintz, a nemzetközi toxikológiai orvosszakértői szövetség el­nöke, aki egy Strasbourg melletti magánlaboratórium igaz­gatója, sajtóértekezleten leszögezte: „a legutóbbi elemzések szándékos bűncselekmény irányába mutatnak". A tudós, akinek a szakértelmét az igazságszolgáltatás gyakran igénybe veszi különböző mérgezési vagy doppingügyekben, 2001-ben már bebizonyította, hogy a trónfosztott császár hajában rendkívüli mértékű volt az arzénkoncentráció. - Valaki a környezetéből kis dózisokban adagolta neki az arzént, hogy elkerülje a császár franciaországi híveinek erő­szakos lázadó megmozdulásait - jelentette ki Jean-Claude Damamme, a Nemzetközi Napóleon Társaság francia kép­viselője, arra azonban nem vállalkozott, hogy megnevezze az esetleges tettest.

Next

/
Oldalképek
Tartalom