Délmagyarország, 2005. március (95. évfolyam, 50-74. szám)

2005-03-26 / 71. szám

Várjuk kedvenc fotóikat rövid szöveggel! KÜLDJÉK BE és Ml KÖZZÉTESSZÜK! Kedv« Olvasó! ó lee^jeleeéstiei a beóuldö egyetóríésón kivu! < kópén lóduló tseieóly (Kiskorúaknál a törvényes képviselő) hostóiirulása srókséges. DÉLMAtfiÁHORSZAG DÉLVILÁG A DÉLMAGYARORSZÁG es .1 DÉLVILÁG Kommunikációs parinsre a Szombat, 2005. március 26. SZIESZTA 11 A GRAFIKUS DÍSZTÁRGYAI RÉGÓTA KERESETTEK EURÓPA NYUGATI RÉSZÉN Határtalan húsvéti hagyományok A tavaszi ünnepkör legtitokzatosabb ideje a húsvét, misz­tikájában, rituáléiban ősrégi pogány elemek ötvöződnek val­lásosakkal. Korok, népek hiedelmei, hagyományai sokrétűen, színesen mutatnak fel sajátos szokásvilágot, s olyan rokoni szálakat, melyek nem csak a néprajzkutatóknak, vallástör­ténészeknek tanulságosak. A természet tavaszi újjászületése ősidők óta készteti az em­bert is megújulásra, amit a kikelet napjaiban például tisztálko­dással, „életvízzel" próbál elérni. A mondás szerint nagypénte­ken mossa a holló a fiát -se leggyászosabb húsvéti napon sze­gedi eleink még a 19. században is megúsztatták hajnalban lo­vaikat a Tiszában, és megmosakodtak a folyó vizében, hogy „le­vegye a bajt" róluk. Ugyanúgy csodás hatást tulajdonítottak en­nek a rituálénak, mint azok a türingiaiak, akiknél a húsvéti víz­merítés dívott: a leányok a forrásoknál kézzel merítettek és kí­náltak szótlanul friss vizet. Az „életre kapató" tavaszi tisztálko­dást később, a múlt században is még az otthoni kútnál végez­ték a szegediek, kinn a szabadban - akárcsak a lányok, asszo­nyok húsvéthétfői meglocsolását. Az eredete szerint a nők ter­mékenységvarázslását célzó szokás - amit nálunk úgy is gyako­roltak, hogy rostán át engedték a fehérnépre a vizet, vagy vö­dörből, kannából zúdították rájuk - a németeknél viszont nem volt általánosan elterjedt, a falusi lányok nem locsolóiknak, ha­nem a kérőjüknek adtak ajándékba piros tojást, s igyekeztek ve­le, mert ha nem időben tették, a legények elnáspágolták őket. A húsvéthétfői „veregetés" a cseheknél egyenesen a locsolást pó­tolta: a férfiak fűzfavirgáccsal csapkodták meg a nők fenekét, hogy egészségesek legyenek az esztendőben, s a sibálásért to­jást, kupica pálinkát kaptak. A fűzfavesszős „korbácsolás" sze­rencsekiváró mondókák kíséretében a Dunántúlon is járta. A víz húsvéti varázserejébe vetett hiedelem szerint nagypénte­ken sokfelé a beteg gyermekeket is lemosdatták, hogy elmúljék róluk a baj, távozzon a betegítő, gonosz erő, aminek távoltartá­sára sokféle praktikát gyakoroltak. Szeged-Alsóvároson például a gazdasszony napkelte előtt az egész házat felsöpörte, hogy a szeméttel együtt a férgeket is egész évre kidobhassa az utcai kocslnyomba. Az ártók távoltartására számos menyecske futotta körbe fekete péntek hajnali óráján a házat. A mágikus körbe foglalás, az ártás, a gonosz kizárása a házam tájáról, a földem­ről, a családom, a közösségem életéből, világából szándéka nyilvánult meg régen a húsvéti határjárásban. A Székelyföld ka­tolikus vidékein már száz éve is erős hagyomány, a határkerülés húsvét szombatján a magyarság középkori, liturgikus eredetű szokását is éltette, amellyel templomi zászlók és feszület alá se­regledve a jó termésért, bőségért imádkoztak részesülve az ösz­szetartozás élményéből, s a fiatalok emlékezetébe vésve a falu­közösség határait. A termésbiztosításban rokonnak tartható ez­zel az Alsó-Szászországban dívó szokás, hogy húsvétkor tűzkere­ket futtatnak le a hegyről. S vélhető, hogy a határkerülés szubli­mációja lehet a nagyszombati körmenet. A Szegeden is máig szokásos feltámadási körmenetnek rokoni szálai valószínűsíthe­tők az olaszoknál szokásos (Szicíliába elterjedt), a tizenkét apostolt és Jézust faszobrokkal a faluban körbehordozó, a feltá­madást megidéző dramatikus játékkal, mely örömujjongásba és utcabálba torkoll. Akárcsak a görögök feltámadási népünnepé­lye, illetve a ml húsvéti táncmulatságaink. A gonosz húsvétideji távoltartásának sajátos északi legen­dáriumában gyökerező szokás szerint a svédek az ilyenkor szabadon repkedő boszorkányok elriasztására régen nagy tüzeket raktak, s azokban petárdákat is durrogtattak, a seprűket pedig eldugták. S addig riogatták a gyerekeket - sikertelenül - a boszikkal, hogy a múlt században már a kicsik öltöztek be boszorkáknak, paskkárlngnek, járták a házakat, énekeltek, jókívánságoltak némi édességért, aprópénzért - a ház védelmére pedig maguk készítette bo­szorkányrajzaikat akasztották az ajtóra, az ablakra. Ajándékot a böjti boszorkák házalásában részt nem vevő svéd gyerekek is kapnak, édességcsomagot hoz a nyuszi nekik marcipántojásokkal. A német aprónép viszont maga keresi meg a szabadban szülei által elrejtett nyuszifészkeket, bennük az ajándékot - s többnyire fogalma sincs arról, hogyan is keverték bele ősei a húsvéti szim­bolikába a nyuszit. Miként arról sem, hogy a húsvéti ajándék el­rejtése tényleg a zsidó széderestéhez vezethető-e vissza, a mor­zsakereséshez, mely a lakás tisztaságát hivatott biztosítani. Bi­zonnyal keveset tudnak - s nemcsak a német gyerekek, de más népek apróságai - arról is, hogy a másik közkedvelt állat, a bá­rány, mint Bálint Sándor írja: felajánlása az Ószövetségben az ősi emberáldozatot váltja fel. Erre emlékeztet a húsvéti bá­rány, ami az ünnepi ebédnek régebbi jellegzetes fogása népünk körében. Sajátos szegedi hagyomány volt az is, hogy a régi ró­kusi birkavágók, helyi nevükön a cincárok, az ótestamentumi zsidók módjára (Exodus 12,7) a leölt bárány vérével meg szok­ták kenni az ajtófélfát, hogy az ő elsőszülöttjeiknek sem legyen bajuk." SZABÓ MAGDOLNA A számítógépes rajzfilmké­szítés már nem neki való, hi­szen a kreatív munkát szere­ti. Ezért kötött ki a tojáso­zásnál. A szegedi Szutor Gabriella műfajában a világ legjobbjai közé tartozik. Nyugat-Európában több mint tíz éve elismert művész, Ma­gyarországon mindössze két éve debütált. Ezek a dísztárgyak is tojások? ­nézek kérdőn Szutor Gabriella grafikusművészre, amikor elő­veszi a díszdobozokból és a vitrinből a porcelánhatású, lűdtojásból készült vázákat, könyveket, labdákat, dobokat és a különböző dísztárgyakat. Aztán pedig „leesik az állam", hiszen hihetetlen fantáziával, türelemmel és kézügyességgel megalkotott, díszített és csip­kézett tojások kerülnek elő. - A tojásosok ügy tartják, hogy az itt is látható darabok az ünneptől függetlenül is elő­állíthatók, gyűjthetők, kiállít­hatok. Ezeket külföldön már műtárgyakként kezelik mondja. A szegedi Szutor Gabriella 1986-tól kilenc évig rajzfilm­rajzolóként dolgozott Brüsz­szelben, de amikor a számí­tógépek „átvették a hatalmat", eltávolodott a pályától, mert ­mint vallja - a rabszolgamun­ka nem neki való. Tizenhárom éve ügy érezte, megtalálta az igazit: „szerelmese vagyok a pici ovális dolgoknak, amire precízen lehet dolgozni. Ez pedig nálam a tojásban tel­jesedik ki, de ezek a tárgyak már túlmutatnak a tojáson. Pillanatnyilag a modern for­mákat keresem, ügy érzem, a tojáshéjon tudom kifejezni önmagam." A francia compiegne-i to­jásszalon kétszeres fődíjasa ­aki több mint ötven kiállításon mutatkozott be külföldön, és két évvel ezelőtt debütált Ma­gyarországon remekműveivel - legszívesebben kétszikű lúd­tojásokkal dolgozik, amelyek nagyobbak a megszokottnál. A válogatástól a tisztításon át a megmunkálásig mindent egyedül végez. Fúr, farag, raj­zol, marat, tervez, fest, attól függően, hogy korszakai mi­lyen technikát kívánnak. Pá­rizsban A tojás művészete és technikája címmel már tíz éve kiadták franciául két könyvét, s dísztárgyai ma is keresettek Európa nyugati részén. Az egykori tömörkényes di­ák állandóan kísérletezik, s ­igaz, csak fényképről - valami elképesztő fanatizmust sugár­zó darabot mutat. Az emu­tojásnak azt a jellegzetességét használta ki, hogy rétegenként változik a színe a feketétől, a zöldön, a türkizen keresztül a fehérig. Innen domborodnak ki a huszonegyedik század jel­Mintha porcelánból készülnének Szutor Gabriella dísztárgyai legzetes tárgyai, a különböző pénzérmék, a telefonkártyák, a puzzle és sok-sok csecse­becse. - A domborítás ügy készül, hogy a védeni kívánt részeket olvasztott viasszal bevonom, és a környékét savval kima­ratom tizedmilliméter pon­tossággal. Tévedési lehetőség nincs, mert ha hibázok, akkor dobhatom ki a kukába, és kezdhetek mindent elölről ­magyarázza Szutor Gabriella. Nagyon büszke a betlehemi figurákra is, amiket nem min­dennapi leleménnyel alkotott. Először is a megmunkálandó felületre ráhúzta több másik tojás héjának belső bőrét. Et­től gyűrt, ráncos, lepelszerű formát kapott, s ezt mintázta meg. Ezzel a technikával eddig még más nem próbálkozott, éppen ezért nem árulta el, hogy mi a trükk az egészben. Akinek viszont van ideje bí­belődni, a maszk készítését utánacsinálhatja. A kitisztított tyúktojást éles szikével a hosz­szanti tengelye mentén ketté kell vágni - nekem már az első próbálkozásra ripityára tört az egész -, majd a félkagyló alakú metszetből szemnyílásokat kell kivájni. Az egyik végéből érdemes egy darabot lefarag­ni, hogy egyenes legyen. Ha eddig valaki eljutott, akkor már csak a festés marad hátra FOTÓ: MISKOLCZI RÓBERT - gondolná az, aki nem ismeri Szutor Gabriellát. Mert ő, ha ügy tartja kedve, kimozaikoz­za az álarcokat. Ez pedig azt jelenti, hogy milliméternyi to­jáshéj darabokat ragaszt egy­más mellé a felületre, s azokat színezi ki. Ha valaki jól dol­gozott, távolról ügy tűnik, hogy egyszerű festéssel ké­szült a műve. - Mostanában nem vagyok oda a piros és a virágos to­jásokért. Úgy érzem, űjat kell alkotni, amiről felismernek, s ha nem vagyok ott egy ki­állításon, akkor is tudják, hogy az Szutor-tojás - teszi hozzá a művész. CS. GÁT LÁSZLÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom