Délmagyarország, 2005. február (95. évfolyam, 26-49. szám)

2005-02-19 / 42. szám

10 SZIESZTA 2005. február 19., szombat HORVÁTH PÉTER AZ ÉJJELI MENEDÉKHELYRŐL, A SZABÓ CSALÁDRÓL, A SZÍNHÁZ ÉS A TÉVÉSOROZATOK ÉRTELMÉRŐL Színházba úgy kell menni, mint randevúra A Mumust rendezte itt két éve Horváth Péter, akinek a társulat tagjai a premier után egy tájolót ajándékoztak - hogy biztosan visszataláljon Szegedre. A színészből lett sikeres író most Gorkij Éjjeli menedékhelyét állítja színpadra. Bemutató: jövő pénteken a nagyszínházban. - Édesapja, Horváth Jenő az ötvenes évek közepén a Szegedi Nemzeti Színház főrendezője volt. Emlékszik azokra az évekre? - Hamarabb tanultam meg rexezni, mint járni. Fölraktak a székre, kezembe adták a dákót, és a kiváló rexművészeket is megvertem. A színház emeleti társalgójának folyosóján üstdobok voltak, amiket mindig áthangoltam, pedig tudtam, hogy nem szabad hozzájuk nyülni. Rubányi Vili bácsi kínai karmesterpálcájával vezényeltem a Don Giovanni nyitányát. Bent ültem a próbákon, minden operát és operettet betéve tudtam. Ezekből az élményekből is felelevenítettem néhányat, amikor Koltai Róbert filmjének, a Világszámnak a forgatókönyvét írtam. A lecsúszottak kielégülése - Mit tart ma érdekesnek az Éjjeli menedékhelyben ? - Számomra az igazán jó irodalom mindig istenről szól. Arról, meg lehet-e találni. Vigyáz-e ránk valaki, vagy nem. Vigyázunk-e mi másokra, vagy nem. Az Éjjeli menedékhely társadalmi mondandója ma teljesen érdektelen. Minden város, falu teli van hasonló emberekkel. Kis szerencsétlenséggel három hónap alatt bármelyikünkből egy menedékhely lakója lehet. Ez mindennapos történet. Nem működik ma már semmiféle szolidaritás. Apámnak nagy mondata volt még a műit rendszerben: „A közösségi társadalom megszüntette a közösségi érzést." Gorkij szerint az életképeiből megismert helyzeteket belülről, az emberek saját erejére, szolidaritására támaszkodva nem lehet megváltozHorváth Péter: Nem lehetek olyan tökkelütött, hogy kijelentem: megcsináljuk az évszázad előadását FOTÓ: FRANK YVETTE tatni. A lecsúszottak 75-80 százaléka bizonyos értelemben megtalálja a kielégülését. Sokan ki tudnának lépni ebből a helyzetből, mégsem teszik. Pontosan ügy működik ez, mint a kórházban. - Vannak saját tapasztalatai? - Nemrégiben hat hetet töltöttem az egyikben, mert a gerincemet meg kellett operálni. Az ötödik naptól kezdve megszűnt a világ, és a székelésről, a vizelésről, az evésről és a fájdalom lehetőleges kiküszöböléséről szólt minden. Ha egy viszonylag jól táplált, mentálisan ép - ahogy írták a felvételi lapomra - és gondolkodni szerető ember egy héten belül eljut ebbe az állapotba, akkor nincs abban semmi rendkívüli, ha egy társadalomból kikerült ember is megtalálja a helyét az utcán. Kertész Imre azt mondja, beszéljünk a koncentrációs táborok boldogságáról is. Gorkij is valami hasonlót mond a lecsúszottakról, akikben megszűnik az igény a kilábalásra. - Erről szólnak most a próbák? - Számomra a színház nem előadás-centrikus munka. Természetesen igyekszünk, hogy nagyon jó premier legyen. De nem ez a fő cél. Ez egy hét-nyolc hetes intenzív együttlét Gorkij kapcsán, egy érzéki történet, nem szellemi kaland. Borovics Tamás néhány hónapos kislányának napi hogyléte legalább olyan fontos ebben, mint Luka nagymonológjának hangsúlyozása. A színészek az előző munkánk után tájolót adtak ajándékba, hogy visszataláljak a társulathoz - a szeretetüket ennek a mentalitásnak is köszönhetem. Anélkül, hogy meg akarnék bántani bárkit: a csúcshoz képest a béka segge alatt vagyunk mindannyian. Mondjuk a New York-i Metropolitanhoz képest, ahol pénz, paripa, fegyver, százezer tehetség áll rendelkezésre. Nem lehetek olyan tökkelütött, hogy kijelentem: megcsináljuk az évszázad előadását. Jó esetben létrehozzuk azt a produkciót, amit segít a pillanat megcsinálni, és ami rólunk, Gorkijról és a közönségről egyszerre szól. Melltartók és böffentések - Ezt várják a nézők? -Az édes, drága közönségnek fogalma sincs, hogy mit vár. Nagyon helyesen azt várja, hogy felvegye a legszebb ruháját, nyakkendőjét, kikeményített melltartóját és bevonuljon a színházba, vagy épp ellenkezőleg: pukkassza a kikeményített melltartósokat, farmernadrágban jöjjön el és időnként még böffentsen is egyet. - Miért néznek meg egy színházi előadást az emberek? - Én arra az egyszerű válaszra jutottam: mert elkezdődik. Semmiféle okuk nincs színházat nézni. Mondanak persze mindenfélét. Valójában az emberek fejének 90 százalékában a televízió ótvaros ökörségei vannak. De ez nem a televízió hibája, hanem ezé a koré. Kliséink vannak, amikről azt gondoljuk, hogy a saját gondolataink. Ha ki tudom nyitni a néző szívét, és megszüntetem az elvárásait, akkor talán jól fog a színházban ücsörögni. Nem akarom tanítani, megváltozatni a nézőt, egyszerűen azt szeretném, hogy jó legyen neki eltölteni velünk Gorkij kapcsán két óra tíz percet. Randevúra is úgy megyünk, hogy nem tudjuk, mi történik majd ott. A színház is egy randevú, amire nyitottan kell eljönni. Irányított bátorságok - Miközben sorra írja a díjnyertes drámákat, a Szabó családnak is az egyik forgatókönyvírója... - Három évvel ezelőtt anyagi okok miatt vállaltam el a Szabó családot, és először úgy gondoltam, nagy szégyent vettem a nyakamba. Ma már egyáltalán nem így gondolom. Ma is van néhány százezer ember, aki rendszeresen hallgatja ezt a közel fél évszázada, konszolidáci ós okok miatt elindított sorozatot. Az ország annak idején boldogan hallgatta a zseniális Szabó nénit, mert pontosan irányított bátorságok voltak a sorozatban. Ma is hogy elhangozhassanak a Szabó családban bizonyos szavak, ahhoz előbb három pecsét kellene. Ugyanakkor azok az epizódok, amiket én írok, teli vannak emberi igazsággal, lírával, humorral, jó szerepekkel, tréfákkal és hasznos információkkal. A kortárs irodalom kihátrál a mindennapi életbői. Annak idején, ha elolvasott az ember egy Mikszáth- vagy egy Móricz-novellát, akkor sok mindent megtudhatott belőle. Hogyan kell viselkedni a fogorvosnál? Hogy kell szólítani a pénzügyminisztert? Az ügyes-bajos dolgok intézéséhez is mintát adott. A kortárs prózát olvasva ilyesmit nem kapunk. Az igényesebb sorozatok alkalmasak arra, hogy hétköznapi ügyekben mintát kapjunk belőlük. A Dallast szerettem, mert megmutatta, hogyan képesek ellenérdekű felek egymással tárgyalni. Kelet-Európában a főnökök az asztalt csapkodják, üvöltöznek, nincs kommunikációs kultúrájuk. A színház régen elszakadt az ilyen mintaadástól, mert esztétikai értékek mentén működik, a kezdetektől az istenhez való közvetítés találkahelye. Szakrális esemény, megajándékoz valami transzcendenssel. Remélem, a mi előadásunk is ilyen lesz majd. HOLLÓSI ZSOLT P0DMANICZKY SZILÁRD Huszonnégy évszak (téli napló) Megszakítottam egy utazást. Szeged és Pest között félúton leszálltam, hogy meglátogassam a szüleimet. A jegyet bevittem a forgalmi irodára, hogy igazolják a megszakítást. Ott álltam és mondtam, miért állok ott. Majd mindjárt jön a fiatalember, és ő elintézi. Mármint a megszakítást. „Figyelem, figyelem, gyorsvonat érkezik a második vágányra, a vágány mellett kérem vigyázzanak. A vágány mellett kérem vigyázzanak." A nő egész messziről beszélt a mikrofonba. Nagyon jó mikrofon. Aztán hátradőlt. Ő az állomás hangja. Ott ült előttem az állomás hangja. Arrébb egy monitoron piros, kék, sárga, zöld, lila csíkok metszették egymást. Gondolom, a vágányhálózat. Aztán fölugrott bentről egy férfi, és azt mondta, elrendelem a vágányzárat. Az óra másodpercmutatója hangosan kattogott. Félhomály volt. A falak öt méter magasak, húszéves festékkel. A radiátor ontotta magából a meleget. Cigaretta füstölt. A férfi étvágygerjesztőén szívta. Az óra kattogott. „Figyelem, figyelem, az ötös vágányon tehervonat halad át." Tegnap este már nem kaptam kenyeret, mondta a nő. Hátrébb húzódtam. Úgy éreztem nem látszom. Vagy hiába látszom. A jelenet annyira erősen megy a maga útján, hogy nincs pofám ilyen közelről nézni. De hát ez az élet. Nem jelenet. Az ajtó nyílt, a fiatal férfi piros sapkában rohant át a termen. Útmegszakítás? - kérdezte, miközben rám se nézett. Kivette kezemből a jegyet, sapkáját az asztalra csapva már töltötte is az igazolást. Benne vagyok a jelenetben. Én is szereplek. Bevontak. Szükség van rám. Különben megáll az élet. Kis szerep, de szerep. Most nem író vagyok, egy utas, aki betért útmegszakításra. Nem érdekes, honnan hová. Magas, szakállas férfi, kalapban, bőrdzsekiben. Mellékszereplőnek kicsit erős figura. Legalább lenne egy értelmes mondata. De nincs. Csak köszön, és elmegy. Édesanyámnak új húsgombócreceptje van. Fokhagymát darál a húsba. De jó sokat. A paprikás rántást meg tejszínnel hígítja föl. Itt már író vagyok. Kisfiam. Eszem a fokhagymás gombócot. Itt már van gondoskodás. És van fánk is. Habkönnyű. Amilyet csak ő tud. A forró olajban azonnal átsül, a tésztának nincs ideje megszívni magát. Ez már az én történetem, főszereplő vagyok, de innen is elmegyek, és megígérem, vigyázok magamra, mint a kék szememre. Most akkor ezek szerint le fogok írni egy egész utat. De inkább nem. A kalauz meg se nézte az útmegszakításról szóló papíromat. Tudta. Rám volt írva, hogy útmegszakítós vagyok. A papír is árulkodott. A jegyen kívül más papírt nem adhat az utas. Vagyis adhat, de annak már a formája is más. Ez zsákutca. Kifarolok, bemegyek egy boltba. • Búvárbolt. Csókolom, lehet itt búvárt kapni? Egy uszonyt kérek, olyat, ami nem törik ketté megint. A legújabbat mutatja, szilikonos. Az jó, gondolom, ha már a mellbe is ilyet operálnak. A szilikonról más nem jut eszembe? Például beoperálnak valakinek egy békatalpat a mellébe. Azt a tehetetlenséget! Sok minden van ebben a boltban, apróságok, mütyürök, értelműkre nem kerítek ma fényt. De érzem a vonzást, fölszerelhetném magam. Itt vannak egy másik élet kellékei. Ugye? Mondtam. Csak nem állok rá készen. Még nem úszók elégjél. Van egy búvárharang is. Nem búvárharang, hanem az a fej, aminek három körablaka van. Egy elöl, kettő oldalt. Hátul nincs. Rézből van, jól szidolozva. Búvárfej. Nagy mélységű merüléshez. Aztán előjön egy férfi is. Mi van, elfáradtál, kérdi tőle az alacsony, de kedves nő. A férfi rám néz. Nem tudom, mit akar. Menjek ki, amíg válaszol? Vagy találjam ki, mi a válasz? Aztán azt mondja, hogy nem igazán érzi jól magát. Mindjárt láttam, mondja a nö. A szilikonos jó lesz, kék, fizetek, és most elmondom a történet elejét. Ki volt írva, hogy „Szenteltvíz", ez a búvárbolt neve. Hát jó, bár nehéz ezt a tempót tartanom. A boltnak két bejárata van, az egyik zárva. A másik előtt meg egy kutya ül. Húsz perc múlva megy a vonatom. A kutyától meg félek. Nem nagy kutya, de biztos nem ma járt fogorvosnál, hogy a kezelés után huszonnégy óráig nem haraphat semmit. Próbálok bemenni. Egy hős vagyok. A kutya morog. Mért pont ide tud ülni ez a rohadt kutya? Mért pont? Más búvárboltot meg nem ismerek. De ebbe pont beül egy kutya. A többi kétszázban biztos nincs. Csak itt. Orra alá dugom a cipőmet, hogy barátkozzunk. Hogy szokjon. Szagolgassál. Látod, nem bánt a bácsi. Csak be akar menni, mert lekési a vonatot. És a kutya szó nélkül beenged. A lába mellett beoldalgok. De rendes. Bent köszönök. Jó napot! Nem válaszol senki. Akkor nyílik az ajtó, és a kutya ott áll, és néz. Egyenesen a szemembe. Csapdába estem. Tőrbe csalt. Megfogott. Úgy érzem, kolt is van az oldalán. Az enyém a hátizsákom alján az alsógatyáim között. Hátradől, mielőtt egy ugrással a nyakamba vágódna. Ekkor egy hang szól hátul: Miben segíthetek? A kutya úgy marad, becsukja az ajtót, elszív egy cigit. Hú, mondom az eladónak, rég volt részem ilyen kalandban. A túlélőbolt háromszáz méterrel följebb van, mondja. Végül is, mondom, az jó. Miben segíthetek? Ismétli. És én arra a nyolc mázsa szénre gondolok, amit gyerekkoromban hordtam le a pincébe egyedül egy bevásárlókosárban. • Hazafelé a barátommal utaztunk, akivel a treatmentet írtuk. Büfékocsi. Zöld és fekete tea. Volt ott még valaki, akivel már régen nem találkoztam, és ha ezt most olvassa, biztosan furcsállja, hogy bekerült ebbe az írásba. Hogy én ilyennel foglalkozom. Azt mondjuk tudta. De hogy így? Direktben. Ez egy napló, amely apró dolgokról szói, az életünkről, s ha talán húsz év múlva elolvassuk, megpillantjuk a helyünket, a szerepünket a múltban. Meg nem fogjuk érteni. De látjuk. S az a pillanat, az a nap feledhetetlen marad. Ha nincs mire emlékeznünk, nem tudunk megöregedni. • Erről beszéltünk aztán a barátommal, hogy készül az öregségre. A nagyapai állapotra, ami lassú dolgokat hoz, és ha addig nincs nagyon elcseszve, még szép is lehet. A halál az élet legnagyobb dalnoka. Ezt most súgta valaki. Itt a fejemben. Sokan vagyunk. Mégis hallgatunk. Hogy milyen öreg lesz belőle, majd megnézem, és majd az orra alá tolom ezt az oldalt: Emlékszel? Harminc évvel ezelőtt, hatalmas irhakabátban, laptoppal a válladon, homlokba húzott kötött sapkában, és készültél nagyapa lenni. És sikerült? Kérdezem majd, olvasod és hallod most, akkor. És nem szólsz egy szót sem. De remélem, emlékszel. Megittuk a teákat, a zöldet és feketét. A pincérnő elvitte a csészéket, aztán visszajött. Üres volt az asztal, a vonat gyorsított, akkoriban újították föl ezt a pályaszakaszt. Jó néhány vágányzárral. A vonat simán gurult, érezhetően jó minőségű volt az illesztés, vagy a technológia más. Mit hozhatok még, kérdezte a pincérnő. Ennék egy pogácsát, mondta a barátom. Az nincs, csak szendvics. Akkor kérek egy zöld teát, mondta. És maga? Én egy feketét. Tudja, mostanában kávé helyett sokszor iszom teát.