Délmagyarország, 2005. január (95. évfolyam, 1-25. szám)

2005-01-29 / 24. szám

Szombat, 2005. január 29. SZIESZTA 11 BODROGI GYULA KOMÉDIÁRÓL, TRAGÉDIÁRÓL ÉS A VADÁSZATRÓL A színházhoz csak színéss fi 1 f jtw ár\ fi ftf 1 f fk 11 ív11 Xil II i Nio" IvtíJ Égő tél a Tisza-parton Hamarosan ismét megjelennek az utcákon a maskarázók, hogy régi hagyományokat felelevenítve, azokba új elemeket beleszőve vidáman múlassák a farsangidőt, temessék rosszkedvünk telét, hívogassák a tavaszt. A karácsonyi ünnepkör után a leggazdagabb, legszínesebb jeles napi szokáshagyomány a farsanghoz kapcsolódik: a pogány tavaszhívogatók ősi, kultikus, féktelenül mulatozós, vadtáncos, bőséglakomás, varázslós, pajzán elemeinek az egyházak által szelídíteni próbált változatai élnek máig, tájanként más-más formákban és rituálékban, ám sok hasonlóságot mutatva. A tavasz eljövetelén érzett öröm archaikus kifejezése a szegedi tájon is számos szokással élt, s él, akkor is, ha ma már kevesen tudják, hogy a tánccal, a bálokkal a régi néphiedelem szerint az élet újjászületését „járják ki", a nagy evés-ivással, lakmározással a természetet próbálják bőséges terítésre, terméshozamra bírni, a párválasztással összefüggő alakoskodásokkal az emberek sokasodását szorgalmazzák, azaz termékenységet varázsolnak, az állatalakoskodással bőséget, a tréfás farsangi köszöntőkkel meg egészséget bűbájoskodnak, a téltemető ceremóniákkal pedig gonoszűző, katartikus réges régi rítusokat gyakorolnak. A farsang legjellemzőbb eseményei Szegeden és környékén is az alakoskodás és a mulatozás voltak az elmúlt századokban, a lakodalmazás, a bálozás, a maskarázás a farsang utolsó három napján, a farsangfarkán érte el csúcspontját. A húshagyónak is nevezett időszakból a jeles néprajztudós, Bálint Sándor például azt jegyezte fel A szegedi nép című munkájában 1968-ban: „Hamvazószerdán még századunk elején Is szokás volt a tőkehúzás. Bekormozott arcú, női ruhába vagy egyéb maskarába öltözött, olykor lakodalmi menetet parodizáló legények vonultak föl Alsó- és Fölsőváros utcáin. Kezükben rossz bográcsot kongattak, mások pedig söprűt szorongattak. Ezzel aztán megveregették az útjukba kerülő vagy ajtóban álldogáló fiatal fehérnépeket és gyerekeket, a bogrács kormával pedig bemaszatolták őket. Egyesek kötélre kötött fatuskót, tőkét húztak maguk után és kiáltoztak: ijjuju vén juh, kimaradtam a farsangbú! A tuskót végül tréfából olyan ház bejáratához húzták, ahol férjhez nem ment lányok voltak. Sövényházán a maskarás legények még a közelmúltban is a tuskót kocsi után kötötték, ők maguk pedig kocsira ültek, úgy járták be nótaszóval a falu széles határát." Megemlíti, hogy az Európa-szerte ismert legendáriumnak és dramatikus játéknak, a farsang és a böjt párviadalának már csak emlékezete maradt fenn e tájon „Alsóvároson emlegetik a nagyböjt kezdetén, hogy Clböre vajda legyőzte a Konc vajdát." A 19. század derekán itt Is gyakoroltnak mondja viszont azt a nagyon sokfelé, de más-más módokon ismeretes ügyességpróbát, aminek során a szegedi legények is versengtek azon, ki tudja bekötött szemmel agyonütni az „áldozati kakast", amit aztán megfőztek és közösen elfogyasztottak. A virtuskodó legényszokások (például a kakasütés, a vénlány- és vénlegénycsúfolások, kocsmai mulatozások) és a női személyek itt-ott dívó külön szórakozásai (például a lányok vasárnapja, az asszonyfarsang) mellett persze találkozott és közösen mulatott a két nem a farsangi bálokon, meg a téltemetés eseményén. A telet jelképező báb elpusztítása - ami bizonnyal az ősi emberáldozat csökevényes jelképe, az égiek kegyének megnyerésére szolgáló rítus - Szegeden is szokásban volt még a 19. század elején is. A télkihordáskor egy rongybáb-vénasszonyt hordoztak körbe maskarázva a város utcáin, majd a Tisza-parton elégették vagy bedobták a folyóba, hogy „vigye el a víz a gonoszt, a telet". Volt idő, amikor a folyó partján nagy hóembereket csináltak, s azokat is vízbe lökték a bábu után. A télkitoló mulatságok Idején bőségbiztosításul sokat ettek-ittak, mágikus erőt tulajdonítva némely étkeknek. Szinte kötelező eledele a farsangidőnek a fánk (más nevén a pampuska), a rosszat távol tartónak vélték, s gyógyító erejűnek (megszárítva, porrá törve eltették és a beteg állatoknak adták, viharban pedig „házőrző" volt). Ettek Ilyenkor gonoszűző, bajelhárító „szerként" tormát (néhol a házat is megkenték vele, hogy a szerencsétlenséget és a kártevőket távolítsák tőle). Bőségvarázsló farsangidei étek volt a bab, a borsó, a lencse, a disznóhús, az orjaleves, a káposzta, a csöröge. SZABÓ MAGDOLNA Tudósok elemzik a Titánról küldött adatokat •íésssé "ífií .-¿mm • Bodrogi Gyula: Csakis hosszú próba és gyakorlás után lehet elérni, hogy a közönség akkor és azon nevessen, ahol azt eltervezték FOTÓ: GYENES KÁLMÁN MTI A Szaturnusz legnagyobb holdján, a Titánon megvannak az élet kialakulásához szükséges elemek, de az égitestre leszállt Huygens európai űrszonda által a Földre küldött adatok eddigi elemzése alapján a tudósok egyelőre kizárják, hogy az óriáshold felszínén bőségesen jelen lenne az élő organizmusokból eredő metánszármazék - foglalta össze az elmúlt két hét elemzéseinek eredményét Jean-Pierre Lebreton, a Huygens-program francia igazgatója. A tudósok szerint az égitest felszínén nem valószínű, hogy az életnek akárcsak a legkezdetlegesebb csírája is gyökeret tudott volna verni, erre már a Titánon uralkodó farkasordító hideg - az átlaghőmérséklet mínusz 180 fok - sem igen alkalmas. De az korántsem kizárt, hogy a hold mélyén jóval melegebb van, és ebben a közegben már elképzelhető, hogy vannak bizonyos szerves vegyületek. A szakértők emlékeztetnek arra, hogy a földi élet kialakulásának menetét sem ismerjük pontosan, de tudományos körökben nagyon is lehetségesnek tartják, hogy a mi létünk is valaha bolygónk mélyén kezdődött el, amikor még a Föld felszínén a körülmények túlságosan barátságtalanok voltak az élethez. Amikor ezek a viszonyok megváltoztak, akkor „bújt ki" az élet az őstengerből és burjánzott el egész bolygónkon. Egy jó kabarétréfát ugyanolyan szenvedéllyel tudtam megszeretni, mint egy mély értelmű tragédiát - magyarázta jellegzetes, széles homlokát csapkodó mozdulataival Bodrogi Gyula. A hetvenéves színművész a szegedi Pinceszínházban mesélt színház-filozófiájáról és a kínos-röhögős bakikról. - Megállj, Kolja, megmondalak a mamának - mondta Bodrogi Gyula első színpadi szerepe alkalmával, valamikor az ötvenes évek végén. Már ekkor megérzett valami különlegeset abból, milyen is, amikor kapcsolat alakul ki közte és a közönség között. Szerelmi kapcsolat ez - fogalmaz -, örökre. Drámai szerepekkel kezdte a pályáját, volt II. Richárd és Volpone, később aztán évtizedekig nem ez volt a jellemző. Osztályfőnöke, Várkonyi Zoltán már akkor felvetette: jó volna, ha lenne humora, akkor még sokra vihetné. Mint meséli, ezt úgy megfogadta, hogy ezután a tréfákon kívül szinte mással sem foglalkozott. Gyakran fel is emlegetik neki: képességeihez mérten talán kissé hagyta magát szétforgácsolni. Pedig állítja, egy jó kabarétréfát ugyanolyan szenvedéllyel tud megszeretni, mint egy mély értelmű tragédiát. Hamlet monológja - Ezt a műfajt nagyon élveztem. Beröpültem a színpadra, énekeltem, táncoltam, mondtam néhány viccet, majd kiröpültem onnan. Máig úgy gondolom, egy fiatal színész évekig ne játsszon mást, csak vígjátékot. Ott lehet ugyanis megtanulni a mesterséget, hiszen a közönség mindent azonnal visszaigazol. A tragédiánál elég, ha a színész szomorú. Ha Hamlet rezignáltán mondja el a nagymonológot, az sokszor elegendő a hatáshoz - vallja a művész. Egyébként is meggyőződése, hogy egy negyed centi alig választja el egymástól a két műfajt. Például látjuk, hogy Chaplin, a kis csetlő-botló ember félelmetesen küzd az élettel, csak éppen egy picikét el van túlozva a kínlódása, és mi éppen ettől tudunk rajta nevetni. Bakik a színpadon Bodrogi Gyula szerint egy színész azért is tud sokáig jókedvű maradni, mert állandóan átéli, sőt generálja a karinthys alaphelyzetet, amikor a legkínosabb helyzetekben tör rá ellenállhatatlan nevetés. Úgy tűnt, Bodrogi kifogyhatatlan a színházi bakik történeteiből. - A Merénylet című szovjet darabot játszottuk a szocializmus derekán, amelyben Lenin elvtársat meglőtték, egy paraván mögött kezelte két orvos, végig az előadás alatt. Nevetni tehát nemigen volt szabad. Operáció közben az egyik orvos megtalálta az első golyót, mire a másik orvost játszó, kissé szenilis színész felkiáltott: na jó, de hol a másik golyója? Egy másik darabban pedig egy kedves kollégám hangosat szellentett, amit a közönség még tapintatosan elnézett, csakhogy a kolléga hatalmas átéléssel elmondta utána a rendes szövegét is: uraim, angyal szállt el felettünk. Azt az előadást onnan már nem nagyon tudták folytatni. A közönség zseni A színművész bizonyos benne, csakis hosszú próba és gyakorlás után lehet elérni, hogy a közönség akkor és azon nevessen, ahol azt eltervezték. Egy fogasról véletlenül leesett kabát kizárólag akkor komikus, ha elhisszük, hogy valóban véletlenül esett le. A színpadi viccet komoly, pontos munkával lehet csak előkészíteni. Meggyőződése az is, hogy a közönség zseni. Persze nem egyenként mindenki, hanem kollektíven. Bodrogi szerint nem is szükséges a színházhoz semmi más, csak színész és közönség. Ehhez képest tucatszor rendezett. Bár szerinte úgy, mint a legendás ősrendező, akit egyszer a színészek leküldtek maguk közül a színpadról: nézze már meg, jó-e az, amit csinálnak. Szerepálma sosem volt, nincs is rá szüksége, jelenleg rengeteget van színpadon. A Svejket azonban szívesen megrendezné a közeljövőben. Zsíros pörkölt, kevés whisky, cigi és kávé Számára is hihetetlen, de húsz évig ült a Vidám Színpad igazgatói székében. Persze csak átvitt értelemben, a konkrét fotelbe egyszer sem ült bele, nehogy véletlenül megszokja. Amikor hajdan felajánlották számára a tisztséget, nem akarta elfogadni. Akkoriban azonban erős gyomorfájdalmak gyötörték, tehát úgy gondolta: úgysem sokáig él már, nincs mit veszíteni és elvállata. Emberséges direktor volt, meséli, a húsz év alatt egyetlen fegyelmit nem osztott ki, hiszen nála nagyobb gazember a világon nem akadt. Csak egyre kellett vigyázni, hogy az államnak semmit ne spóroljon meg, mert abból csak baj volt. Ha kevesebből többet csinált, ahhoz „ott fönt" hozzászoktak, és évekig nem emelték a támogatást. Bodrogi legalább annyira színész, mint amennyire vadász is. Ez utóbbi tevékenység emblémáját maga határozza meg: nagy zöld mezőben áll egy kis zöld figura és hazudik. Emellett kiváló főztjeiről színész- és vadászkörökben egyaránt legendák keringenek. A füstölt csülökpástétom és a hideg tatárbifsztekkel töltött káposzta külön specialitása. Zsíros pörköltek, kevéske whisky, cigi, kávé mind részesei az életének. Bodrogi Gyula ugyanis azt vallja: addig szeretne élni, ameddig él és utána már nem. PATAKFALVI DÓRA „Egy fogasról véletlenül leesett kabát kizárólag akkor komikus, ha elhisszük, hogy valóban véletlenül esett le."