Délmagyarország, 2005. január (95. évfolyam, 1-25. szám)
2005-01-22 / 18. szám
10 SZIESZTA 2005. január 22, szombat A VILÁGHÍRŰ OPERATŐR, A KOSSUTH- ÉS EMMY-DÍJAS RAGÁLYI ELEMÉR ELSŐ RENDEZÉSE A CSUDAFILM Az életem fontosabb volt, mint a karrierem" Ragályi Elemér első rendezését, a görög-magyar koprodukcióban készült, Krétán játszódó Csudafilmet a jövő héten kezdik vetíteni a mozik. A Magasiskola, a Régi idők focija, a Ripacsok, a Miss Arizóna, a Raszputyin, A miniszter félrelép és Az operaház fantomja című filmek Kossuth- és Emmy-díjas világhírű operatőrével a szegedi díszbemutató előtt beszélgettünk. - Mi az oka annak, hogy Zsigmond Vilmostól Koltai Lajoson át Kardos Sándorig és Ragályi Elemérig előbb-utóbb minden operatőr rendezőként is bemutatkozik? - Ennek mélyek a gyökerei Európában, és különösképpen Magyarországon. Én Herskó János osztályába jártam a főiskolán, akkoriban az volt a trend, hogy az operatőrök az első két évet együtt végezték a rendezőkkel. Abból a megfontolásból, hogy nem lehet szétválasztani a kettőt. Nem rendezők és operatőrök vannak, hanem filmcsinálók, csak az egyik szakember a kamera mögött áll, a másik pedig nem. Egész operatőri pályafutásom annak jegyében zajlott, hogy kicsit kiterjesszem a feladatkörömet, és beleszóljak a rendezők dolgába. Amerikában leteremtették - Nem mindenhol örülnek ennek... - Magyarországon természetes volt. Nagyon sokszor dolgoztam első filmes rendezőkkel - ilyenkor elkerülhetetlenül segítenem kellett. Amikor elkezdtem amerikai filmeket készíteni, hihetetlenül pofára estem, ugyanis számomra természetes dolognak tűnt, hogy szóljak, ha valami nem tetszik. Ha az egyik szereplő rossz felől jött be, vagy a színész valamit rosszul játszott, nem rejtettem véka alá a véleményemet. Egészen más ott a hierarchia, így sokszor leteremtettek, kellemetlen helyzetekbe kerültem. Gyorsan meg kellett arcukat egy idegennek, hiszen számukra az a siker, a karrier záloga Kaptam én is kemény leckéket - Például? - Rebecca De Mornay-val komoly küzdelmeim voltak. Persze ellenkező példa is akad, Robin Williams fantasztikus színész, csodálatos volt vele dolgozni. Közönségfilm-művészfilm Ragályi Elemér: Nem rendezők és operatőrök vannak, hanem filmcsinálók, csak az egyik szakember a kamera mögött áll, a másik pedig nem FOTÓ: FRANK YVETTE tanulnom, hogy finoman kell becserkésznem a rendezőket, óvatosan próbáltam tanácsokat osztogatni. Csodára várt - Hogy jött a Csudafilm? - Az utóbbi tíz évben folyton kacérkodtam a gondolattal, hogy saját filmet kellene csinálnom. Vártam a csodára, hogy elém kerül az a forgatókönyv, regény vagy novella, amin keresztül mindent meg tudok mutatni a világról, amit operatőrként az elmúlt harminc évben megtanultam, és amit csak én tudok. Ez a csoda sajnos nem esett meg velem. Az viszont igen, hogy lehetőséget kaptam egy film elkészítésére. Úgy éreztem, nem szabad elengednem ezt a lehetőséget, mert előbb-utóbb már se testi, se szellemi energiáim nem lesznek elegendőek hozzá. - Oscar-díjas kollégája, Zsigmond Vilmos mindig a fény és az árnyék viszonyát, azaz a világítás fontosságát szokta hangsúlyozni az operatőrmunkájában. Ön szerint mitől lesz jó egy operatőr? - Egyetértek Vilivel abban, hogy a mesterségünk legfontosabb eleme a világítás. Persze sok minden más is kell hozzá: kompozíciós készség, a sok emberrel való együttműködés képessége, flexibilitás, diplomáciai érzék, kommunikációs készség. Hiába jó operatőr valaki, ha nem tudja verbálisan is artikulálni mindazt, amit meg szeretne csinálni. Nem lehet kukának lenni. Nekem is sokáig tartott megtanulnom beszélni. Már az első filmemnél is pontosan tudtam, hogy mit akarok csinálni, de nem voltak érveim és ellenérveim, ha valamilyen rossz ötletet próbáltak rám erőltetni. A színésszel való törődés - fizikai és mentális értelemben is - nagyon lényeges, mert a film legfontosabb alkotója az emberi arc, ezért nem mindegy, hogyan bánunk vele, mennyiben segítjük a világítással. A színész lelkével való törődés jelentőségét főleg az amerikai forgatásokon tanultam meg, ahol a vezető színész kapja a legtöbb pénzt, az ő szava a meghatározó. Ha egy sztárnak nem felel meg az operatőr, akkor egy rossz mondatáért ügy rúgatja ki forgatás közben, hogy a lába sem éri a földet. A színészek félnek átadni az - Ön számos művészfilmet is forgatott, a Csudafilm viszont közönségfilmnek készült. Mit gondol erről a kategorizálásról? - Természetellenesnek tartom a közönségfilm és a művészfilm szétválasztását. Megkérdezte tőlem valaki: annak ellenére, hogy a Csudafilm közönségfilm, képvisel értékeket is? Visszakérdezhetnék: a Casablanca közönségfilm vagy művészfilm? Számomra csak jó és rossz filmek vannak. A Csudafilm csak kis feladatot próbál magára vállalni: másfél órányi kellemes, kulturált szórakozást szeretne adni a nézőknek. Nincs teli vüágmegváltó gondolatokkal, de ha az emberek azt mondják, teljesen megfeledkeztünk a bajainkról, tudtunk nevetni rajta, megmelengette a szívünket, szólunk a szomszédnak is, nézze meg, mert helyes kis történet, akkor én már boldog leszek. - Szakmabeliek mondják: Ragályi Elemér nem kapott annyi lehetőséget, mint amennyi tehetsége alapján járt volna neki. - Eletem során rengeteget tettem a karrierem ellen. Imádom a foglalkozásomat, de sohasem helyeztem az életem elé. Számomra a magánélet mindig fúntosabb volt, mint az, hogy meddig jutok el a szakmában. Ügynököm sem volt soha. Ennek ellenére elégedett vagyok azzal, amit elértem, hiszen csináltam én is egy Oscar-díjas filmet. Ahhoz, hogy még többet elérjek, ki kellett volna költöznöm Amerikába. Ehelyett én az utolsó forgatási napot követő reggelen az első repülőgéppel mindig rohantam haza. HOLLÓSI ZSOLT PODMANICZKY SZILÁRD Huszonnégy évszak (téli napló) Vannak napok, mikor tömegével égnek ki az izzók. Ilyenkor szellemjárás van, és én ezt el is hiszem. Mi mástól égne ki egy izzó, ha takarékos, ha nem, mint egy szellemtől. Az izzók, wattszámtól függetlenül félnek a szellemektől, s amint közelükben éreznek egyet, azonnal kidurrannak, kiolvadnak, ha túl nagy az ijedség, lecsapják a biztosítékot. Vagy épp önfeláldozásból teszik, hogy a többieket ne érje kár. Ha erről tudomást szereznek az izzógyártók, hamarosan körbe leszünk táncolva szellemileg, s az izzóvásárlás döntő részét adja majd az inflációkosárnak. De mi történik a szellemmel, mikor kidurran az égő? Lehet, hogy a szellem is kidurran, s végre elhagyhatja a nagy földi légkörzésben folytatott útját, elindulhat a kilencdlmenziós tér felé, ahol sem földi javak, sem időproblémák nem bántják már, s végre hazatérhet oda, ahonnan el sem jött; mert mindig oda tartozott, s ezért érezte magát itt olyan rosszul, feszengve, mint egy illedelmes vendég, aki összeszorított fogakkal, négy órán át kettő darab rajzszögben ült * Azt mondják, karácsony táján nagyon sokan mérték az utcai forralt bort rossz minőségű almaborból. Ha most nem volt szerencsém hozzá, utoljára akkor ittam almabort, mikor focimeccset vezettem, úgy húsz éve. Szakadt az eső, egyik kezemben a bor, a másikban fekete esernyő. Remélem, igazságos voltam. Ha nem, most megsemmisítem az eredményt. Belátom, mint ahogyan azt nem, miért kell nekünk még mindig nyavalyás almaborral átverni egymást. A választ tudom, csak lassan már baromira nem fog érdekelni. Drága barátaim, tornacipőben, gumicsizmában, bakancsban és mezítláb, képzeljétek azt, minden rossz, amit mással tesztek, attól veszi el az Időt, hogy olyan jót tegyetek, amire később nyugodt szívvel gondoltak majd vissza, s nem dühvel, hogy gonosz a világ, nem, ti vagytok gonoszok, tornacipőben, bakancsban és mezítláb. « Furcsa volt látni, ahogy a piaci kavalkád karácsony idején elzöldült. Fenyők borították a kofaasztalokat, s egyszeriben erdő települt a csupasz betonra. Közel kétmillió fát adtak ei az országban, de ennél jóval többet vágtak ki. Hátha. Hátha most jött el az óra, amikor személyi fenyőfákat állítanak, a négygyermekes családban hatot, a kettőben négyet - már ha nem csonka család az illető. Azt mondják, amit nem vettünk meg, azt belekalkulálták az árba, és azt is kifizettük. Most dühöngeni kéne, vagy nem? Á, nem, örülök, hogy a gazdátlan fenyőknek is lett gazdája, legalább elvben. Ezek olyan jó kis egyszerű, érzékeny dolgok, mintha a századelőn írná valamelyik halk szavú nyugatos. Nevet nem mondok, még úgy tűnne, vele példálózom, pedig csak egyszerű nosztalgia: Vajon milyen szép is lehetett, ahogy akkor is hiába írtak érzékeny kis dolgokról. A világ nem változik, csak a benne dolgozó technika. - » Nemrég a Szentivánéji álom angol tévéváltozatát látva gondoltam arra, mi is lenne, ha Shakespeare nyelvén beszélnénk. Rímekben, dallamokban, szellemesen, kentően, értetlenül vagy bájosan. Azt vettem észre, hogy ez a nyelv bizonyos emberi típust kizár. Legalábbis nem tudom elképzelni, hogy aki ezzel a mondatfűzéssel beszél, képes lenne fél perc alatt legyilkolni nyolc embert egy bankban. Shakespeare nyelvi világa ennél fogva tündérnyelv, hallgatni olyan, mintha a legbűvösebb világ kapuja előtt állnánk, s már bent is vagyunk az első mondat után. S ha Shakespeare nyelvén is megesik olykor egy-egy gyilkosság, biztosak lehetünk benne, hogy akinek ott vége, már éltében sem a földön járt. • Nem tudom, hogyan, a napokban többször eszembe jutott az a ház, amelyik talán már nem is áll, és ott a faluban, különös kert csatlakozott hozzá. Hosszú volt és széles, volt benne minden: uborka, kukorica, szilva, tök, meggy, cseresznye, répa, zeller, retek és petrezselyem, és a kert körül sok, talán tíz nagyon magas akác állt. Hosszú, csupasz törzsük fönt zöld lombgombócban végződött, s mint valami bohócóriások, melyek azért kellő félelmet sugallnak, mintegy körbevették, bekerítették a kertet. Talán vigyáztak rá. A szomszéd sokszor mérgelődött, hogy túl sok árnyék esik a kertjére, ki kéne vágni a fákat. Talán ha egyet kivágtak, most mintha rémlene, ahogy a fehér forgács pereg a kerítés tövébe. A többi közben hallgatott, és azt hiszem, a lépcsőn ültem éppen, egy alacsony lépcsőn, mégis mindent jól láttam, ölemben újságpapír, egy hírlap, s az ólmos betűket karikáztam, talán épp a „p" volt föladva. Mire a fát kivágták, az ábécé összes betűjét bekarikáztam, amin előbb meglepődtem, mert nyilván nem ez volt a feladat, de hát persze, hogy karikáztam, már régen ismertem mindet. De lehet, hogy nem; így bízzon az ember az emlékezetben. Ám azok a fák, azok nagyon megmaradtak, az óriás bohócok. Na, jól van, akkor is a fák voltak a társak. » Úgy ülök itt, mint aki tojást keltet. Mint aki valami fontosat, alapvetőt csinál, ami egyszersmind a jövő záloga. Esetleg: a jövő jelzáloga. De maradjunk annyiban, ha húsz, ötven év múlva olvasod ezt, gondolj arra, hogy nekem ez most mennyire valóságos, mennyire itt vagyok, és tényleg, és neked már csak múlt idő, egy leírt üzenet, amit nem kell megfejtened. Most itt vagyok, más oka nincs, így alakult. Ülök a tojásokon. • Mostanában hallgatom ezt a puha dzsesszt, Roy Hargrove, remélem, jól írtam a nevét, nagyon ferdén áll a CD-polcon. A borító is fehér, az inge is, csak ő maga fekete. A zenéje meg... Nem akarom azt mondani, hogy angyali, annyiszor használtam mostanában ezt a szót, hogy lassan ideje lesz újrafényezni, szóval: van egy meghitt atmoszférikus hatása, kicsomagolja az embert hétköznapi valójából, és átadja az álmodozásnak. Ez elég giccsesen hangzik, de ez az én hibám. A zenéje többet ér... most meg idegnyugtató gyógyszerrel akartam hozni példát, de az sem való. Viszont akkor mondok mást: nagyon jó közben borozni. Na, persze, mert mi közben nem jó borozni? Mondjuk alvás vagy vezetés közben. De hogy jön ehhez a zenéhez a vezetés? Áldom a sors szép ívű kezét, hogy nem lettem zenekritikus. Bár... Azt mondják, hogy amíg egy átlagos zenehallgató mindkét agyféltekéjével élvezi a zenét addig a zenekritikus, mert blokkolja a görcs, a figyelem, vagy mi a túró, a szerkezet, a zene technikája, ezért ő csak az egyik agyféltekéjével „élvez". Na már most, miféle kritika adható egy félélményből? Fél. Minden második szó kihagyva, de más szisztémát is követhetünk, s akkor világossá válik a kritika valódi tartalma. Hogy zavaros? Nem én mondtam! ftliHiSI . . (illffúlll Még van két sorom, amit elnéz nekem a szerkesztő, és nem mondja azt, hogy miattad maradt ki egy meztelen nő, a két sorod miatt kénytelenek voltunk csak a haját berakni. Igaz, kontyot viselt.