Délmagyarország, 2004. december (94. évfolyam, 280-305. szám)

2004-12-24 / 300. szám

Péntek, 2004. december 24. CSENDES ÉJ V. Forradalom Romániában -1989 1989 karácsonyán sokan nem voltunk a szeretteinkkel. Ezeket a napokat a határ túloldalán, a kibontakozó romániai forradalom szemtanúiként éltük át. Mostani visszaemlékezésünkkel azoknak is emléket állítunk, akik életüket áldozták a szabadságért. Kemény tél volt 1989 decemberében. Számos romániai család menekült a Ceausescu-rezsim elől Magyarországra. Tőkés László református lelkészt el akarták hurcolni, a házánál tüntetőket a román titkosrendőrség, a szekuritáte nem tudta feloszlatni. Odaát egyre nagyobb méreteket öltöttek a zavargások. December 18-án Budapesten több tízezres tömeg gyűlt össze a Hősök terén a temesvári események miatt: szolidaritási tüntetésre Tőkés László mellett, tiltakozás a Ceausescu-diktatúra ellen. A román nagykövetség épülete előtt, a Thököly úton is több százan tüntettünk. Fiatalok és idősek együtt fejeztük ki tiltakozásunkat a történtek ellen, mintegy százan vettünk részt az éhségsztrájkban. Csodálatos napok voltak. A nagy tömeg nem oszlott az épület előtt, a több sávos úton elhaladó autók dudáltak - ezzel fejezték ki szimpátiájukat. A romániai eseményekről a rádióból értesültünk - az ősrégi Szokolt egy idős bácsi hozta ki nekünk a lakásából. Takarókba bugyolálva ülve hallgattuk a híreket, éjjel egy idős néni forró teát hozott nekünk. Másnap futótűzként szaladt végig a tüntetők között a hír: Romániában kitört a forradalom! Aztán valaki skandálni kezdte: gyertyát az ablakokba! Aki együtt érez a román forradalmárokkal, aki támogatja őket, gyújtson gyertyát. A Thököly úti épületek ablakaiban egymás után gyúltak fel a mécsesek. Óriási ováció tört ki, amikor a román nagykövetség ablakában is felgyulladt a láng. A kerítés tövében végig gyertyák égtek. Egy fiatal lány hozott egy nagy befőttesüveget, papírt ragasztottunk rá: adományok a forradalmároknak. Két nap alatt 25 ezer forint gyűlt össze az üvegbe. Ekkor fotós barátommal, Szász Péterrel úgy döntöttünk, bevásárolunk, s a segélycsomagot a Máltai Szeretetszolgálattal átküldjük a határ túloldalára. Cukor, liszt a hátizsákban A Széna téri ABC-ben tízesével pakoltuk az ásványvizet - azt hallottuk, Temesváron mérgezik a vizet, ám később bebizonyosodott, a hír nem igaz a lisztet, a vajat, a cukrot, a gyümölcsöt, az édességet. Mindent, amiről úgy gondoltuk, a határ túloldalán harcoló katonáknak szükségük lehet. A kasszához már hat bevásárlókocsit toltunk egymás után, sokan meg is bámultak bennünket. A pénztárosnő is furcsán nézett ránk. Hova vásárolnak? - kérdezte. Visszük a Romániában harcoló katonáknak, a forradalmároknak - válaszoltuk. Ekkor, mint egy varázsütésre, az emberek egymás után jöttek oda hozzánk, és a kosarukból átraktak ezt-azt a kocsinkba. Hihetetlen érzés volt. Mindannyian ugyanazt éreztük abban a pillanatban: odaát minden segítségre szükség van. Ki hogy tudott, úgy járult hozzá a támogatáshoz. Maradt még némi pénzünk, így - miután bepakoltunk egy taxiba, hogy az adománygyűjtő kamionokhoz vigyük az élelmiszert - Péter javasolta, álljunk meg egy gyógyszertárnál, vigyünk gyógyszert is. Akkor már tudtuk, harcolnak odaát, sok a sebesült, az aradi kórházban elfogyott a vérkészítmény. A Széna tértől nem messze bementünk egy patikába. Arra kértük a gyógyszerészt, állítson össze egy csomagot olyan gyógyszerekből, amire háborús helyzetben szükség lehet. Az asszony gyorsan pakolt a szekrényből egy nagy dobozba. Időközben befutott a patika tulajdonosa, bemutatkoztunk, de a nevére már sajnos nem emlékszem. Amikor elmeséltük neki, hova készülünk, még harmincezer forint értékben rakott a csomaghoz fecskendőket, mullpólyákat, fertőtlenítőt, fájdalomcsillapítót. Ezt nem kellett kifizetnünk. Budapest nagyobb terein december 22-én óriási kamionok, teherautók álltak. Megmozdult a város, az emberek ruhákat, élelmiszert, szaloncukrot, narancsot hoztak. Küldték odaátra, a katonáknak, a Ceausescu-rezsim ellen harcoló önkénteseknek. Óriási nyüzsgés volt ezeken a tereken, az idős, nyugdíjas emberek, ha csak két kiló lisztet is, de hozták az adományukat, azt, ami tőlük tellett. Ezen az éjszakán hazajöttem Szegedre, de csak azért, hogy -szóljak édesanyáméknak: megyek Romániába. Ott a helyem. Nehéz szívvel ugyan, de elengedtek. Tudták, úgysem tarthatnak vissza. Egy tizennyolc éves ifjú felnőttel nem nagyon lehet vitatkozni. Úgy terveztük, hogy Péterek egy holland segélyszállítmánnyal érkeznek Szegedre, s engem majd felvesznek a makói benzinkútnál. Ott rostokoltam órákig, mobiltelefon még Akkor még nem tudtuk: a jövőnket vázolta fel. Aradig nyugalmas volt az út. Szemből a Máltai Szeretetszolgálat konvoja érkezett: hatalmas kamionok egymás után. Egész úton Arad és a határ között nagy volt a forgalom, az autósok - német, belga, magyar, francia, osztrák kocsik - Viktóriát, a győzelem jelét mutatták egymásnak. Végig Viktóriát mutató kezek kísértek. Tudtuk, ennek a forradalomnak győznie kell. Tizennyolc évesen az ember nem tudja, mi a veszély. Azt sem tudja, mi a forradalom, mi a tűzharc. Milyen az, ha valaki az életéért menekül. így nyugodtan, bár kicsi izgalommal a gyomrunkban érkeztünk meg Aradra. Ádám, Tamás meg én akkor szembesültünk a forradalommal, amikor bekanyarodva ra gondoltam. Én már nem tudok sírni, mondta Adrián. Rengeteg a halottunk, kérges lesz az ember szíve. Idegenvezetőnk felajánlotta, töltsük náluk az éjszakát. Elfogadtuk a meghívást, így egy többszintes bérház földszinti lakásában kvártélyozott el bennünket. Adrián a nagymamájával élt, az idős asszony szeretettel fogadott. Finom vacsorát főzött nekünk, aztán Adrián késő este járőrözni készült. Mi is vele akartunk tartani. Le akart beszélni róla, mondván, veszélyes, mert lőhetnek az emberre. Mi mégis vele mentünk. A bérház óriási fa kapuját belülről nagy farönkkel barikádozták el, hogy a szeku emberei meg a mesterlövészek ne jussanak be a házba. Amint kiléptünk, süvítést hallottunk. Ádám a földre lökött, Adrián is lehasalt. A fejünk mellett fúródott a lövedék a falba. Kiáltásokat hallottam: a nemzeti gárdisták próbálták bemérni a mesterlövést. Ott, ott, a sarki háztetőn! - ordította valaki. Zokogtam, úgy éreztem, nem tudok sem felkelni, sem továbbmenni. Újabb lövés dördült el, majd még egy kiáltás: Megvan! Ez sem fog már embert ölni. Ez volt az első szenteste, amikor nem gondoltam a karácsonyra. Hisztérikus állapotban mentem vissza a lakásba. Adrián és Ádám kint maradt. Hajnalban arra ébredtem, a nagyothalló nagymama a Szabó családot hallgatta. Szabaá Románia Másnap, december 25-én átmentünk Temesvárra. Volt még nálunk kristálycukor, cigaretta, liszt, víz, narancs, átvittük a katonáknak. Odafelé sima utunk volt, Temesváron viszont nem akartak a gárdisták a tankokhoz engedni. Mondtam, újságíró vagyok. A gárdista viszont kötötte az ebet a karóhoz, hogy legalább egy fényképes igazolványt mutassak, akkor beenged. Isten bocsássa meg nekem, egy pillanatra elővillantottam az összvonalas bérletemet. Elég is volt neki, mehettünk beljebb. Az egyik tank csövén nadrágok száradtak, egy fiatal fiú, András kicsi törött tükör előtt borotválkozott. Elmesélte, sokan meghaltak a barátai közül. A szeku jól képzett és jól felszerelt embereivel szemben szinte esélytelen a harc. Kérdeztem, amikor kivezényelték őket a tüntetők ellen, lőttek-e. Mosolygott. Csak nem lő az ember az övéire! Visszafelé Aradra már sötétben indultunk. Tartottunk is az úttól, Adrián kérte, ne várjuk meg, míg bealkonyodik, akkor az országút nagyon veszélyes. Ádám nyomta a gázpedált, de a kis Polskival nem lehetett gyorsan haladni. Hirtelen felbukkant előttünk egy alak, s valami fémes tárgyon végigfutott a reflektorunk fénye. Bukj le, Ádám, fegyver van nála! - kiáltottam. Ádám amennyire csak tudott, lehajolt, engem lenyomott az ülés mellé. Amikor kikerülte az utunkat elálló férfit, hallottuk: golyók csapódnak az autóba. A Miatyánkat kezdtem mormolni, miközben tovább száguldottunk. A kipufogót lőtték szét, később le is szakadt, Ádám már visszafelé, a határon szedte le a kocsiról a lógó alkatrészt. Esténket újra Adriánéknál töltöttük. Nem mertünk éjjel indulni haza. Már lefekvéshez készülődtünk, amikor óriási zsivaj fámadt a házban. - Kivégezték Ceausescuékat! - kiáltozták. A bérház egyetlen lakásában volt tévé, azt kirakták az ablakba, és az udvar felé fordították. Épp azokat a képeket láttuk, amikor a bekötött szemű házaspárra rálőnek. Ezeket a felvételeket azon az éjjelen még többször megismételte a televízió. A ház lakói pálinkát hoztak, a mínusz 15 fokos hidegben ittunk egy-egy pohárral. Ráfagyott az ujjunk az üvegre, de nem mentünk el a tévé mellől. Hajnalban egy szabad Romániából indultunk hazafelé. Vissza, Magyarországra. Aradon barátaink még utánunk kiáltották: éljen a szabadság! NYEMCSOK ÉVA nem volt, nem tudtak értesíteni, hogy a szállítmány bevár még négy kamiont, később indulnak. Hátizsákomban könyvek, cukor, liszt, narancs, édesség, amit édesanyám összecsomagolt. Egyszer egy kis Polski kanyarodott be a kúthoz, két fiú ült benne. Hallottam, Romániába mennek. Bekéredzkedtem hát hozzájuk. Szabó Ádám és Hajnal Tamás pesti egyetemisták is úgy érezték: segíteniük kell. Nagy izgalommal érkeztünk a határra, ahol gyorsan átengedtek bennünket. Odaát egy kék passátos férfi adott tanácsokat: autóstoposokat nem szabad felvenni, a szekuritáte emberei vadásznak a segélyt szállítókra. Ha tehetjük, csatlakozzunk más autókhoz, menjünk konvojban. Arad előtt sehol ne álljunk meg, ha ránk lőnek, szélsebesen száguldjunk tovább. Mindenki félt Sz. Simon István, a Délmagyarország volt főszerkesztője azt mondta talán napra pontosan 15 éve a karácsony előtti lapindító értekezleten, hogy az újság senkit sem küld ki tudósítani Aradra, Temesvárra, a lap nem akar háborús hősöket. Természetesen nem tilthatom meg mondta, s tényleg látszott rajta, felelősséget érez kollégáiért. Én sem mentem volna, különösen féléves újságírói gyakorlattal nem, ám kollégámtól, Bőié Pistától, az akkor már kissé bulvárosodó országos vasárnapi lap helyszíni tudósítást kért. Ő meg elhívott sofőrnek, mondván, legényemberként nyugodtan kockáztathatok. Mentünk Is a lehetetlenül okkersárga, de még jó karban lévő 1200-as Ladával szombaton Aradra, majd Temesvárra. Mindketten akkor estünk át a háborús tűzkeresztségen, s jöttünk rá arra, hogy más az, ha a katonaságnál lőnek a gyakorlaton, s más, ha élesben. S a bátorság gyorsan elfogy, különösen akkor, ha a fej fölött másfél méterrel a homlokzatba csapódó géppisztolysorozat vakolatpermettel szórja meg a gallér és a tarkó közötti részt. Ennél már csak az a rosszabb, ha nem látjuk a becsapódásokat, csupán a géppisztoly éles csattogását vagy a harckocsik toronyfegyverének mélyebb ugatását halljuk. Persze félt ott mindenki, a tűzkeresztségen épp hogy csak átesett, menekülő kiskatona, akinek arca örökre megmarad, vagy az a halálra rémült szekus, akit llncshangulatú tömeg vitt futva - vonszolt - Arad belvárosában. És félt a tömeg Is. Félt a temesvári kórház professzorigazgatója, Otesteani Emil is, amikor a kórtermek golyó lyuggatta ablakait mutatta a szegedi újságíróknak, vagy amikor az egyik halott nővér, Nicoara Elena hajas fejbőrdarabját néztük, amelyet géppisztolygolyó szögezett az ajtó feletti falba. Még akkor is, ha valójában Inkább gellert kapott golyók, mintsem célzott lövések tettek kárt a kórházban és emberéletben. Ilyen eltévedt lövedék egyébként a professzor szobájába Is jutott, mégpedig nem sokkal érkezésünk előtt, vagyis ezt a tűzpárbajt történetesen mi is végignéztük. Persze, ahogy Aradon, Itt sem tudtuk pontosan, ki lő, kire és ki az, aki viszonozza a tüzet, de sokan voltak ezzel így a helyiek közül is. Hazafelé már Jugoszlávián keresztül tereltük az okkersárga Ladát, kerülővel, így láttuk biztonságosabbnak. Azután karácsony másnapján, kedden már szinte teljes volta nyugalom Aradon, ahova autóstoppal, s immár egyedül jutott el a kezdő újságíró - de csak fotózni. Miután szombaton, a nagy kapkodásban nem vittek magukkal fényképezőgépet. KOVÁCS ANDRÁS az egyik utcába, egy tank csöve nézett velünk farkasszemet. A félelem szétáradt bennünk, jeges veríték töltött el. Mindez azonban csak pár percig tartott, egy nemzeti gárdista - a romániai forradalmárok önkéntes alakulata volt a nemzeti gárda - karján nemzetiszínű szalaggal leintett bennünket. Megkérdeztük, hova vigyük az élelmiszert. - Három napja kint vagyok az utcán, nem ettem azóta, de vigyék a katonáknak - mondta. - Nekik van rá a legnagyobb szükségük. Rengeteg a halott Útban a főtér felé cigarettát osztogattunk a nemzeti gárdistáknak. Mi is kaptunk egy pakkal, a román cigitől az ájulás kerülgette az embert. Az aradi főtéren több tank állt egymás mellett. Körülöttük tizenéves suhancok: katonák. Egyikük elmondta, fegyvert most fog először, eddig burgonyát szedtek, ez volt a katonaság. Éjjel tűzharc volt, a szekuritáte mesterlövészei a házak tetejéről gyilkolják az embereket. Lőnek mindenre, ami mozog: katonákra, nőkre, gyerekekre. Tamás elköszönt tőlünk, a kórházba ment segíteni. Bealkonyodott, amikor összeismerkedtünk Adriánnal meg egy motorkerékpáros nemzetőrrel, aki Áradon száguldozva hozta-vitte a híreket a gárdisták között. Két kicsi lánya és fiatal felesége várta otthon, később megtudtuk, soha nem tért haza: a mesterlövészek őt is megölték. Adrián elkísért bennünket az egyik szekus házához. A redőnyt robbanás vetette szét. Adrián mesélte, egy nappal korábban a rendőr kézigránátot dobott az utcán haladó nemzetőrökre. Azok szintén gránáttal viszonozták a támadást. Nemcsak a rendőr pusztult el, hanem hat hónapos kislánya, meg a felesége is. Néztem az utcán szétszóródott maradványokat. Ruhadarabok, könyvek lapjai, játékok. Elsírtam magam: a kicsi lányDÉLMAGYARORSZÁG 7*. évioljnm, 3113. síim 1989. deccmhcr 27., vu-rda POLITIKAI NAPILAP r Havi eUmietfel <U}: 181 főttet Ara: 4,30 forint Romániában győzött a forradalom Golyózáporban „odaát" — Ceausescut és feleségét kivégezték — Segélyszállítmányok tonnaszám A szegedi segélybázis — Raffay Ernő a lehetséges jövőről 1989. dvcmmbttr 23-28. Péntek fltéít A MWfte fiatja. vflít, &««*)>«<r« H et«; V **».», 2s«riWWs-í ríx-ív fiin-k .«-y*:, hogy ivvft;«' i, A rrw mwiört fsrívú'í tvi«y> Y<*«w<.4íttóJt Öfcgfeseáwií, Síagyj^fetiftöA} KwííiiS'ÁL vyrwftjfc, mw&tU í-YÍsç-m-k tu hffvfe Vtí.iantutp, éwiftki' H A béfrv, « fc^crvu t wqfgf }*«. hbrffit, ttstfvíTwtfi Mgtyftftft te ttfVvïw:«, AUUvkhüm . i&fiHHArtyi, »¿Vtt* «¡MM íHetrtW, i-x awWtft hitek. AK fríW^ifrtítftdd.ft'Xv íftfeWYftrW,iok U.iU<A\ #*ÍJSt# teï!»-&rf?w» tíÚ&ftAíXtrít À JW^A}ÁÖat kíít^Uijak 7» yVf^kiUfftk. A SW&Wi-íJ VtóA. íSTaífiq&iíJ* fás n nva} <»**áfi Mi«!* few. ídí^jjtWk ;.< K» ú'fÚ $>v ctt&twfo ftsfc&sw haiÁfrtüi M<Mfö, ífffv-t.«i.ük?» t&i&ciL, v;bs»s"?<> óssíüüiit ytó« roeç ft4«Míi«gífí»í»?s <i «<- íssgytfff egy »^rT »l/ftó hívjöf * fcsKtewsí <* tviisvÉbk fctt&ttft ífenj&jí <w ^ifn&wvkiá. Cy*t»e»:u fcivnswfe «Jfcrsaítóíoü gftüi^tf» gfeïfë &&L a fivarmts r-u® «rálíá « fccí»/«*«* »»te & hír. a wtuh&áte&t «â» tek-ségyt A ' b*rtm& nmir.à rí-wrí- A . irí l"t*.A v^ft&föpéfááií Szállítmányok az éjszakában Nmytit* i«t<é tein-hxjnmk, V.liy <"ti<y;t\ vMtfftn « i-VtUir p&tAltÇ&Oifoii oyómílU l tójófe^SyjtMt Kri'ííLníftbyt. iitjyÍM« »'«y i '«rv^AvkHaT, «4;««» Rí.ftweí, a OM^YLskink eW w/gé •y iwij«?t rúg* tAtsAHA»h. vArpAte i* Hamura;*tefrl óri'-tí<B> Aif çûfch sáSsiVíiK femte/ámá atííök. aafYitfíítfíH" (Vdriitíí. Mi&njf-vs «ycívrwíku-uí»k&i iH'VXAW; fc*S£aiA.<ít«fc. — >}!,nmn érkeztek, wi* ton* t*4%tàkf mtitíitifnít, oífigoT a-i«*, on-ojtmbuüJpíőH v&yysWK. À kopvt,} hu^ftnrtf ritt- it,-..- ,»« ( mc-HlMíitlíMk A Délmagyarország 1989. december 27-i címlapja