Délmagyarország, 2004. november (94. évfolyam, 255-279. szám)

2004-11-06 / 259. szám

12 SZIESZTA 2004. november 6., szombat A TÁPÉN ÉLŐ KANIZSAI KÉPVISELŐ A KETTŐS ÁLLAMPOLGÁRSÁG MINDENNAPJAIRÓL Itthon lakni, odahaza tanítani Tápén lakik, a vajdasági Törökkanizsa gimnáziumába jár tanítani, s nemrég Magyarkanizsán önkormányzati képviselővé választották. Hegedűs László naponta ingázik lakóhelye, választói és tanítványai között, s közeli tapasztalatai vannak a magyarok és a szerbek közötti viszony változásáról. Mint mondja, nem ő kezdett foglalkozni a politikával, hanem a politika kezdett foglalkozni ővele. Még 1981-ben. Alakuló ülés a kanizsai városháza nagytermében. Balról: Hegedűs László FOTÓ: KANIZSA HIVATALOS HONLAPJA Elveszítette korábbi pozícióit a legnagyobb magyar vajdasági párt, a VMSZ: félő, hogy már Magyarkanizsának sem lesz magyar polgármestere - kürtölte világgá szeptember 19-én, vasárnap éjjel a Duna Televízió. Nos, ez a hír Hegedűs László képviselő szerint jól jellemzi azt, ahogyan a magyarországi médiában megjelennek a vajdasági magyarok életének eseményei. Merthogy a VMSZ jelöltje valóban rosszul szerepelt, ahogyan e párt több helyen is Észak-Bácskában. Ám az igazság az, hogy Magyarkanizsán az öt polgármesterjelöltből négy és fél magyar volt - a liga színeiben versengő aspiráns édesanyja magyar, édesapja horvát -, tehát szerb nem is indult az elsőségért. A huszonkilenc tagú testületben három szerb képviselő dolgozik. A VMSZ a korábbi tizenkilenc képviselői poszt helyett most hetet birtokol, a VMDP azonban, amelynek eddig nem ült embere a helyi testületben, most két helyet is kapott, az egyik mandátum Hegedűs IAszlóé. A polgármester a vajdasági reformisták jelöltje, a közgazdász Körmöci Károly lett. Keresztneve után kötőjellel azt is oda kell írni, Köce, merthogy Körmöci Károlynak hívják a képviselő-testület titkárát is, ám az ő beceneve: Patás. Az előző kanizsai polgármester viszont Balla l/ijos-laciként szerepel a hivatalos iratokon. Hegedűs Iászló - azaz: Oszkár szerint ezen nem kell csodálkozni, a középiskolában kapott beceneveket e nemzedék tagjai közül néhányan azóta is viselik; kicsit annak jeléül, hogy hűek egykori önmagukhoz. Hegedűs László Magyarkanizsán nőtt fel, az újvidéki egyetemi évek és a katonáskodás után mindenféle kulturális programokat szervezett városában, a SZISZ- Szocialista Ifjúsági Szövetség - keretében, csak politikával nem foglalkozott. Ám a sorsát nem kerülhette el: csupán két tanévet taníthatott a Radnóti Miklós Egységes Középiskolában. 1981-ben elkövette azt a hibát, hogy negyedmagával részt vett egy volt tanítványa orgonakoncertjén. Ebből botrány lett: az állampárt elmozdította állásából, mivel ahelyett, hogy a materialista világnézetet képviselné, ahogyan azt egy tanárnak kell, bement a templomba. - Előbb a gimnáziumból küldtek el, majd a következő két munkahelyemről iselmozdíttatott az a tanfelügyelő, aki pártvezetőként részt vett a botrány kirobbantásában elevenítette fel a múltat. Nem menekült - Hiába nyertük meg később a munkaügyi pert, elnézést nem kért tőlünk senki - emlékszik László. - Az esetről Csorba Béla és Siflis Zoltán dokumentumfilmet forgatott, s ennek az újvidéki díszbemutatóján ismertem meg Ágoston Andrást. Amikor 1989-ben elkezdődött a VMDK megalakítása, engem is bevontak, Magyarkanizsán szerveztem a tagokat. Ám közben munkanélküli lettem, el kellett tartanom a családomat, ugyanakkor tanulni is akartam. Többen Szegedet ajánlották, így jöttem át, nem menekültként, hanem konzultációkra járó levelező hallgatóként. Itt voltam 1991. november elsején is, péntek este, amikor az újvidéki televízió bemondta, a katonaköteles korú férfiak érvényes útlevéllel sem hagyhatják el az országot. Nem mentem haza, kollégákkal együtt laktam, albérletben, aztán hat hét múlva utánam jött a feleségem, a kislánnyal, elsős fiammal. A fiam ma húszéves, a lányom hatodikos. Megszereztem a főiskolai tanári diplomát, matematika-informatika szakon. A felsővárosban laktunk, míg föl nem építettük a házat Tápén. Magyar állampolgárságot kaptunk, tanítottam az alternatív szakiskolában, voltam reklámmenedzser, egy déligyümölcs-nagykerben áruterítő, tanítottam Kübekházán, de ott csak helyettesítőként. Aztán Törökkanizsán, az ottani gimnázium magyar tagozatán kerestek tanárt, én pedig jelentkeztem. Minden nap van órám, hol délelőtt, hol délután, Tiszaszigetnél járok át, s ha úgy alakul, Magyarkanizsán alszom, ismerősömnél. László nemrég ismét jelentkezett az azóta hatfelé szakadt magyar pártnál, s az Ágoston vezette VMDP tagjaként politizál. Bízik benne erősen, hogy háromfelé szakadva is el tudja tartani a családját. Ráadásul, így mindig hazamegy, bármerre is veszi az irányt. Amikor a magyarellenes atrocitásokra terelődik a szó, a magyarkanizsai képviselő arról mesél, valóban sok gond adódik abból, hogy a polgárháború idején a Vajdaságba menekült boszniai, horvátországi, majd koszovói szerbek nem tudnak beilleszkedni a Vajdaságba, amelynek tősgyökeres lakói a monarchia idején kialakult életmód, s az őszinte tolerancia szabályai szerint szocializálódtak. A verőlegény autója Az a baj, hogy a betelepülteknek - akik most rászólnak a buszon a magyarul beszélő emberekre - a helybeli szerbek is hiába magyarázzák: nagyot tévedtek, amikor azt hitték, Szerbiába jöttek, mert ez egy másik ország. - Valóban megtörtént, hogy egy törökkanizsai szerb fiű hallotta, az ismerőse házibulit tart. Néhányadmagával elindult, hogy megkeresse a mulatságot, és betévedt egy pincediszkóba, ahol történetesen egy magyar fiű tartotta a szülinapi buliját. Szó szót követett, a jövevényeket nem engedték be, nyilván anyázás is volt. Azok elmentek, és erősítéssel visszatérve szétverték az egész bulit. Kétségtelen, etnikai indíttatás is volt ebben, ugyanakkor a megvert fiatalok között volt egy szerb fiú is, a fiam együtt járt vele óvodába. A verőlegények között meg egy olyan gyerek, aki magyar rendszámú autóval jár, az apja magyar, s nemrég még Magyarországon járt gimnáziumba. Szomorú, hogy ilyesmi megtörténhet, de kicsit az is szomorú, hogy a választások előtti pénteken, amikor már kampánycsend volt, Kasza úr, a VMSZ elnöke televíziós segédlettel kísérte ki a Sötét családot a határra. S eközben zajlik egy másfajta folyamat is, ami nem kap akkora nyilvánosságot. Mert igaz ugyan, hogy több magyarellenes atrocitás.is volt, ám a mostani választásokra a magyar szervezetek olyan településeken is megerősödtek, ahol csak szórványban élnek magyarok. Magyarul tanul a magyar elnök Sorra jönnek létre a művelődési egyesületek, s jellemző, az egyik dél-bácskai faluban elnökké választottak egy olyan embert, aki, bár félig magyar neve van, csak most tanul magyarul. Sokan felismerik, ez az identitás érték. Nem véleüen, hogy a VMDP azt szeretné, ha a magyarországi magyar állampolgárok megadnák a lehetőséget a tömbben, szigetben és szórványban élő határon túli magyaroknak, hogy élhessenek a kettős állampolgárság kereteivel. A vajdaságiak nem munkahelyet, támogatást kérnek, csak adminisztratív eszközökkel megteremthető biztonságot. A kérdésre, nem gondolt-e arra, hogy hazaköltözzön, azt mondja, tizenhárom éve egyfolytában azon gondolkodnak, jól döntöttek-e, amikor áttelepültek. Akkoriban minden vajdasági magyar föltette magának a kérdést: menni, vagy maradni. S most leginkább azok őrlődhetnek, akik nem mentek nyugatra, hanem itt maradtak, s úgy próbáltak az otthoninál biztosabb egzisztenciát teremteni a családjuknak, hogy közben megmaradhassanak magyarnak. Az eredmény: a felesége és ő szívesen hazamenne, de a gyerekek már itt nőttek fel, inkább ide kötődnek. - Azt viszont eldöntöttem, hogy nyugdíjas koromban mindenképp otthon akarok lakni, Kanizsán. A víz mellett; nem vagyok horgász, de nagyon szeretem a Tiszát, ezért is jöttünk Szegedre. Volt, hogy én is elmentem Németországba, és akkor pár napig nem tudtam, mi a bajom. Akkor elindultam gyalog, mentem egy órát, vagy többet, csak hogy megnézzem a Rajnát, hogy végre tudjam, hol is vagyok tulajdonképpen. De nem tetszett, amit láttam. Inkább hazajöttem. BAKOS ANDRÁS Búcsú a katonaságtól Ha van, úgymond férfias dolog, amellyel a nőket, irgalmatlanul tapasztalt feleségeket, még lelkesen naiv gyűrűs menyasszonyokat vagy gyanakvó barátnőket, ha csak rövid időre is, de komolyan boldogtalanná lehetett tenni, akkor az a katonaság szívszon'tó élménye. Összetalálkozik a promenádon vagy az okmányiroda embergőzében két férfi, és máris elkezdik mondani. A nő meg csak áll, a száját harapdálja, s úgy két óra múlva halálos bosszút esküszik, az első szembejövő vezérőrnaggyal fogja megcsalni ezt a marhát. Már eltelt két óra, de ezeknek még mindig csillog a szemük, lapogatják egymást, a hangjukat megemelve vágnak a másik szavába, borzasztó tisztek és tiszthelyettesek nevel röpködnek, lehetetlen szavak sorakoznak egymás mögé, úgymint mikádó, rovancs, stoki, kanalazás, és aztán arra emlékszel-e, amikor, és arra, és arra, és arra, satöbbi, így telik el három szörnyű óra is akár, és ez minden évben megtörténik egyszer legalább. Ha találkozik két férfi, akik együtt voltak katonák, akkor a nőknek annyi. A férfiaknak meg lesz két jó órájuk. Nos, most hazament az utolsó nem hivatásos sorkatona is. Az a katonaság, amelyben nekünk volt részünk, és amelyet mi ismerünk, többször és több helyütt az országban, sajna nem mondhatunk mást, gyakorlatilag lopás volt. Mindenütt és minden szinten loptak. Loptak a hadtápnál, a konyhán, a benzinkútnál, és bizony loptak a ruházati részlegnél, loptak az anyagraktárakból, a fegyverraktárakból, és loptak a könyvtárból is. Egy laktanyakönyvtárban irgalmatlanul jó könyvekre lehetett bukkanni, melyek a három X betű Ismert rendszerében még éppen belefértek a tűréshatárba. Például Hajnóczyt, korai Nádast, Mészölyt lehetett betenni a mikádó alá, hogy aztán az őrtoronyban a „Saulus" vagy „A nagymama beszáll" legyen az aktuális olvasmány. Abban a katonaságban, amelyet mi ismerünk, loptak hétfő délelőttönként, az úgynevezett politikai foglalkozásokon, amikor rossz beszédű, és enyhén szólva is korlátolt képességű politikai tisztek olyasmi témákról tartottak előadást, amelyeknek köze nem volt a valósághoz. Úgy is lehetne mondani, hogy hazudtak. Azt a katonaságot, amelyet mi ismerünk - egyébiránt ez a rohadt hús puhaságához hasonlatos nyolcvanas évek Ideje már egy hatékonyan működő, bár nem túlzottan agresszív, de mégiscsak virulens korrupció tartotta össze. Ha a katona haza akart menni, fizetett. Ama undontó, barna műbőrtáskában a juhász birkahúst hozott a tisztnek a Nyírségből, a szerelő megjavította a tiszthelyettesnél a csapot és a kertkaput, a kőműves burkolt, falazott, vakolt. Láttunk sok ilyesmit mi magunk is, sőt tevékeny részesei voltunk ilyen otthoni munkának. A nyolcvanas évek közepének vásárhelyi laktanyájában a fiatal állattartó vállalkozó készpénzzel váltotta ki hétvégi eltávozását, fizetett, mert még így is megérte neki, fizetett, hogy aztán a hét végét végigdolgozza a libáknál, juhoknál, teheneknél. A századparancsnok pedig minden volt, csak katona nem, kövér, agresszív ember, akire találtak katonaruhát, néven lehetne nevezni, ha ez érdekes lenne. Abban a katonaságban, amelyet mi ismerünk, megannyi tiszt házat építtetett a dolgos sorkatonákkal, akik így napközben gyakran kijártak, s ez tulajdonképpen jó dolog volt, mert minden perc értékesebbnek tűnt, amit nem a laktanyaudvaron kívül töltöttél el. Ez a katonaság az úgynevezett civil világot is meglopta. A nőktől, az anyáktól és a barátnőktől ellopták a fiatal férfit. Az apától elvették a fiát. A besorozott fiatal férfitől pedig ellopták az időt, elvettek tőle egy, másfél, vagy két évet, abszurditásba és ésszerűtlen dolgok rendszerébe kényszerítették. Az a katonaság, amelyet mi ismerünk, elsősorban a „hazafiság" képmutató fogalmával legalizálta magát, ám ennek a katonaságnak a hazához éppúgy nem volt köze, mint ahhoz az ellenségképhez, amely ugyancsak legalizációs pontnak számított. Ha már fenyegethette valami ezt a katonaságot, illetve ezt a hazát, jusson eszünkbe ötvenhat tanulsága. Mert inkább fenyegette ezt a katonaságot a szövetségese, mint az úgynevezett ellensége, onnan a szép, tiroli hegyekből. Az a katonaság, amelyet mi ismerünk,, tudjuk jól, „bújtatott munkanélküliség" volt. Meghatározott időre kivonták a társadalomból annak legaktívabb, leginkább munkára fogható, életkora miatt a legegészségesebb részét, ha úgy tetszik, izolálták. S aztán a fiúk legfeljebb szoros őszi munkákon, hirtelen kialakuló árvizeknél, és egyéb természeti csapásoknál tettek igazán hasznosat, ha már. Abban a katonaságban, amelyet mi ismerünk, nem a hivatásosak voltak az igazán rossz fiúk. Maga a sorállomány építette ki és tradicionálta azt a fölé- és alárendeltségi viszonyt, amelyben az elhasznált idő értékmérőkéntfunkcionált, így lett a bevonulóból „kopasz", a középgenerációsból „gumi", a leszerelés előtt állóból pedig már nagyon nehezen mozduló „öreg harcsa", „öreg rája", kinek hogyan tetszik. Az a katonaság, amelyet mi ismerünk, morális és szakmai csőd volt egészében és részleteiben egyaránt. Ám ha, tegyük fel, valakinek a hiábavalóság természetéről kellene értekezni, felelősséggel elmondani, hogy a hiábavalóság nem azonos a reménytelenséggel és az ostobaság diadalával, hogy a hiábavalóságban születnek szép, fontos, és furcsa mód, nagyon is szerethető dolgok, akkor egy nyári laktanyaudvarról szólnánk legelébb, arról a gyönyörű lakatlanságról és ürességről, az udvart bontó por fehér izzásáról, az út mentén sorakozó törpeakácokról, és a jelszavas táblák magányáról, valamint a sorakozótéren hagyott bakancsnyomokról. S ha most valaki megkérdené, aztán a gyerekét ilyen katonaságnak odaadná-é, arra Is válaszolnánk. Hát igen. Az a katonaság, amelyet mi Ismerünk, nem kérdezett, hanem egyszerűen elvett. Ha éppen nem járta ki magának valaki a fölmentetés korrupcióját, besorozta, és elvitte jó messzire. De mi mégis azt mondanánk, menjen a gyerek. Beküldenénk ilyen katonaságba is. Menjen csak bele az ilyen hazugságba, menjen bele az ilyen össznépi lopásba, mert ha majd az időt letöltvén a leszerelés napján kilép a kapun, többet és mást fog tudni, mint ennek előtte. És olyasmit tanul meg, amit máshol nem tanult volna. Tudni fogja, kik a rossz fiúk, és kik a jók. Tudni fogja, hogy ez és ez a fickó hogy viselkedik majd a civil életben tíz, húsz, harminc év múlva. Ez a korrupt katonaság ugyanis megmutatta az ember arcát és lelkét. Ez volt a legfontosabb üzenete, és nem az, hogy megtanított lőni, árkot ásni, vigyázban állni, vagy krumplit hámozni. Egyszóval meg lehet nézni az egykori társakat. Pontosan úgy viselkednek, és olyanok, mint akkor. SZÍV ERNŐ