Délmagyarország, 2004. november (94. évfolyam, 255-279. szám)

2004-11-13 / 265. szám

10 SZIESZTA-REJTVÉNY 2004. november 13., szombat A MONARCHIA FLOTTÁJÁT ÉPÍTI A NYOLCSZOROS BAJNOK MODELLEZŐ Csatahajók a konyhaasztalon Hűvös Ferenc műhelyében. Egy nagyobb modell másfél-két év alatt készül el FOTÓ: MISKOLCZI RÓBERT Közös haditengerészet Az osztrák-magyar közös haditengerészet a Habsburg Birodalom haditengerészetéből nőtt ki. A napóleoni háborúk, majd az 1848-1849. évi forradalmak után újjászervezett flotta egyre nagyobb szerepet játszott az Osztrák Császárság külpolitikai törekvéseinek érvényesítésében a Földközi- és az Adriai-tenger térségében. A Tegetthoff vezette osztrák flottakötelékek sikeres hadműveletei, 1864-ben a porosz-osztrák-dán háborúban, majd pedig fényes győzelmük 1866-ban Lissanál az olasz flotta fölött, már egyértelműen mutatta; az Osztrák Császárság a tengeri térségekben is képes komoly katonai erőket felvonultatni, ott is számolni kell külpolitikai akaratával. 1867 után az osztrák-magyar flotta hosszabb-rövidebb megtorpanásokkal ugyan, de folyamatosan fejlődött, és az első világháború kezdetére a világ élvonalába tartozott; 1914-ben Európában a hatodik, világviszonylatban pedig a nyolcadik helyen állt. Ezzel kapcsolatban azonban meg kell jegyezni, hogy pusztán a hajóegységek száma szerinti sorrend kissé csalóka. A hadiflotta másik mutatója, a hadihajókon alkalmazott tüzérség tekintetében, az osztrák-magyar hadiflotta az első világháború kitörésekor az angol flottával is vetekedett. Ennek volt eredménye, hogy a közös flotta az első világháború éveiben - veszteségei ellenére - képes volt sikereket elérni. Az osztrák-magyar haditengerészet - képességeihez mérten - megállta helyét az első világháborúban is, jóllehet a háború kimenetelét megváltoztatni nem tudta. (Részletek Nagy Miklós Mihály a Magyar Tudomány 2001 júliusi számában megjelent, Geográfia hadilobogó alatt című írásából.) Úszóképes, irányítható és élethű hadihajómodelleket készít Hűvös Ferenc szegedi közjegyző. Az Osztrák-Magyar Monarchia flottájának hajóosztályait mutatja be. Modelljeivel nyolcszor nyert országos bajnokságot a nyaranta megrendezett versenyeken. A méltatlanul elfelejtett osztrák-magyar hadiflottának állít emléket élethű modelljeivel a szegedi Hűvös Ferenc, akinek föltett szándéka, hogy sorban elkészíti az öszszes (tizenhárom) hajóosztály élethű és működőképes mását. Most hét hajóosztálynál tart. Modelljeiből nemrégiben nyílt kiállítás a Fidesz Victor Hugó utcai székházában. „Magyarember építsen magyar hajót!" A civil foglalkozása szerint közjegyző Hűvös Ferenc hajók iránti vonzalma - amint ez lenni szokott - gyermekkorában kezdődött: egy kockás füzetbe ragasztotta a hajós képeket. Eleinte mindenféle típust gyűjtött, később Figyelme a géphajók felé fordult. Szenvedélyes érdeklődését Fiatalemberként is megőrizte: húszéves kora körül, a hazai boltokban akkoriban kapható KIT dobozmakettekből épített modelleket. Ekkor már elsősorban a hadihajók vonzották. Mint mondta, kizárólag esztétikai szempontok vezették: a háborút mélyen elítéli, viszont a haditechnika minden időben a kor legmagasabb színvonalát képviselte. Az igazán komolynak számító modellezés tíz éve kezdődött: akkor egy szovjet (akkor még megvoltak a szocializmusból maradt dokumentációk) és egy amerikai hajót készített. Egy budapesti TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) előadáson azonban azt mondta neki egy nyugdíjas teherhajó-kapitány: „Magyar ember építsen magyar hajót!". Megfogadta a tanácsát. - Szinte csak a kutatók tudják, hogy az első világháború kitörésekor kétszáz egységből álló Monarchia hadiflottája nem csak nevében volt magyar. 1867 és 1918 között jelentős számban szolgáltak magyar tengerészek a flottánál. Magyarország a hajógyártásban is komoly szerepet játszott: egyetlen nagy páncélosunk, a Szent István csatahajó fő alkatrészei a budapesti Ganz gyárban készültek, a többi a gyár fiumei telephelyén, s ugyanitt, javarészt magyar munkások végezték az öszszeszerelést is. A nagy páncélos hajókon és rombolókon szolgáló magyar tengerészek példamutatóan helytálltak a harcban: egyetlen hajó sem vonta be lobogóját a megadás egyezményes jeleként - mondta a modellező. Szent István, Zrínyi, Zenta Hűvös Ferenc sokat olvasott a Monarchia koráról: meggyőződése, hogy a történelmi háttér ismerete fontos a korabeli hajók kicsinyített, élethű másolatainak elkészítéséhez is. A modellek készítésében Balogh Tamás, a kiállítás társrendezője (civilben jogász) segíti, aki könyvet is írt az elsüllyesztett Szent István csatahajóról. A bemutatón látható a Szent István mellett többek között a Zrínyi csatahajó, a Zenta cirkáló, valamint a Csikós és Tátra romboló - amint a nevük mutatja, valamennyien magyar hajók voltak. A régi hajókról szóló dokumentációt több forrásból szerzi be. A bécsi hadtörténeti múzeumtól az interneten át az erre szakosodott tervrajzkészítőkig terjed a skála, de dolgozott már eredeti, gyári műszaki rajzokból is. Mellékesen említi, pedig a „szakmában" bizonyára rangja van, hogy a szegedi egyesületben ő az egyetlen, élethű modelleket készítő tag. A versenyeken indított, motoros és távirányítású hajók természetesen csak kívülről felelnek meg az eredetinek: belső terüket a meghajtó- és irányítószerkezet foglalja el. Margarin és pezsgőtabletta A fölhasznált anyagok skálája is széles: a hajótest üvegszálas műgyantából készül, de beépíti a háztartásban előforduló műanyag hulladékot (margarinos és tejfölös dobozból kivágott részeket, kupakokat) is. A kémény készülhet például a pezsgőtabletta hengeres dobozából, az ágyúcsövet és árbocot viszont már fémből kell esztergálni. A legapróbb és finom kidolgozású részeket fa-gipsz mintával önti ki. A közjegyző családját nem zavarja a modellezés, hiszen otthon végezhető. Az első hajók még a konyhaasztalon készültek, ma már külön kis műhelyben dolgozik. Egy nagyobb hadihajót másfél-két év alatt, egy kisebb cirkálót egy-másfél év alatt lehet befejezni. Az igazi öröm az, amikor a hajó vízre kerül. A versenyeken a megjelenés mellett a manőverezhetőség döntő. Hűvös Ferenc hajói jól szerepelnek a navigációs pályákon: alkotójuk és irányítójuk nyolcszoros magyar bajnok. NYILAS PÉTER PODMANICZKY SZILÁRD Huszonnégy évszak (őszi napló) Lipica olyan közel van Trieszthez, és így a tengerhez, hogy már Lipicáról látni a délnek haladó felhők hasán a tengerről visszavert fényt. És akkor mindjárt vágyakozni a tenger felé, ami az utóbbi években valahogy közelebb került Magyarországhoz. Olyannyira, hogy a szlovén és olasz határon áthaladó keskeny, de annál szebb úton pár bódé jelenti csak a határőrizetet, és nekem csoda az ilyen, átléphetek rajta a személyi igazolványommal. Olyannyira, hogy újra kezdjem a mondatot, a határőr csak legyint a helyes útirány felé, prégó, prégó. Őszintén és meghatódva jelentem: Európa nyitva áll. Sok hülyeséget csinálnak a politikusok, amitől olykor falra mászni se elég, de hogy országok ilyen szép bizalmasan kapcsolódjanak egymáshoz, ez azért valami, a sok bosszankodás közt egy kis dicséret. Csak sajnos ilyenkor az is eszembe jut, hogy, pincér!, volt negyven éveml, ami újból élhetni vissza nem jön már, s ez a negyven nem ilyen határtalan érzések közepette telt. Valamit majd úgy kell kezdeni ezzel a múlttal, hogy ne csúnyítsa meg a következő negyvenet. Ez, persze, stratégia, és, no hiszen, mivel egyedüli, nincs más választás. Engem a tenger látványa mindig is lenyűgöz és felzaboláz, nem találom a legjobban fedő szavakat. Odavagyok a végtelenségétől, pontosabban a végtelenség látványától, könnyesen mozgó gigantikus tömegétől, attól a szelíd erőtől, ami mindenféle végleteket képvisel, akár egy kidolgozott személyiség. így vezet az út a trieszti öböl fölött, az öböllel párhuzamosan, hogy a fák között a ragyogó őszi napfényben megpillantom a tengert, s most úgy érzem, teljesen élek. Élek, mert még minden előttem van, egyfajta zárt-végtelen változatosság, ami mindig hoz kiutat, mindig hoz megoldást és megújulást. Még minden előttem van. És most kicsit itt kitérek, mert az este nézegettem Kosztolányi Esti Kornélját, aki, az írásban, röviddel halála előtt ugyanezt érezte: még minden előtte áll. És akkor gondoltam, ennek ilyennek kell lenni. Ne éljek úgy egy percet se, hogy azt higgyem, hogy nincsen tovább. Akár Esti. Milyen szép, elmondott tapasztalat. Életvezetési tanulság. Nem lehet egy percet se élni perspektíva nélkül, hogy az ember ne láthatna rá valamire, valami homályosan, de melegen és édesen gomolygó jövőre. Persze Kosztolányi se tudta, talán jobb is, milyen az, nyolcvanévesen várni a halált. De ez biztosan nem így van, csak innen gondoltatik. Nyolcvanévesen is gomolyoghat valami édesen és otthonosan. Lehet, hogy a múlt, már visszafelé fordul ez a nagyon is realisztikus vágyakozás. De hát Itt van előttünk Trieszt, és hol van még a halál! (Tudva azt, hogy bárhol.) » Ha az ember belép Triesztbe, és az a gondolata támad, hogy ez valaha Magyarországon volt, félre tesz bármely revizionista indíttatást. Ez a város soha nem volt Magyarország része. Esetleg valamely határszabász álomban. Ez a város mindig is olasz volt, és az is marad. A véletlen műveltsége, hogy pont ezen a napon ünneplik a város visszacsatolásának 50. évfordulóját. Szóval, azért vissza kellett csatolni. Összevissza csatoltak Itt mindent a térképen, és én már nem tudok, és nem is akarok utánanézni az efféle történelmi igazságtalanságnak, vagy éppen Igazságosságnak. Ha valaki a természettudományok logika rendszerén érlelte igazságtapasztalatát, az ott biztosan tudhatja, hogy az Igazságok relációkon és közmegegyezéses axiómákon nyugodnak, mindaddig, amíg paradoxon elé nem hajtják az ismeretanyagot, s az Igazság máris oly csorbán, letolt gatyában áll elé. Csakhogy ennek a rendszernek az áttekinthetőségi kívánalmai közé tartozik az Igazság relatlvizálása, illetve a logikai rendszerben az Igen és nem válaszok mellé elfogadható válasznak venni a lehetségest Is. Na már most hogyan is állhatnánk a történelmi állítások igaza elé Ilyen ábrázattal? A történelmi események igazságát innen nézve is csak egy lehetséges történésnek nézhetem, és amit Trieszt mutat magából, hát nem lehetséges másként, csak olasz városként tekintenem reá. Ez az igazság. Vagy nem? Trieszt olasz város, mégis olyan Ismerős. Lehet, hogy én sem vagyok magyar. Ezeket a szavakat nehéz lenne megokolni, belső logikájukat inkább egyfajta vonzódás, vagy másképp: az otthonosság kívánása adja. Térképpel ugyan csak később lát el egy helyi utazási iroda kedves recepciósa, mégis kiderül, térkép nélkül is jó irányt fogtunk. A tenger felé. És ahol már az Illatát is érezni, a cipő ruganyossága megkétszereződik. A kocsi persze fönt a város fölött egy parkolóban maradt, mert aki nem szokta még az olasz vezetési stílt, annak könnyen az agyára mehet a jelzőlámpák hozzávetőleges használata. A szél fúj, a nap ragyog és egy hatalmas, széles tengeri móló végében ücsörgünk, a víz olyan sötétkék, mint a tinta. Hajók jönnek, mennek, a távolban rakodnak, daruk forognak, a móló körül katonai hajók járőröznek az ünnepség okán. Néznek rám is. Vajon mit látnak? Hiába nézek vissza, semmi nem látszik. Bár mondjáR, ugye, hogy a szem a lélek tükre. Nos, igen, egy nem túl bonyolult léleké, egyébként az olvasnivaló mélységi vonatkozásai már nem ábrázoltatnak. Merthogy ott a kérdés: Ki vagyok én? A válasz igazságtartalma, mint a történelemé, igen kétséges. Mert már maga a kérdés sem korrekt, olyat feltételez válasznak, ami nem szorosan az. Ez most tehát olyan eset, ahol a válaszokjók lehetnek, megannyi válasz jó lehet, csak a kérdés hamis. « Most akkor ez lesz a szokásom, a kitérés. Kitérő a trieszti mólón, pár gombóc olasz fagyi, aztán német sör egy tál paszta mellé, s mintha valami végtelen rendszerbe lépnék, amely ízben, Illatban és sokféle látványban tárul elém. A napokban átutazva pár országon, a nyelvem már követni se tudja, hogy rendeljek sört hirtelen: Bier, Plvo vagy Birra. Please, zwei Pivo! Gracia, kisasszony! Mondom hirtelen. Ez az egyesült Európa nyelvi monarchiája. Alkonyatban indultunk vissza Lipicára, a tenger felől sütött a nap, fényes ecsetvonással a vízen járva. Az úton visszafelé most látom a hoszszú betonlábakon álló házakat, ahogy alattuk a fény elszivárog. Talán szorgosan utánanézhetnék, miért ez a furcsa, mozdulatlan és kissé csámpás óriásra hajazó építmény. De nem teszem. A földrengés miatt, mondja valaki, ami kevéssé hihető. Más szerint az alsó öt lakásból nem látszódnék a tenger, ezért azok értékben messze elmaradnának egyazon ház lakásaitól. Hát ez már hihetőbb, bár itteni ésszel el nem tudom képzelni, hogy ilyesmit figyelembe vesz egy építtető. A tervező még csak igen, de az építtető soha. A szállodába vezető út mindkét oldalon fehér lécekkel elhatárolt legelőn vezet át, melyben alacsony, cserjés fák álldogálnak, közöttük gömbölyded angyalok fehéren legelésznek, s oly könnyeden néznek rám a lovak, mintha szárnyaik egyetlen suhintásával elrepülhetnének a lebukó nap utolsó sugarai felé.