Délmagyarország, 2004. június (94. évfolyam, 126-151. szám)

2004-06-19 / 142. szám

¿síYvnöX ígűiü^QBésCTO sA ' oviöioí ¡ödéynérnoJlé 18 SZIESZTA 2004. június 19., szombat CSAK TISZTA FORRÁSBÓL á t lik Bartókot A szárnyas Bartók Nagyszentmiklóson FOTÓ: GYENES KÁLMÁN Talán van olyan olvasónk is, akinek visszahord az emlékezete egy évvel ezelőttre. Erdélybe indultunk, a kiszombori határátkelőn mentünk át, hogy Nagyszentmiklóst is útba ejthessük. Megálltunk a szárnyas Bartók előtt, le is fényképeztük, aztán kerestük, csak kerestük a szülőházat, de nem találtuk. Olyan emberrel se találkoztunk, aki megértette volna, kit vagy mit akarunk látni. Elsírtam akkor fájdalmasan, hogy világnyel­veket kezd ugyan beszélni a magyar is, meg a román is, de egymás nyelvét a tejtestvérség ellenére ritkán érti. Ősszel Temesvárra mentünk, megint útba esett. Kevesebb időnk volt a keresésre, de hajszálra úgy jártunk. Mi mást tehettünk volna, három a magyar igazság, nekivág­tunk harmadszor is. Háromnegyed terem Teljes siker! Nagyszerűen előkészít­ve indultunk, vártak is bennünket, és apróra megmutattak mindent. Azt is, ami van, és azt is, ami nincsen. Fur­csán hangzik ez így, de megmagya­rázom majd. Az idegenvezetőnkül szegődött nagyszerű házaspár nevét azonban nem írjuk le. Szabad madár a szó, határokon is átszáll, egyre szabadabb szomszédainknál is, le­het, hogy semmi hivatalos bántódás nem érné őket, de kellemetlenkedni egy-két kalahüttyös ember is képes. A betű mindenhová eljut, ahová nem kellene. És sokáig meg is marad. Hálával tartozunk nekik, nem hoz­hatunk bajt a fejükre. A Náko-kastélyba mentünk elő­ször. Kedvesek voltak hozzánk, mert szombaton ugyan zárva tartanak, de bemehettünk. A kastély előtt azon­ban furcsa szobortörténet állta utun­kat. Révai Miklós is a városban szü­letett 1750. február 24-én, nagy nyel­vész volt, író és költő, 1893. au­gusztus 26-án emléket emelt neki a szülőváros. Föltehetően ennek a fényképét közli a magyar irodalom régebbi lexikona. A gránit obeliszkről levakarták Révai domborművét, és a tetejére Eminescu-portrét tettek. Szegény Révai! Szegény Eminescu! Nem ezt a tülekedést érdemelte egyi­kük se. Először itt láttuk tehát azt is, ami nincsen. Háromnegyed termet kapott a kas­tély fölső emeletén világhírű zene­szerzőnk, zongoraművészünk és népzenekutatónk emléke. Azelőtt a Fekete sas étteremben két terme volt. A kezdő hatalmas tabló is másról beszél, és a befejező tárlók is másról szólnak. Fuksz Sándor (remélem, jól írom nevét) amatőr szobrász Bar­tók-portréja is ott van. Van viszont egy tündéri fénykép, nyilván annak illusztrálására, hogy népdalokat is gyűjtött: öreg pásztor fújja a furu­lyáját, és mintha kecskéje is segítene neki. A tápai Kónya Gyurka bácsi jutott eszembe róla, aki a népmű­vészet mestere lett, és nemrég te­mettük. Neki ugyan nem volt akkora bajusza talán sohase, és arról se tu­dunk, hogy kecske is hallgatta volna játékát, de a furulyarokonság nyil­vánvaló. Barguzini Bella Látható a kiállításon annak a ház­nak a képe is, amelyik a szülőház helyén épült, és itt vannak a nagy­szülők, a szülők, és a két gyerek, Elza és Béla is, szintúgy fényképileg. Ked­ves három tanára is. Megtudjuk, ami­kor Biharba, Belényesre megy, még fordítják neki a dalokat magyarra, de csakhamar megtanul románul, és eredetiben olvas román irodalmat is. Sok román barátja lett, és három­ezernél is több román népdalt gyűjt. Nagy-nagy műveiben is kitapintható a román népzene hatása. Leírtam már akkor, amikor a csán­gó magyarok földjén jártunk, hogy szegény az a nemzet, amelyik nem hagyja, hogy állampolgárai nagy ré­sze szülőföldjén boldognak érezhes­se magát. Ez jutott eszembe most is. Valaki valamitől mindig fél. A magyar szótól legjobban, pedig a legbizto­sabb híd a két nép között. Egyetlen útbaigazító fogalom sin­csen magyarul kiírva, csak a Kék­szakállú herceg vára, meg A fából faragott királyfi van eredeti nyelven, és jellegzetes, szép aláírása is: Bartók Béla. Múzeumi ritkaságszámba megy a nagy román igyekezet vadhajtása, bár ez sem látható ott. Erre is mond­tam az előbb, azt is láttuk, ami nin­csen. A centenáriumi ünnepségekre készült egy mázas cserépplakett, raj­ta zeneszerzőnk arcmása. A köré írt szöveg a rendkívüli, tessék jól fi­gyelni: Bartoc Bella! Neki nem kellett Barguzinba se elmennie, hogy nővé válhasson. Az utolsó pillanatban tűnt föl valakinek, gyorsan csináltattak másikat, már rendes fölirattal. Azt is láthattuk, de azt se kiállítva. Hallottuk, az iskolában a román ajkú gyerekeknek külön elmondják románul, hogy ki volt ez a nagy ember, hadd legyenek büszkék rá. Legtöbbször csak annyit tudnak, hogy valami magyar volt, de ezt meg­lehetősen mocskoló hanghordozás­sal mondják. Románok, magyarok, merjünk vég­re büszkék lenni közös emlékeinkre, és együtt hálálkodjunk, hogy mind­kettőnk dicsőségét egyszerre szol­gálta! Az a bizonyos tiszta forrás mindkét nemzet kötelező közös öröksége. Ifj. Bartók Emléktáblát is láttunk. Örök harc, hogy egynyelvű vagy kétnyelvű. Az egynyelvű természetesen románul íródik, és a kétnyelvű napjai mindig meg vannak számlálva. Amikor ifj. Bartók Béla Amerikából hazatérve megmakacsolta magát, mert csak ro­mánul írták az emléktáblát, hirtelen lett kétnyelvű is. A szülőház helyén álló épület falánál megkérdeztük, ki lakik bent. Román család, és gyakran haragszik, hogy sokan háborgatják. Talán megérik még, hogy nekik is dicsőség lesz inkább. Bartók édesapja az egykori föld­míves iskola igazgatója volt - olyan lehetett a tanintézet, amilyenek a mi vidékünkön a gazdasági iskolák vol­tak -, és sokáig azt hitték, abban a házban született ő is, ide tették tehát az emléktáblát. Amikor kiderült, hogy akkor még a nagyszülőkkel egy födél alatt lakott a család, átvitték arra a házra, de valahogy lemaradt róla a magyar szöveg. Ez ellen til­takozott ifj. Bartók Béla. Néhány szót a szárnyas szoborról is szólnunk kell. Jecza Péter alkotá­sa. Mit jelképez a két szárny? Örö­möt vagy bánatot könnyebb, költők és zeneszerzők lelkületét nehéz szoborba faragni, fogadjuk el úgy, ahogy hallottuk. Az ércmás jobb ol­dalán - szembe nézve tehát balra ­a mindenkori világ kaotikus ren­detlenségét érzékelteti a vonalak kuszasága, amelyek azonban a ze­neszerző lelkületén átszűrve, alko­tásba dicsőülve a bal oldalon sza­bályos kottavonalakká rendeződ­nek. A nagyszentmiklósi aranykincsek emlékét utcanév őrzi, az eredetit Bécsbe vitték. A huszonhárom aranyedény fényképe a Náko-kas­télyban látható. A szegedi régész, Kürti Béla mutatta be a kintieknek. Kedves kalauzaink, köszönjük a se­gítséget. HORVÁTH DEZSŐ A tengerparti futás Miután Magyarországnak már nincsen tengere, és talán nem is volt soha, csak egy nagyhatalmi álom ábrándképe volt ez az egész tengermizéria, szóval hogy nincs világvégi sós víz a közelben, ezúton szeretnénk olvasóinknak beszámolni a tengerparti futás termé­szetéről, jellegéről, mibenlétéről. A sziget fővárosa, hol éppen tartózkodunk, pontosan hat kilométerre van a lakhelyünktől, egy világhíres forrás helyétől, és a tenger mintegy háromszáz méterre él tőlünk. Igen, a tenger él. A tenger egy állat. Tíz tünékeny nap alatt egyszer csillant fel valami napsugárféle, a szél állandóan fúj, zúg, lökdösi az ember szívét, az ég hatalmas, kék gödrét pedig szürke vattával tömték tele, viszont több ezer eurós platinafogsorok csattognak reánk a hullámvonalas audicabriókból, és egyéb, levegőt hasító szerény járgányokból. Nos, az ember ilyen helyen fut. Az ember mindig fut. Az ember akkor Is fut, ha meghalt, sőt már a születése előtt Is futott, emlékeink máig erősek és kitartanak, mi már az édesanyukánk hasában, akárha a San Siróban is köröztünk, és persze egyre kisebb lett a hely, és aztán, igen, aztán jött a fényes célegyenes, és a célszalag egy pillanatra a nyakunkra tekeredett. Már most elárulhatjuk, hogy terveink szerint a temetésünkön is futunk majd, meg persze aztán is, lent a férgek, vakondok, kelta kincsek, gepida csontvázlányok között. A futás olyan minekünk, mint hívő embernek az imádkozás. Egy másik világ megszólítása, egy ma­gasabb szintű élet. Mármost Magyarországon is futunk, ugye. Ha a hazánkban futunk, szaladunk, kocogunk, ügetünk, akkor leginkább gyűrt arcú, gondoktól barázdált, kedvetlen arcokat látunk. A magyarok szívesen kérdeznek Ilyeneket a futó embertől, mi van, bunkó, miért futsz, vagy, úgyis odaérsz, akkor meg?! Hazánkban a városi bicikliút és a futásra alkalmas járdaösvény egybeesik, így a futás roppant izgalmas cselekmény, folyamatos életveszély, anyázások, újkori ráolvasások és rontó mondatok szállnak utánunk a szabad, magyar légben. Jó, akkor fussunk ki a kertvárosba. Ha az ember vidéki kertváros zöld­övezetében tisztítja a légbolyhait, olyan épületek, villák és kastélyok mellett halad el, hogy. Igen. Nem vagyunk Irigyek. Képzeletünk határtalan, és ahogy elfutunk a villák, kastélyok, kulcsrakész fapaloták között, arra gondolunk, hogy ha az ember becsületes, és Iparkodik is, viszi valamire, és ez jó, nagyon jó. Magyarország egyéb tájain másfajta képek fogadják az egészségét futással karbantartó honpolgárt. Nagyon élvezetes például egykor volt virágzó, mára tökéletesen szétlopott termelőszövetkezetek szö­gesdrót kerítései előtt elhaladni, honnan falusi pltbullok, komondorok és dobermanok vetik magukat az ember után, csak amikor megérzik a futás következtében kipároló mélabú halálos páráját, hőkölnek, s vonulnak vissza vinnyogva az óljaikba. Az út menti Krisztusok sárgák, kékek és pirosak, vagy csak a kereszt van, mert Jézust Is lelopták, mert, mint tudjuk, mindent lopnak. Néha egy gazmagas fakereszt köszön szomorúan, rajta zörgő koszorú, baleset volt itt, halál, halál. Aztán trágyadomb kíván jó napot, parfümös dögkút küld üdvözletet és egy meszesgödör invitál fürdőzésre, valamint évtizedek óta mo­nológot folytató traktorokat látni, illetve feltétlenül meg kell jegyezni az út menti fogadók és kiskocsmák misztikus világát, melyek elképesztő árakkal - 1 deci nemes aceton 10 forint - részesítik kegyelemben a mlcisapkás, kert-bicikli-munkanélküli segély és jövő nélküli helyi polgárokat. Néha a futó, kocogó emberrel szemben biciklis helyi erő közeledik. Varázslatos mozdulatsorok! A bicikli gyakorlatilag áll az irdatlan szembeszélben, a fizika törvényei szerint el kellene esnie jobbra vagy balra, de nem, ő csak halad a város felé, viszi a zöldséget, répát, petrezselymet, tojást, óránként százméteres sebességgel. De térjünk vissza a tengerparti futáshoz. Mint mondtuk volt, a tenger állat, hörög, fújtat, s ha futsz, ő beszél hozzád. A homokban történő futás körülbelül olyan nehézségeket tartogat, mint az űrbéli meg­termékenyítés. Szovjet asztronauták kísérletezték ki, férfi és nő, lehetséges-e az űrhajón nemzeni, hogy közben a világűrben le­begnek, magukon hagyva az űrruhát. A Szovjetszkava Raket megírta, hogy igen. Mire kilenc hónap múlva a Szojuz 163,5 földet ért Kazahsztánban, Olga Nyetova már meg is szült. Könnyedén befutunk tehát a sziget fővárosába, hat kilométer csak, a város neve Westerland, tízezer helyi erő lakja, éli, boldogítja. Nádtetős házak, kerékpározó turisták, dűne, szél, ők a társaink. Minden városban van sétálóutca, itt is van. A sétálóutca végén megpróbálunk leereszkedni a váratlanul viharossá váló tengerhez, ez azonban nem sikerül, mert fizetős a strand. Jó, akkor lentebb ereszkedünk le, őzike állja utunkat, mire azt mondjuk, őzike vigyázz, magyarok vagyunk. Úgy rohan el, mint a szél. Jól van, a partra zuhanunk a legmagasabb dűnéről, futás, futás, hátravan még öt kilométer a süppedős, habos, aprószemes homokban. Szeretünk élni. Az emberi életet nagy és fontos értéknek tartjuk, és vannak szeretteink is, felelősséggel tartozunk ennek és annak, ráadásul még terveink vannak az életben. Az ember Ilyesmire gondol, amikor a tengerparti homokban fut, és, például, ha ebben a pillanatban feléje lebegne Pamela Anderson, óvatosan kikerülnénk, futnánk tovább. Nincs tíz foknál több. A tenger nem németül vagy dánul beszél, a tenger nyelve tenger. Van egy ilyen nyelv, a tenger Is szavakból, mondatokból, bekezdésekből és regényekből áll, néha novellát ír, máskor nagyregényt, vagy, ha olyan a kedve, habos kis aforizmát. Ez a vers egy döglött bálna, kérlek. Satöbbi. Egyszer majd talán eljön az alkalom hozzátok Is, amikor egy férfi, vagy egy nő megkérdezi, szeretitek-e, és ti a tenger nyelvén válaszoltok. Az ember végül homokos, szomorú satöbbi. Hogy csak egy példát mondjak, a tenger nyelvében nincs egyes szám, vagy többes szám. És személy Is csak egy van, á, nincs Ilyen, hogy én, te, ö, satöbbi. így tehát amikor magadról beszélsz a tenger nyelvén, akkor róla, akit szeretsz, vagy nem szeretsz, éppúgy beszélsz. És amikor ő magáról beszél, éppen hogy rólad Is beszél. Egyszerűbben, amikor azt mondod, én, egyúttal azt is mondod, ő. A tengerparti futás nem olyan, hogy változtatni lehet ritmuson, ütemen. Hogy Itt egy kicsit jobban meghúzod, amott rápihensz. Népi. Folyamatosan ugyanaz a ritmus, melled elé köpöd a nikotinszürke tüdődet, visszaszívod. És újra, és így tovább. Nem teszel felesleges mozdulatot. Kagylóért nem hajolsz. Vízfolyást nem kerülsz, belegázolsz. Ha kutyacápa kerget, nem gyorsítasz. A hullámok szürkék, és magasabbak, mint te vagy, dörögnek és zuborognak, mint a háború, távolabb a tenger fémesen kéklik, fent az ég fátyol, vatta. Falusi vagy városi futás közben néha eszedbe jut Orbán Viktor, a Fradi, vagy a hazád. Tengerparti futás közben nincs hazád. De nem vagy hontalan sem. És amikor végre eléred az utolsó dűnét, és hátranézel, rá, a tengerre, azt gondolod, milyen jó, hogy ezt, ezt a gyönyörűséges egészet nem lehet ellopni, elorozni, kisajátítani. Na és ekkor, pontosan ekkor jutnak eszedbe az angolok és az argentinok. SZÍV ERNŐ

Next

/
Oldalképek
Tartalom