Délmagyarország, 2004. április (94. évfolyam, 77-101. szám)

2004-04-17 / 90. szám

íAtvynö* íS9ÍÖYBpr>xeiO xA avlöiöi iddéynámoné 14 SZIESZTA 2004. április 17., szombat Kolumbusszal jött a vérbaj Régi olasz temetők vizsgálata újabb bizonyítékkal szolgált arra az eddig is valószínűnek tartott elképzelésre, mely szerint a szifilisz és a köszvény már jóval Kolumbusz érkezése előtt tombolt Amerikában, európai megjelenésük pedig a felfedező és hajósai visszatértéhez köthető. MUNKATÁRSUNKTÓL A kutatók Olaszország különböző területein 688 csontvázat vizsgáltak meg, melyek között volt bronzkori és az 1485-86-os pestisjárványból származó is. A maradványok vizsgálatakor a reuma, a köszvény és a szifilisz okozta csontelváltozások nyomait keresték. A kutatás eredményei szerint egyre valószínbb, hogy a szifiliszt - más néven vérbajt - Kolumbusz tengerészei „szedték össze" az Újvilágban, és ők hurcolták be a kórt Európába. - Kolumbusz kora előtt Itália teljesen szűz volt ebből a szempontból. Sem a reumatikus ízületi gyulladás, sem a szifilisz nem létezett ekkoriban, ami megerősíti azt a feltételezést, hogy ezek a nyavalyák bizony Amerikából erednek - mondta a kutatást vezető Bruce Rothschild, az ohiói artritiszközpont paleopatológusa a Discovery Newsnak. Az itáliai csontvázak vizsgálata cáfolja továbbá azt az elméletet, mely szerint a Római Birodalom bukása tömeges ólommérgezéssel hozható összefüggésbe. Mikor a kutatók a vizsgálatot csak a római kori maradványokra szűkítették, a 439 csontváz között mindössze két köszvényest találtak. Mivel a köszvényt ólommérgezés okozza, arra lehet következtetni, hogy ez a betegség ebben az időben ismeretlen volt Itáliában. Ruggero Marino történész viszont, aki több, Kolumbuszról szóló könyvet is írt, azt állítja: semmilyen történelmi bizonyíték nem támasztja alá, hogy a vérbajt a felfedező és hajósai hurcolták volna be Európába. - Nem hinném, hogy ez volna a helyes magyarázat. A felfedező csontjainak alapos vizsgálata sok információval szolgálhat erről a témáról is - mondta a történész. A PÁLINKAFŐZÉS KEZDETEI VÁSÁRHELYEN szerették a legjobban Víz helyett bort, sört és egyre több, főleg a borseprőből főzött pálinkát ittak a vásárhelyiek már a török kor után. A pálinkafőzés fellendülése és a rövidital fogyasztása erősítette egymást. Utóbb azonban inkább a fogyasztás vált meghatározóvá. Nem panaszkodhattak az egykori vásárhelyiek, hiszen nem sokkal a török kort követően a háborúk miatt teljesen elnéptelenedett városba visszaés betelepülők is folytathatták a korábbi gyakorlatot: víz helyett nyugodtan fogyaszthatták a bort. A korszak higiénés körülményei miatt ugyanis a Tisza vizét és az ásott kutakét sem nagyon itták, ellenben a gyenge bort még a kisgyerekeknek is adták. Attól ugyanis senki sem betegedett meg. Az, hogy a pálinkafogyasztás felívelése ténylegesen a rövidital élvezeti értéke vagy annak elementáris hatása miatt következett-e be, manapság már nem tudható. Egyforintos üstadó 1722-ben jutott hivatalosan is csongrád-vásárhelyi birtokához gróf Károlyi Sándor, aki - mint Herczeg Mihálynak a vásárhelyi pálinkafőzés kezdeteit taglaló tanulmányában olvasható - évtizedeken át megelégedett azzal, hogy a vásárhelyiek egy összegben váltották meg földesúri terheiket, ám a pálinkaeladás után járó jövedelemre mégis szemet vetett. Elrendelte, hogy azt ezentúl csak tőle vásárolhatják meg. Az egykori borbíró-elszámolás szerint 1726 nyarán borból 4179, sörből 66, míg pálinkából 512 forint folyt be. A gróf a következő esztendőtől kezdve mindenkinek megengedte, hogy saját fogyasztásra és a saját törkölyéből szüret és február között pálinkát főzzön. A gróf persze ezt nem jószívűségből tette, hiszen minden pálinkafőző üst után egy forint adót kért. Aki árulni kezdte saját főzését, annak büntetés is járt. így például Dénes Ferencnére 5 forintot szabtak ki, de Mára csak a technológia finomodott volt, akitől a főzőüstjét is elkobozták. A pálinkafőző üst adója is a duplájára emelkedett, ennek ellenére 1766-ban már 39, míg 1814-ben 240 működött. A pálinkaivás elterjedésének okait még senki sem vizsgálta, így nem lehet tudni, hogy a búfelejtő karrierjét gyors, nem ritkán szó szerint letaglózó hatása, vagy a korabeli borok gyenge minőség generálta. Az sem biztos, hogy mindez összefüggésben áll a szőlőtermesztés elterjedésével. Tilos volt feketén főzni A fekete pálinkafőzés megakadályozására a kazánok tetejét és a rézcsöveket hamarosan uradalmi őrzésre kellett átadni, s csak a főzési idényre osztották ki újra. Aki nem szerette főzni, csak inni, az is vehetett magának a pálinka csapszéken, mely a város kezelésében állt. 1741-ben a kocsmárosi teendők ellátásával például Csorba Mihályt bízták meg. Állami monopólium lett A pálinkafőzési gyakorlatot alaposan megváltoztatta, hogy 1792-95 között a Szarvas vendéglő közelében megépítették a nagy prés- és pálinkaházat. (Ebben az épületben ma a Liszt Ferenc Ének-zenei Általános Iskola működik.) Itt annak idején már három, egyenként ötakós rézüstben is főzték a törkölypálinkát. Mégpedig abból a seprős bordézsmából, melyből évente átlagban 154 ezer liternyit kaptak a Károlyiak. A nagyüzemi grófi pálinkafőzés - Herczeg Mihály kutatási szerint - csak FOTÓ: TÉSIK ATTILA 1858-ra szűnt meg, részint mert az eszközök tönkrementek, részint mert a város akkor kötött örökváltságot a Károlyi családdal. Persze a grófi birtokon termett fölös gabonából főzött sör mellett is készült pálinka. A mai Serház térnek is nevet adó hatalmas serházban 10 akós rézkazánban főtt a pálinka, gabonából, szilvából és törkölyből. Ez utóbbiból készült a legtöbb. A grófi uradalom 1827-ben haszonbérbe adta a pálinkafőzést, majd 1873-ban 430 ezer forintért a megalakult törvényhatósági jogú városnak valamennyi megmaradt uradalmi épületét és földesúri jogát eladta, köztük a pálinkafőzését is. 1885-ben azonban véget ért a város pálinkafőzési joga, ekkor ugyanis állami monopóliummá vált. KOROM ANDRÁS P0DMANICZKY SZILÁRD Anyák napalmja Egy kisfiú útnak indul, hogy a városban lemezt vásároljon, de maga sem gondolná, míg célját eléri, micsoda kalandok várják... Megpróbáltam benézni a fickó kapucnija alá, vajon milyen arcot rejt a sötétség, de a szakáll tövénél tovább nem jutottam, mintha nem is lenne arca, csak árnyéka. A bicikli csomagtartójáról vastag kötelet oldozott le, a végét a derekára kötötte, s a fa törzséhez illesztett kőtömbökön fölmászott az első vastag gallyakig, kezéből ki nem engedte volna a kaszát, majd biztosan haladt tovább a kabát, és a továbbra is mozdulatlan galamb felé. Webb ekkor emelte fel először a fejét, nyilván az ágak ropogása zavarta meg félálmában. Kérdőn nézett rám, aztán a kabátja felé igyekvő esőköpenyes alakra. Hosszan hunyorftottam, ajkamat is bepréseltem, csak csendben, minden rendben. A férfi rövid mozdulattal elkapta a kabát farkát, majd az ágak közt a földre pottyantotta. Webb megmozdult, de visszaintettem. A férfinak ekkor mintha kétméteresre nyúlna a keze az ágak között, egy szempillantás alatt elkapta szegény gerlicét; az egyet nyikkant és már vége is volt. A mozdulat nagy szakértelemről árulkodott. A galambot a kabát légi útján hajította a föld felé. Nekem se kellett több, elkiáltottam magam: „Gyerünk, Webb!" Webb úgy fölpattant, mintha szuper rugalmas humuszon ücsörögne, s mindketten elkaptuk a férfi derekára kötött kötél végét, amely oly hosszú volt, hogy bőven leért a földre. A csukja egy pillanatra hátra nézett azzal a benne foglalt sötét lyukkal, de másra már nem maradt ideje, lerántottuk. Hadd ne részletezzem, hogyan ért földet, s ebben milyen szerepet játszott az elengedhetetlen kasza, de a lényeg az, hogy Ilyen csúnya látványban még soha nem volt részem. A város forgalma megélénkült körülöttünk, de nagy szerencsénkre a legtöbben még félálomban bandukoltak, az autóvezetők pedig el voltak foglalva a különböző váltók és gombok kapcsolgatásával, a kormányzással, a benzin, a vízhőmérséklet és a sebességet mutató műszerek figyelésével. Webb azonnal begyűjtötte a kabátot és az élettelen vadgalambot, s láttam a szemében, hol hálát, hol teljes zavarodottságot érez. Egy tőlünk pár méterre fölhalmozott levélkupacra mutattam, Webb azonnal vette a lapot. Az esőköpenyes fickóra rátettük a biciklijét, majd vastagon bevontuk száraz falevéllel, hogy senkinek ne tűnjön föl. A kasza hegyét Webb elhajlította. Olyan magasan állt ki a levélhalom alól, hogy nem bírtuk volna betemetni. Az efféle apróságok pedig könnyen szemet szúrnak a járókelőknek. „Akár a fiam is lehetnél", mondta Webb elérzékenyülve, majd elgondolkodott, melynek az lett a végeredménye, hogy meghívott hozzájuk ebédre. Galambleves megint, gondoltam, majd udvariasan visszautasítottam a meghívást, már csak azért is, mert nem akartam túl soká késlekedni a lemezvásárlással, könnyen elkapkodják, ha nem vagyok résen. „Szeretnék ma az első vevő lenni", magyaráztam, majd búcsút intettem Webbnek. De alig hogy elindultam, Webb utánam szólt. „Nézd!", mondta, és a szélörvénnyel kavart levélhalomra mutatott. A szélörvény előbb lassan járta körbe a halmot, mint mikor kan kutya szagolja a nőstény punciját minden oldalról, biztos akar benne lenni, mert ő is tudja, a legmegalázóbb és leghitványabb trükk az, amelyben mirigyfantomra kell ugrania. A forgószél egyre erősödött, és egyre szélesebb körben terftette szét a levélfüggönyt, s mire a levelek lenyugodtak, a szél elszállt. A napfény simán úszott be a levelek közé, ekkor vettük észre, a köpenyes férfinak nyoma veszett. Webb láthatóan örült a tökéletes gyilkosság látszatának, amit vagy lidérces álomként elfelejt egy idő után, vagy ha nem bánik olyannyira kesztyűs kézzel a kottával, tán még inspirációs forrásnak is használhatja. „Ég veled, Webb!", Intettem a mosolygós férfi felé, aki meg volt győződve arról, hogy az ő lemezeit is árulják abban a boltban, ahová mindenekfölött igyekszem. A napkorong begyorsult, egyre magasabbra hágott az égen, csendes szellők motoszkáltak az arcomon, miközben rátalálva a jól Ismert útvonalra, a lemezbolt felé gyalogoltam. Fejemben az elmúlt időegyveleg furcsa zümmögése hallatszott, mint mikor kihúzzák a magnó dugóját a bekapcsolt erősítőből. Lépteim ütemesen kopogtak az utcakövön, ritmusát átvette körülöttem minden. Pattogtak és kattogtak a házfalak, a fák bordázott oldalai, az ablaküvegek ritmust pattantak a lépteimmel, s ez zengett vissza a fűszálakról is, mikor csak próbaképpen egy pillanatra megálltam. De hát mi ez? A lépteim zaja továbbra sem ült el, verődött az mindenhonnan, még a mellkasomból Is. Ez ám a furcsa érzés: menni úgy, hogy nem menni. Szándékaim immár nyíltak voltak, csak pár utcányira a lemezbolt. S most még egy utolsó erőpróba, ezúttal a hallásom kerül górcső alá. De tévedtem. Benyúltam kertésznadrágom mellső zsebébe, és igen lapos kis szerkentyűt találtam ott, mely erős drótozattal volt a nyakamba fogatva. Rajta digitális számlap, visszafelé pörgő vörös számsorral. Hirtelen minden világossá vált, meggyőződéssel állíthatom, hogy a műtőben varrták a nyakamba. Nem tudtam rendesen a szemem elé emelni, de mintha három perc és egynéhány másodpercet mutatott volna. Próbáltam kitépni a nyakamból, de nem engedte a vastag drótfonál, ráadásul, mintha a saját fejemet akarnám letépni. „3 perc, 24 másodperc." „3 perc, 23 másodperc." „3 perc, 22 másodperc." „3 perc, 21 másodperc." „3 perc, 20 másodperc." Ménkű nagy fájdalommal borult rám: az én időm lejár! Alig három perc, és ha nem találom meg a lemezboltot, végem van. Futásnak eredtem, s a hajnali jó kedvem és fizikai erőnlétem csúcsmagassága már koránt sem tűnt olyan egyértelműnek. Mikor egy kereszteződésben átugrottam a csikorogva fékező automobil motorháztetejét, földre érkeztemkor újból megszólalt fejemben a hang: „Fuss csak, marba, amíg még futhatsz! Rohansz csak örökké, de nem haladsz egyről a kettőre. Esélyed 0. Te magad is egy nagy 0 vagy. Futottak még... Szervusz, cserebogár, te vagy a nagy, az igazi hurkatöltő." Bántott ez a vészes hangzavar, de szerencsére nem tartott sokáig. Már láttam az utca végén a főteret, ahol balra kanyarodva a bolt elé vetem magam. A fejem fölött galambok csapkodták egymást a csőrükkel, egész csomónyi tollat kiszakítva a másikból. Egy billentéssel a táblára néztem, még két perc fölött vagyok, nyugtattam magam, s ahogy visszanéztem le a földre, már ugranom Is kellett egy nyitott kábelalagútból kimászó férfi csak nyaktól látható, de dermedten figyelő feje fölött.