Délmagyarország, 2004. március (94. évfolyam, 51-76. szám)

2004-03-27 / 73. szám

14 létvvnöh isétöybpfeisnc sa svlöiö: Iddéynémc!'?. SZIESZTA 2004. március 27., szombat BESZÉLGETÉS FEKETE GIZIVEL A SZÍNHÁZI VILÁGNAP APROPÓJÁN Színésznő - odaadással és szenvedéllyel A színházi világnap alkalmából ma este is műsorra tűzte a szegedi teátrum Zsolt Béla Nemzeti Drogéria című darabját. Az előadás egyik főszerepét Fekete Gizi alakítja, aki a színházi ünnep apropóján azt mondja: ma már hiányoznak a nagy rendezők. Azok, akik még el tudták indítani a színészeket a pályán, mert úgy osztottak szerepeket, hogy két-három évre előre gondolkodtak. ,A színészet a legcsodálatosabb pálya a világon" FOTÓ: KARNOK CSABA - A rendszerváltás előtt is sikeres színésznő volt, mennyit változott az elmúlt másfél évtizedben a színház? - Alapvetően nem sokat, de sokkal nehezebb lett a színészek élete. Ugyanazzal a szenvedéllyel, odaadással és tűzzel maradtam színésznő, miközben sokkal bizonytalanabb lett körülöttünk minden. Ez önmagában nem lenne baj, hiszen a színház nem egy kiszámítható iroda, ahol nyolctól négyig tart a munkaidő. De az a rossz bizonytalanság, ami eluralkodott, nem használ. Időnként furcsa bizalmatlanságot látok a kollégák szemében: nem tudunk már ügy egymás szemébe nézni, mint régen. Már nem fontos színházba járni - Mitől van ez? - Nem tudom. Boldogan ünnepeltük a rendszerváltást, de nem úgy sikerült, ahogy gondoltuk. Régen meg tudtuk fogni egymás kezét, sokkal összetartóbbak voltak a társulatok. Abban a légkörben könnyebb volt játszani. Ma mindenki retteg, hogy a következő évadban lesz-e szerződése. Függetlenül attól, hogy milyen tehetséges, és mennyire való a pályára. Az ember megpróbálja összerakni magának a kis építőköveket, hogy megértse, mi történik körülötte. Ám hirtelen öszszeomlik az egész, és nem látja a rendszert, a logikát benne. Mert nincs is benne. Nincsenek fogódzóink, mert nem létezik értékrend. Tehetséges fiatal kollégákat látok magam körül nem jó úton haladni. Nincs jövőképük, nem tudják, mit akarnak, tétováznak, boldogtalanok. - Másként volt ez a pályakezdése idején? - Teljesen. Ma is úgy érzem: a színészet a legcsodálatosabb pálya a világon, és színész csak kivételes képességekkel rendelkező ember lehet. Hiszem, hogy egy nagy szerepet nem tud akárki jól eljátszani. A világ azonban úgy formálódott körülöttünk, hogy aki beül a bankba az íróasztal mögé, az zsebre vág bennünket. Az anyagi megbecsülés hiánya sem felemelő, de még annál is sokkal elkeserítőbb, amikor azt tapasztaljuk: ma már nem fontos színházba járni. A színház nem olyan érdekes már, mint régen. Bárki az utcáról beköltözhet a W-villába, és pillanatok alatt istenített sztárrá válhat. Mi még évekig küzdöttünk, hogy bekerüljünk a főiskolára, majd a diplomával a zsebünkben rájöttünk, hogy még nem tudjuk a szakmát. Egész életünk szakadatlan tanulás. A színpadi színészekből ma már nem lesznek sztárok, a világ inkább a szappanoperákra kíváncsi. Életem egyik legnagyobb csalódása volt, amikor néhány éve pár Barátok közt-epizód után Juditnak vagy tanárnőnek szólítottak a szegedi üzletekben. Megsemmisültem. Úgy éreztem, teljesen hiába játszottam el itt Bernarda Al. bát vagy Angliai Erzsébetet. Nem hibáztatom az embereket, egyszerűen ilyen lett a világ. A színház sokszor túl bonyolult, zűrös, szerencsénk, hogy megmaradt egy érdeklődő réteg. - Milyen típusú rendezőkben hisz? -A gondolkodó, lelkiző, az érzelmekre és az értelemre egyszerre ható rendezőket szeretem. Aki az üres színészi technikát erőlteti, azzal nem tudok jól dolgozni. Ruszt József rendezésében játszottuk Gorkij darabját, a Zikovékat. Szófia szerepe számomra felért egy megvilágosodással. Elindított egy olyan úton, amin még most is járok. A büszke anya - A Nemzeti Drogériában úgy játssza Kardosnét, hogy percek telnek el, mire fel lehet ismerni. - Még az édesapám is azt mondta, hogy nem ismert föl az első pillanatokban. Bevallom, féltem ettől a szereptől. Amikor először elolvastam, nem örültem neki. Úgy éreztem, nem nekem való. Minden színész szeret a fiókból dolgozni. Ehhez a szerephez nekem semmiféle hozott anyagom nem volt. Valami azt súgta: mégis összejön, így lett, és nagyon szeretem játszani. Az a legnagyobb dicséret, amikor azt mondják: Ezt az arcodat még nem ismertük. Ilyen volt annak idején a Bernarda Alba is Gaál Erzsi rendezésében a kisszínházban. - Leánya, Rácz Rita követi a pályán, már több darabban is játszottak együtt. Nem akarta eltéríteni? - Dehogynem! Amikor megszületett, arra gondoltam: milyen jó lenne, ha orvos lenne majd. Engem a szüleim annak szántak. Megrémültek, amikor kiderült: kitűnő érettségivel is mindenáron a színházat választom. Féltettek. Azután a sikereimet látva később már boldogok voltak, édesapám ma is büszke rám, minden premieremre eljön. Én a pályánk buktatóit belülről ismerve féltettem Ritát. Mindig mondogattam neki: ne csak a szépségét, hanem a keserűségét, a vele járó sok gyötrődést is lássa meg. Mégsem tudtam eltántorítani. A színművészetire nem sikerült bekerülnie, de szép hangja van, és a zeneművészeti főiskolán jól érzi magát. Remélem, megtalálja a saját útját. Nem is titkolom: mindig büszke vagyok rá, ha sikere van. Soha nem tukmálom rá az elképzelésemet. Ha végül mégis megkér, akkor örömmel segítek neki. Harcedzett lány, tud keményen dolgozni - ez a mi pályánkon az egyik legfontosabb. Nem hiszek abban, hogy valaki született őstehetség, és csak be kell sétálnia a színpadra. Minden pillanatért keményen meg kell küzdeni. Ami egyszerűnek, könnyednek, természetesnek tűnik, sokszor a mögött van a legtöbb munka. -És a fia? - Máténak a zene a mindene. Hegedülni tanul a kecskeméti Kodály konzervatóriumban. Remélem, ő már nem színész lesz. Persze a legfontosabb, hogy boldogok legyenek. Egyre több rossz példát látok magam körül, ezért egyre jobban féltem őket. Anynyira, hogy az néha már fizikai gyötrődést okoz. Nem lettem volna boldog a gyerekeim nélkül, mint ahogyan akkor sem lett volna teljes az életem, ha csak családanya vagyok. Beleszeret a szerepbe - Színháztörténeti kuriózumnak ígérkezik, amire Ruszt Józseffel készülnek: húsz év elteltével újra eljátszszák Zalaegerszegen Az ember tragédiáját. Éva után kapott Jászai-díjat, nagy visszhangja volt a produkciónak annak idején. - Ruszt Józseffel való együttműködésem azért is csodálatos volt, mert talán az utolsók között tapasztalhattam meg azt, ami ma már nem létezik - sajnálom is ezért a fiatalokat -: ő még el tudott indítani egy színészt a pályán. Fejlesztette, nevelte, úgy osztott rá szerepeket, hogy két-három évre előre gondolkodott. Mint a nagy sakkozók, tudta a következő lépéseit is. Ma már ez borzasztóan hiányzik. Nekem is, hát még a fiataloknak, akiket az első két évben kifacsarnak, majd eldobják őket, és újakat keresnek. Miközben úgy kellene alakítani őket, hogy megmaradjon a hitük és az erejük. Boldog vagyok, hogy ősszel újra Ruszt Józseffel dolgozhatok. Különös lesz húsz év múltán újra Évát játszani Szalma Tamás partnereként Zalaegerszegen. Ruszt biztosan megint kitalált valami eredetit. Nyolc évig tartott a zalaegerszegi „kirándulás" az életemben. Gyönyörű szerepeket játszhattam és jól éreztem ott magam. - A Tragédia előtt Szegeden is készül egy újabb főszerepre: Valériát játssza Ödön von Horváth tragikomédiájában, a Mesél a bécsi erdőben. Milyen lesz? - Még a vajúdás időszakát éljük, ilyenkor babonából nem szeretek mondani semmit. Nagy odaadással dolgozunk. Én csak úgy tudok eljátszani egy szerepet, ha beleszeretek. HOLLÓS! ZSOLT Tanulmány a nő sértődéséről Először is fogalmi tisztázást illik tenni, lévén a sértődés engedékenyebb és múlandóbb lelki állapot, mint a sértettség. A sértődött nő más természeti képződmény, mint a sértett nő, az előbbi szívében könnyű és föloldható bánat párnázik, az utóbbiéban vak és szenvedélyes harag ütlegeli a férfialakú homokdűnéket. A nő kivételes képessége, hogy gyönyörű sértődésekre képes. Ilyenkor a sértődésnek formája és poétikája van. Egy könnyű és fényes példa máris. Füst Milán regényében, A feleségem története című alapműben Störr kapitány komolyan összeszólalkozik a feleségével. A szép fiatalasszony dühösen kiszalad a szobából. Majd hirtelen rádöbben, hogy rosszul sértődött meg, tehát szinte ugyanazzal a lélegzettel visszalép, a férfi feldúlt arcába sziszeg valami epéset, és úgy távozik, hogy közben jó erősen becsapja maga után az ajtót. Durr! Igen, mert a sértődésnek meg kell adni a módját. Merthogy formákon múlik az életünk, úgy ám, ezt mondja maga Füst Milán is. Ha megsértődünk, nem lehet halkan kimenni. Akkor valaminek csattani kell, ajtónak, tenyérnek, férfiarcnak. Mert ilyen, az életet szabályozó forma például egy pofon is. Egy női pofon természetéről mindig tudja a figyelmes férfi, hogy vak düh, vagy békítésre váró fölkínálkozás az előhívója. A sértett nő pofonja tompán brutális, nem nyomban fáj, később viszont rettenetesen. A sértődött nő pofonja elegáns, a kar lágy félkörívet mozog le, miközben a fényesen megvillanó kézfej olyan finoman illeszkedik a csuklóhoz, hogy egy német autógyárban se tudták volna jobban megszerkeszteni. A durcás, sértődött nő pofonja igenis fájdalmat okoz, viszont a férfi tudja, • hogy nemsokára vad, ámde pontos szeretkezés következik. Mármost hogyan durcáskodik a nő. A durcáskodás fölöttébb izgalmas magatartásforma, továbbá vele rokon értelmű viselkedés a morcoskodás és a duzzogás. Fölgyűlt a szívburok körül egy kis illékony harag, de nem jelentós mennyiség. Pici fájdalom lobog a lélek bal felében, ám a baj orvosolható. Vbttaképpen maga a nő is tudja, hogy nem érdemes, sőt nem is szabad azon megsértődni, hogy a húszkarátos arany mosogatókesztyű helyett csak tizenöt karátosat kapott, a dagadt Ilike, a csak az iróniát dicsőítő posztmodem szomszédasszony így is belehal az irigységbe, ha majd meglátja őt, hogy miféle ragyogó kézvédőkkel súrolgatja a pacalos kondér aljába ragadt sűrű, fekete masszát Az efféle morcoskodások tehát fölkérések táncra. Csak kérjenek kicsike bocsánatot, udvaroljanak egy csöppet, legyen a szavaknak orgonaillata, beszéljen a férfi pálmafákról és új szervokormányos autóról, és aztán, hohó, aztán mindent lehet A durcás nő tehát felajánlkozik, és a férfi, aki ezt nem veszi észre, vak, netán heveny prosztatagondokkal küzd, esetleg nagyon szomjas a sörre. A durcáskodást jellegzetes testtartás kíséri. Elnéz, hogy csak profilból, félprofilból ragyogjon az arca, és közben rángatja a vállát Vonogatja, vagy néha a melle előtt fonja össze a karjait. A gombjait csavargatja. Felső ajka rászalad az alsóra. Úgy tesz, mintha olvasna, de a szeme mozdulatlan, és továbbra is rángatja a vállait Szipog is. Néha egy-két könnycsepp ékszerét is sikerül a szemsarokba varázsolnia. Nagyon fontos: a sértődés könnyein keresztül lehet látni a világot, a sértettség könnyén át viszont nem. Az megvakít. A durcáskodás magatartásformája tehát arról szól, hogy igenis haragszom, viszont nem kibékíthetetlenül haragszom, és bizonyos feltételek mellett hajlok a békülésre, nem kell négykézlábra állni, elég egy könnyű helyből szaltó, vagy tíz félkezes fekvőtámasz. A sértett nő nem rángatja a vállát. A sértett nő elnéz, olyan messze bámul, ahol már nincs is élet. A Szahara, Mars, ilyeneket lát. A férfi homokba fúló csontvázán keselyűpihék remegnek. Mi magunk számtalanszor voltunk tanúi, hogy fiatal, a szerelemben és a társas életben még kezdő férfi megpróbálta kiengesztelni a sértett párját, ám a lány olyan jegesen fordította el a fejét, hogy a szemközti házfalon már jégcsapok lógtak, holott rekkenő hőség, július volt, egy pék az utcakövön sütötte a pogácsákat. A sértett nőt nem kell, és nem is lehet megbékíteni. Ráadásul egy nő azonnal és nyomban tudja, hogy megsértették. A nő archaikus védekezési ösztöne még egy szimbolikus sértésre is azonnal felszirénázik. Milyen egy igazi, rendes sértés?! Amikor Ophéliának azt tanácsolták, hogy haladjon be a kolostorba, nyilvánvalóan megsértették. Például. Ezzel szemben a sértett férfi már egy távoli lépcsőházban jár, rendre ott és akkor döbben rá, hogy méltatlanul bántak vele. És ekkor már késő. A sértett férfi általában hallgat, összeszorítja a száját, nem szól. Tudna persze mit mondani, de akkor olyat mondana, de olyat, meg különben sem jut szóhoz, hiszen egy sértődött férfi mellett általában található egy sértett nő is, és ilyenkor ő beszél. Mert a sértett nő inkább beszél, sokszor nem is arról, hogy miért és mivel késztették sértődésre. Egyébként úgy van, hogy rendes, jóravaló nő abban a pillanatban, ahogy megsértik, az összes korábbi sértésre emlékezik, és nemcsak emlékezik, de fel is sorolja őket, kezdi az elsővel, és még a száztizediknél sem hagyja abba. Teljesen rendjén való és hagyományos eljárás. Külön bekezdést érdemel a borsószem esete. Ismerjük a történetet, a finnyás, kényes királykisasszony hétrét réteg ágyneműhuzaton át is megérzi a pici dudort, aludni nem tud, csak forgolódik, ruhakirakatokra, bálokra gondol, vagy a doktori értekezésére, és aztán felkel és irdatlan patáliát csap. Jogosan? Igen, teljesen jogosan. A férj persze feldúlja a fekhelyet, és a hetedik réteg alatt, ami még az ükmama gyerekpisijét is tartalmazza, valóban rálel a piszok borsószemre, amely annyi szenvedést okozott. És ezért szét akarja taposni, el akarja morzsolni, satöbbi. De nem teszi mégsem. Mert a nő szépen kiveszi a kezéből, a férfi dúlt arcába néz, bólint, és lenyeli azt, lenyeli a borsószemet. Nyelt, már lent is van a gyomorban. A bosszú tökéletes. A nő kilenc hónap múlva gyönyörű hármas ikreknek ad életet, és így bekövetkezhet a női létezés legtragikusabb sértettsége, a szülés utáni depresszió, hogy vége a szabadságnak, a fiatalságnak, és hogy befurakodott fényes, távlatokkal hemzsegő életünkbe egy kicsi agresszor, akit ugyan szeretünk, de azért mégis dafke, mélabú, szorongás, kétségbeesés. Ezzel szemben a férfi. A férfi is megérzi a hetedik réteg borsószemét, úgy ám. Ő sem tud aludni, verset ír, az áramszámláié megbuherálására vagy Van Nistelrooyra gondol. Végül üvöltve felkel, és szétveri az egész mocskos tetű ágyat. A lepedőket, dunyhákat a fogával harapja szét, a párnát kettétépi, az ágytámlát darabokra töri. S a pusztítás végén rálel a mozdulatlan borsószemre, ott zöldell a kicsi a romok között. A férfi bámulja egy ideig, aztán mit csinál. Aztán ásít, és visszafekszik, és most már egyenesen a borsószemre hever, és mint egy depressziós medve, alszik reggelig, délig, kora délutánig, kinek mi adatott meg, miféle élet, miféle kakasszó, gyárduda, munkakezdés. SZÍV ERNŐ