Délmagyarország, 2003. december (93. évfolyam, 279-303. szám)

2003-12-24 / 299. szám

Örülj, kegyelembe fogadott! „És bemenvén az angyal ő hoz­zá, monda néki: Örülj, kegyelem­be fogadott! Az Úr veled van, ál­dott vagy te az asszonyok kö­zött." (Lukács evangéliuma 1. rész) - Behívott a doktornő, biztos, ami biz­tos. Ahogy nő a hasam, egyre jobban feszül a bőr a sebhelyen. Azt mondják, nem lehet megengedni a hosszú vajú­dást. Még nem tudom, mi lesz. Ülünk a kórházi folyosón, az asz­talon Rita összekulcsolt keze, mel­lette a mobiltelefon. A kisfiúnak má­hoz egy hétre, december 24-én kel­lene megszületnie, de a kompliká­ciók miatt elképzelhető, hogy mű­tétre lesz szükség. Nem tudni pon­tosan, melyik napon. Összeszorul a gyomrom. Ám amint Rita elkezd me­sélni - még hogy mesélni! Folyik belőle a szó, ideális alany, árnyaltan, pontosan fogalmaz, rögtön gépbe le­hetne írni. Szóval amint elkezdi mondani, hogy volt, mint volt, át­ragad rám a nyugalma is, az öröme is. Az optimizmusa. A boldogsága. Vadakat terelő juhász? Most csak a mindenórás asszonyok jellegzetes lélegzetvétele árulkodik az állapotáról, gömbölyű hasát elrejti az asztallap. Úgy nézem, egy deka fölös­leg sincs rajta. Az imént érkezett visz­sza a vizsgálatról. Talán hűsz percet vártam rá a 6-os kórterem előtt, néze­gettem a folyosó túloldali ablakára festett gólyát. Ez a gyermekágyi rész­leg. Nem is jöhetnek ide látogatók. A nővér talán azért nem tessékel ki, mert már tud rólam a professzortól. Dr. Herczeg János véletlenül „találta nekem" Ritát. Előző nap még arról volt szó, hogy dr. Szabó József pácien­sét ismerhetem meg, aki szintén kará­csonykor szül, de valamilyen vizsgálat miatt ez nem jött össze, viszont köz­ben Ritát felvették a kórházba, a pro­fesszor pedig azonmód „kiközvetítet­te". Köszönöm, hogy vállaltad, mon­dom neki, már tegeződünk, így mégis könnyebb beszélni - miről? Az igazán intim dolgokról. Például a seb. Hat hónapos terhes volt, jobb oldalon erős fájdalmat érzett, rohantak a kór­házba, hiszen az előzmények miatt okkal aggódtak. Milyen előzmények? Tízhetes korában bevérzett... Ami azért volt félelmetes, mert az első ter­hessége idején, amikor a pajzsmi­rigy-túlműködést diagnosztizálták, el­veszítette a magzatot. Atyám! Fojtot­tan fölkiáltok, akkora itt a csönd, hogy az ember nem meri szabadjára en­gedni a reakcióit. Szóval volt egy veté­lése. Ez a második terhessége. 31 éves. És persze maradt a pajzsmirigy-rend­ellenesség, amiről tudni való, ha sike­rül is gyógyszerrel szabályozni, a ter­hességgel újra kiújul a túlműködés, a gyógyszerezés árthat a magzatnak. ­Kell az orvosi kontroll. Tízhetes korom óta otthon vagyok, ha nem vizsgálnak éppen. Először csak a napi rendes mozgásadagomról kellett lemondani, aztán a tanítványokról, a program­írásról, az építkezésről, a kertészke­désről, a nyulak gondozásáról. Min­denről. Majdnem. Nehéz nekem ez az örökös pihenés - sóhajt nagyot. Nem, Rita nem tanár, illetve az is, mert ta­nárszakon végzett, de amúgy progra­mozó, rendszerfelelős. Eredetileg vas­úti távközlési biztosító berendezési műszerész. Érettségi után a vasútnál dolgozott, de munkanélküli lett - és programozó. A munkaügyi központ ajánlotta neki a honvédséget. - Kellett egy állás, nem sokat gondolkodtam, katona lettem - mondja a világ legter­mészetesebb modorában. Egyik ámu­latból a másikba esem. Még van egy meglepetése, kacarászik, hiszen azt még nem is mondta, hogy Sándor is hivatásos. Karancsi Sándor, a férj, az apa, nos, ő tűzoltó. Főhadnagy. Hír­központparancsnok. - Képzelheted, mondogatjuk is, hogy a gyerekünk, Sándor - mert ez lesz a neve az apja után, aki elementáris erejű és lehen­Itt vagyok! A nevem Karancsi Sándor. FOTÓ: SCHMIDT ANDREA gerlő, mint a hódító Nagy Sándor, és persze Tamás lesz a második neve a keresztapja után -, szóval egy tűzoltó meg egy katona gyermeke, a mi kisfi­unk tán csak nem lesz majd vadakat terelő juhász? És nevet, vigyázva-göcögve, fél keze a hasán, jobb oldalon. Tényleg, mi volt azzal a jobb oldali erős fájdalom­mal? Hat hónapos terhesen? - Nem tudta senki, mi ez, hólyaghurut, ve­sepangás, végül vakbélre gyanakod­tak, fölnyitottak, kiderült, hogy mió­ma, szerencsére a külső méhfalon. A kicsi rugdosta, azért fájhatott annyi­ra, szerencsére, mert így időben kide­rült. Leszedték, összevarrtak, minden oké, csak most már, hogy ekkora a hasam, iszonyúan húzódik a bőr a sebhelyen. És egy hosszabb vajúdást talán nem bírna... . Ha ránézek, mintha tükörbe néznék. Erőt vesz rajtam a szülési izgalom, Rita a karomra teszi a kezét, azt mondja, nyugodjak meg, ő teljesen biztos benne, hogy nemsokára egész­séges, szép, erős kisfiúk lesz. Telefonálok a papának. Hosszan kicseng, Karancsi Sándor éppen szi­geteléssel foglalatoskodik, szinte mindent ő csinált a házon, némi baráti-kollegiális szakmai segítség­gel. Részint így lehet spórolni, más­részt így lesz pont olyan az a ház, amilyet ők akarnak maguknak. Öre­gecske parasztházat vettek Szőregen. Még nincs teljesen készen a felújítás, kevés szabadnapot kap a főhadnagy úr. Az édesanyja is sók mindenhez ért, özvegy Karancsi Sándorné va­lóságos polihisztor: burkol, fest, a saját tiszaszigeti házán kitanulta a „belsőépítészetet", sokat segít a fiáéknak. Ők ketten, az apa és a nagymama lesznek majd Rita mel­lett, ha hazajön a kicsivel. Addigra talán elkészül a gyerekszoba... - Fantasztikus anyósom van - fé­nyesedik Rita szeme. - Tiszasziget díszpolgára, képzeld. A postahivatal vezetője volt évtizedekig. Én egyszerű emberek lánya vagyok, amikor megis­merkedtünk, féltem, mit szólnak hoz­zám... Bolondság volt. Az egész család olyan... Lelkileg gazdagok. Anyósom­nak a mi kisfiunk lesz a hetedik uno­kája, de ügy örül, mintha az első len­ne! Szenteste mindig ott vagyunk ná­la, az egész nagy család. Most nem tu­dom, hol leszek szenteste, de ők bizto­san velem lesznek. A férjem nagyszerű ember, boldog lehetek, hogy rámta­lált. Azonos az érdeklődésünk, az er­kölcsi felfogásunk, az elképzeléseink, ugyanolyan a szeretete. Ha ránézek, mintha tükörbe néznék. A hangjába szerettem bele, gyönyörűen tud éne­kelni. De két hónappal a megismerke­désünk után én már arra gondoltam, hogy leélném vele az életemet. Hu­szonöt voltam akkor, Sanyi harminc­három, mindketten egy-egy hosszabb kapcsolat után... Tényleg olyan volt, mint egy regény. De hát kinek nem re­gény az élete? Jót kívántam magamnak - Az idén a legújabb unokám lesz az igazi karácsonyi ajándék, meg az, hogy remélem, mindannyian együtt Rita: „Még nem tudom, mi lesz." leszünk - mondja a „fantasztikus anyós". - Izgulok, aggódom, remény­kedem, hogy nem lesz semmi baj. Szerencsétlenségemre éppen néz­tem a tévében ezt a riportot az elő­rehozott szülésekről... A nagymama Rita műtétjére céloz, amiatt aggódik, hogy talán már pén­teken... De nem. Üzenet érkezik a telefonomra: „Úgy tűnik, ha hétfőig nem indul el, akkor aznap reggel 8-kor császár lesz. Karancsi Kovács Rita." - A korábbi vetélés, a pajzs­mirigy-túlműködés, a feszülő műtéti heg és az édesanya életkora szük­ségessé teszi a műtétet - foglalja össze a helyzetet dr. Katona Renáta. ­Úgy döntöttünk, hétfőn, vagyis 24-e előtt két nappal elvégezzük. Ha a fájások elindulnának, túlfeszülhetne a heg. Ezt mindenképpen meg akar­juk előzni. Rita nőt akart. Időben megérdek­lődte, dolgozik-e a 2-es kórház szülé­szetén orvosnő. - Lehet, hogy vagá­nyabbnak látszom, mint amilyen va­lójában vagyok. Konzervatív? Talán. Mindenesetre női orvossal számom­ra - mi a jó szó? Bizalmasabb? Na­gyon örültem, amikor az első találko­zásunk után ügy éreztem, hogy köl­csönös a szimpátiánk Katona doktor­nővel. Mindenben megbízom benne. Rita kikönyörögte a doktornőtől, hogy Sanyi szabadnapján hazames­sen a kórházból. Imád asszonykodni otthon. így mondja. FOTÓ: MISKOLCZI RÓBERT Most szombat este van. A kará­csonyi kéziratokat már mindenki le­adta. A szerkesztő belement, hogy ezzel várjunk hétfő délig. Vasárnap délelőtt beviszem a kórházba Ritának, hogy olvassa el. Látogatója van, a templomból jö­vet benézett az anyósa. Később Ri­ta telefonál, azt mondja, szerinte nem fogják érteni az olvasók a nyu­lakat. Tenyésztenek valamennyit, kell a pénz. Ráadásul most vette észre, hogy ő csak a jó dolgokról beszélt, pedig nem volt mindig jó. - Huszonöt évig volt mostohám a sors. Verseket írtam, hogy kijöhes­sen belőlem, ami fáj. Aztán jót kí­vántam magamnak és megkaptam. Kaptam egy jó társat. Persze min­dennap kell tenni érte, szeretettel, türelemmel, hogy jó is maradjon a kapcsolatunk. Schaffer Erzsébet ­szerintem az egyik legjobb író, új­ságíró - mondata mélyen megraga­dott engem. Azt írta: Meg kell ta­nulni vágyakozni az után, ami a miénk. Várunk. Hétfőn féltizenkettőkor elszakad a cérna, hívom dr. Katona Renátát. - A 4140 grammos kisfiú nagyon jól van, Rita a körülményekhez képest szin­tén. Beteljesedett. SULYOK ERZSÉBET

Next

/
Oldalképek
Tartalom