Délmagyarország, 2003. november (93. évfolyam, 255-278. szám)

2003-11-29 / 278. szám

Szombat, 2003. november 29. SZIESZTA-REJTVÉNY 17 kortárs táncművészet élvonalába A fordulat kel sokkal toleránsabb, mint azelőtt - fejezi be a tőle tényleg szokatlanul személyes vallomást. - Persze valószínűleg a korral is jár a higgadtabb tempó - teszi hozzá somolyogva, nehogy azt lehessen hinni, elhagyta az öniróniája. Szükség is volt a megértő módra, hiszen egy csapásra minden megváltozott az együttes külső körülményeiben és belső életében. A bizonytalanság telepedett a csapatra és ez önmagában konfliktusok forrása. - Azelőtt, hiába voltam én a vezető, tökéletesen együtt, egyenrangúan lehettünk a táncosokkal, ha úgy adódott, együtt szidhattuk a mindenkori főnököt. De ettől a pillanattól Pataki András meg én lettünk felelősek mindenért, a megoldandó problémák meg csőstül zúdultak ránk. Még a generációs különbségek is ekkoriban tünedeztek elő vezetők és táncosok között. Lassan, de rájöttem, hogy az ifjúság édes madara és vele sok szívnek kedves dolog - el. Dehogy szomorú ez, csak más - biztosít, mégis érezni némi kedélyt javító igyekezetet, amint bejelenti, hogy a beszélgetésünk végén afféle desszerttel, még egy személyes-bizalmas információval is szolgál. Az eddigitől eltérő irányú művészeti ambíciókat dédelget. Az egyik első produktuma lesz új törekvéseinek a Nemzeti Színházba készülő „eltérített" Rómeó és Júlia, azaz a Tibald című, a társművészeteket is integráló mű. A másik? Egy prózai előadást rendez a kecskeméti színházban. S. E. igazgató problémáit. Álláspontomat revideálnom kellett. Az én feladatom, hogy az együttes napi ügymenete rendben legyen. Úgy érzem, táncosként szép és sokszínű pályát futottam be. Néptáncosként a Honvéd Táncegyüttesben kezdtem, a Győri Balettben egészen másfajta, klasszikus alapokra épülő mozgásvilággal ismerkedtem meg, majd a kortárs táncstílusokban is kipróbálhattam magam. Amikor 2000 júniusában kitettek bennünket az utcára, akkor vált igazán felnőtté a társulat. A szabadságvágy és függetlenedési törekvés végigkísérte a társulat életét. Egy művészeti műhely esetében ez természetes. Minél progresszívebb, prosperálóbb egy együttes, annál jobban szeretne minden befolyásoló, külső hatástól függetlenül működni. A váltással kényszerhelyzetbe kerültünk. Mindenki megrettent. Nem tudtuk, hogyan reagál majd a közönség, a városvezetés, a sajtó. Rengeteg pozitív hatás ért bennünket, így hamar talpra álltunk. Tudtunk, hogy amit csinálunk, piacképes. Új szervezeti formát, működési rendszert kellett kitalálnunk, ami végül meghozta azt a szabadságot, FOTÓ: SCHMIDT ANDREA amire vágytunk. 1993 óta létezik az alapítványunk, kézenfekvő volt, hogy arra épüljön az együttes működtetése. Teljesen más szemléletet kellett elsajátítanunk, hiszen költségvetésünk nagy része - a városi támogatás mellet - már a produkcióink forgalmazásából származik. Folyamatosan jelen vagyunk Európában, Magyarországon pedig Szegeden kívül három fő bázisunk alakult ki: a kecskeméti színház, a budapesti Thália és a Nemzeti Táncszínház. Mindhárom helyen számítanak a munkánkra, mindenhol kialakult már a törzsközönségünk. H.ZS. Mivel megegyeztünk Juronics Tamással, hogy a tízéves jubileumra tekintettel ezúttal személyes témákat is szóba hozhatok, egy korántsem ünnepélyes kérdéssel kezdtem. Hogy bírja? Mármint a táncot - és a koreografálás-rendezés-napi tréning-vendégszereplés-művész-közönség-találkozó meg miegyéb dolgok együttes nyomását? - Értek én a szóból - adja elő jellegzetes, ironikus mosolyát. - De elhiheti mindenki, hogy a legjobban én tudom: öreg táncosnak számítok. Ez időnként azért engem is meglep, valahogyan hozzászoktam a fiatal jelzőhöz, végtére 18 éves koromban kezdtem a szegedi együttesben, 24 voltam, amikor művészeti vezető lettem és mondjuk 20-22 éves koromban, amikor az első koreográfiáimat csináltam, helyénvalóan neveztek fiatal alkotónak. De... Na jó, legyek őszinte az ünnepen! Négy évvel ezelőtt már majdnem abbahagytam a táncolást. És azóta is hálás vagyok a sorsnak, hogy mégsem. A csodálatos mandarin fordított - rajtam? Mondjuk úgy, hogy előadóművészi pályámon ez a darab fordulópontot jelentett. Azóta rengeteg szerepet eltáncoltam, és az az igazság, hogy rettentően élvezem - mondja. Szerencsénkre. Az „öregségnek" van egy színpadi szépsége is. Jelent valami pluszt, hogy egy ilyen alkat, egy fizikailag erőteljes langaléta képes ekkora dinamizmussal, őrületes lendülettel dolgozni, akrobatikus színpadi mutatványokkal kápráztatni. Arra a szintén nem ünnepi kérdésre, hogy a koreográfuF0TÓ: SCHMIDT ANDREA si-alkotói, a művészeti vezetői, egyszóval a szakmai önbizalma megrendült-e valaha, határozottan tagadó fejmozdulattal válaszol. És hogy mikor érezte legjobbnak magát? Topon az együttesét? Nos, éppen akkor, amikor - derült égből villámcsapás - kitették a szűrüket a színházból. - A hetedik évünkben voltunk, minden sikerült, a Mandarin boldoggá tett, jó lett a Sztravinszkij-estünk, valóságos díjeső hullott ránk, a Szegedért Alapítvány díja, a táncfesztiválon a Legjobb társulat díja, itthon három Dömötör-díj... Tényleg a topon voltunk. És ezen szemernyit sem változtatott a direktori döntés. Nem a szakmai önbizalmamat ingatta meg ez az akció, hanem a világ működéséről alkotott képemet változtatta meg. Másként láttam azután szinte mindent, a színházat, a szakmát, a körülöttem lévő embereket, a társadalmat, a politikát, a művészetet, az értékeket. Amennyire meg tudom ítélni - jobb lettem. Mindenesetre a más emberekBolero FOTÓ: SCHMIDT ANDREA Tavaszi áldozat. FOTÓ: KARNOK CSABA Amikor tíz évvel ezelőtt Tamással újjászerveztük a Szegedi Kortárs Balettet, kevés lett számomra a nap 24 órája emlékszik az indulásra Pataki András, aki a társulat sztártáncosaként lett egyszerre balettigazgató. - Eleinte úgy éreztem, fizikailag és szellemileg is bírom a strapát. így is volt egészen 1997-ig, amikor megszületett a kislányom és átestem egy komolyabb térdműtéten. Be kellett látnom: mindkét feladatkör egész embert kívánt. Már a próbateremben is azon járt az eszem, hogy milyen telefonokat, faxokat kell feltétlenül elintéznem, ezért - képletesen szólva - letettem a balettcipőt. A színpad persze ma is hiányzik néha, ezért jó időnként viszszatérni. A Requiemben most én alakítom a Halált, ami már nem igazi táncos feladat, inkább egy karaktert kell megjelenítenem. Bevallom, az adminisztratív, száraz irodai munkát néha nehezen viselem. Azt is sajnálom, hogy a társulattól napi szinten kicsit elszakadtam, hiszen nem vagyok velük a próbateremben. Egyszer merészen azt mondtam: addig leszek balettigazgató, amíg magam is velük próbálok. Mert úgy tudom csak átérezni a táncosok napi Jelenet a Carmina Buranából. FOTÓ: KARNOK CSABA Carmina Burana, előtérben Juronics Tamás Jelenet a Tavaszi áldozatból.