Délmagyarország, 2003. október (93. évfolyam, 229-254. szám)
2003-10-31 / 254. szám
18 SZIESZTA 2003. október 31., péntek wkf? *é* * - J L^í ff r y '""SMpsI W Í fFl > 'y Világosság az angyaloknak Az ötéves kisfiú nekitárruisztja térdét a kőnek, előre hajol, és a kezével ernyőt tart a mécses köré. És közben kérdez, egyfolytában kérdez, olyasmit, amire válaszolni kell. Régebben, egyszer, amikor apja hazahozta az óvodából, ismeretlen, fekete ruhájú szőke néni ült a nappaliban, anyja mellett. Előttük fehér abrosszal terített asztal, sütemények, poharak. A néni odaintette magához, az ölébe húzta, a nevén szólította, de nagyon különös kiejtéssel. Azt mondta, a tata elment innen, mert inkább angyal akart lenni. Deőaz éjjel beszélt vele, és a tata azt kérte, mindenképpen mondja meg a kisunokájának, hogy ne szomorkodjon, és vigyen is neki valamit ajándékba. A néni egy sárga, tenyérnyi macit adott a kezébe. Később arról mesélt, hogy ő egy másik országban született, hegyek között, az ő apukájának ma is rengeteg báránya van, a bárányokat szöges nyakörves kutyák őrzik, merthogy arrafelé farkasok is laknak az erdőben. A néni a tata jó barátja volt-mondta este, fürdetéskor az édesanyja. Biztos egy angyal - gondolta a kisfiú. Ahogy most áll a gyertya előtt, megint eszébe jut a maci. Mindjárt megkérdezi, látják-e ezt a világosságot az angyalok. B. A. A titokzatos túlvilág küszöbén A halál misztériuma, a halottkultusz népenként, koronként, vallásonként mutat specifikus jegyeket - a halálon túli világ rejtélyei sajátosan fonódnak össze a földi lét normarendszerével, kultúrájával. Túlvilági titkok, hiedelmek, hitek ötvöződnek a legszemélyesebb érzelmekkel, tilalmak parancsolásokkal, Iélekremegés tradíciókkal. Talán a fentiek miatt is van, hogy a „halálkultúra" csak ritkán - például sz-erettünk elvesztésekor - kerül gondolatkörünkbe, legtöbbünknél csak az évi „parancsolt ünnepen", mindenszentek és halottak napján. S még ilyenkor is kevesekben idéződik fel, hogy az emlékezés, az elhunytakkal való kapcsolattartás mai formái is az ősi halottkultuszban gyökereznek - részben a római Feralia-kultuszhoz és a germán Wodán-ünnephez, részben régi keresztény szertartásokhoz és hiedelemvilághoz nyúlnak vissza. A meghaltak lelke misztikus új életének és békéjének elősegítése, az ittmaradottak veszteségének és fájdalmának mérséklése, a síron túl is összetartozás kifejezése, vagy a végleges elengedés az az elemi késztetés, ami az ősi halottkultuszi elemeket, népi cselekményeket, vallási rituálékat motiválja. S meghatározza, kik hogyan búcsúznak el szeretteiktől, miként élik meg az élet halálosan fájdalmas óráit. Az arab világban általános, hogy igyekeznek előre készülni a halálra: az utolsó óráit élő például rituális mosakodást végez, magához kéreti búcsúzásra a hozzátartozóit, akik a véget közeledni látván a szájába vizet cseppentenek, hogy azzal megkönnyítsék lelkének távozását. A halott szemét, akárcsak nálunk, szokásos lezárni, s meg is mosdatják, feleségeinek száma szerint többször is. A fejét - hogy könnyebben meghallja majd az utolsó ítélet harsonáját - Mekka felé fordítják. Közben siratóasszonyok jajonganak, sírnak-rínak mellette. A muszlinlepelbe takart testet még a halál napján eltemetik, úgy, hogy arccal Mekka felé legyen, a jobb oldalán feküdjék, s a jobb keze a feje alatt legyen. Az indiaiak elégetik halottaikat. Ősi szokásaik szerint az elhunytat végső tisztításként megmerítik a Gangeszben, majd a bebugyolált testet fejjel a halhatatlanságot szimbolizáló Himalája felé fordítják, s máglyán elégetik. Alágyűjtás előtt a főgyászoló a szellem távozásának megkönnyítésére felrepeszti a koponyát, s öt mágikus kört jár a farakásnál. A lassan égő máglyáról egy marék hamut beleszór a vízbe, merít egy korsóval a vízből, s azt hátradobja jobb válla felett, a széttörő agyagedény jelképezi az élők és a halott közötti családi kötődés megszakadását. A rituális fürdetés sajátossága a zsidó halottkultusznak is, utána az elhunytat fehér gyolcsruhába öltöztetik, s hét napig gyászolják, úgy, hogy közben a házat sem hagyják el. A házban - akárcsak a mi katolikus házainkban - a tükör le van takarva. A temetés napján böjtölnek a rokonok, s a fájdalmuk kifejezéseként bevagdalják ruháikat. Sajátos szokásként a sírra virág helyett a temetésen és később is kődarabot tesznek. A magyar rituálé a fentiekkel, s más népek, vallások halottkultuszával is mutat számos hasonlóságot. Eleink is tudatosan készültek a halálra, az eltávozó ágyánál ott kellett lennie a családtagoknak. A vallásosok imával segítették a lélek helyes útra indulását, de a halál pillanatában az ablakot is kinyitották neki. Megállították az órát, s meghúzatták a lélekharangot. A harangok meghatározott időnként megszólaltak, amíg az ünneplőbe öltöztetett halottat el nem temették. A koporsóba szokás volt beletenni az elhunyt valamely kedves tárgyát (például pipáját, imakönyvét), kezére rátették a rózsafüzérjét. A szentelt gyertyákkal körülvett koporsó mellett régen szokásban volt virrasztani, az eltávozottért imádkozni, énekelni. A temetési szertartás a háznál kezdődött, onnan a Szent Mihály lován vitték ki a halottat (lábbal előre, hogy ne tudjon visszajárni kísérteni). A végső búcsúnak számos személyes eleme volt (az énekben történő egyes szám első személyű, szívet tépő búcsúzkodástól a koporsó csókolgatásáig, a jajveszékeléstől a rögdobásig). A temetést követő halotti toron még az ételsor is megszabott volt: gulyás- vagy becsinált leves, zsírban sült perec vagy rétes és bor. Magyar népünk annyira hitt a túlvilági életben, hogy a toron (s például karácsonykor vagy mindenszentekkor) az elhunytnak is terített, „készítettek ételt a hazajárónak". S hitték például sok vidéken, hogy a halott ott őrködik a temetőkapuban társai nyugalmán mindaddig, míg meg nem hal más, akinek átadhatja a felvigyázást. Gyászoló családtagjai pedig elmentek a következő halott temetésére, mert úgy vélték, szerettük valójában akkor tér örök nyugalomra - s gyászolták feketében járva egy esztendeig. SZABÓ MAGDOLNA