Délmagyarország, 2003. szeptember (93. évfolyam, 203-228. szám)

2003-09-13 / 214. szám

Szombat, 2003. szeptember 13. SZIESZTA II. PLACID ATYA: TÍZ ÉVIG VOLT „LELKI SZAKMUNKÁS" A GULÁGON A pokol túlélésének négy szabálya „Vrag naroda voszjemszot szemgyeszjat seszty", vagyis „a 876-os népellenség": dr. Olofsson Piacid pannonhalmi bencés atya, aki ezzel a bélyeggel tíz évet töltött a gulág kíméletlen poklában. A 87 éves szerzetest sokan azzal illetik, hogy „kabarét csinál" a fogság drámai kínjaiból, ehelyett ő azt vallja: a jó Isten segedelmével és a túlélés négy szabályával vészelte át így, ép testtel és lélekkel az embertelen borzalmakat. „Hetven éve vagyok pannonhalmi bencés. Harminckilencben szenteltek pappá, negyvenötben Budapestre kerültem, ahol egy év múlva a Péter Gábor-féle magyar rendőrhatóság letartóztatott. Börtönéletemet az Andrássy út 60.-ban kezdtem, majd a Markó utcai fogház következett. Ott úgy döntöttek: átpasszolnak a szovjeteknek, hisz nekik az ítéletekben már rutinjuk volt, így a »Megszálló Szovjet Hadsereg Budapesti Hadbírósága« - akkor még ez volt a nevük - azonnal megajándékozott tíz év kényszermunkával a gulágon. Megjegyzem, amikor Isten kegyelméből hazajöttem, addigra »Felszabadító Szovjet Hadsereg« lett belőlük. Hogy mikor történt a változás, nem tudom, mert én akkor külföldön tartózkodtam. Feloldozás dalban Először nem értettem Isten akaratát és azért imádkoztam, hogy mutassa meg nekem. Nem sietett, hiszen neki rendelkezésére áll az örökkévalóság. Aztán néhányszor oldalba bökött és megértette velem, hogy mi lesz a feladatom. A szovjet börtönben hatan voltunk egy cellában. Én reverendát viseltem, abban tartóztattak le, a háború alatt a bencéseknek nem volt más ruhájuk. Reggeli után mindig kivittek munkára, ami azt jelentette, hogy folyosót mostam és vécét pucoltam. Nem a cellában ültem, hanem mozoghattam, ez volt a kitüntetés. A rám vigyázó szovjet őr borzasztóan unta a dolgot és elkezdett dalolni, fütyörészni. Gondoltam, ha neki szabad, megpróbálom én is. Mondanom se kell, a katona nem értett magyarul, így a magyar nóták dallamára elénekeltem, hogy katolikus pap vagyok. Mikor megtudtam, hogy a folyosó végén, a halálkamrákban harminckét ember várja a kivégzést, ott azt is kidaloltam: »Aki a szentgyónást el akarja végezni, bánja meg bűneit, én kívülről megadom a feloldozást.« Hogy miként? A Nincs cserepes tanyám kezdetű ismert nótára énekeltem: »Ego te absolvo a peccatis tuis«, vagyis »Én téged feloldozlak bűneidtől«. De ez még semmi! Mikor a gulág előtt Sopronkőhidára vittek bennünket, odajött hozzám egy fiatalember. Miután kiderült, hogy én énekeltem a börtönfolyosón, azt mondta: »Te azt el sem tudod képzelni, hogy annak milyen hatása volt a halálkamrában... Amikor meghallottuk az énekedet, elkezdtünk suttogni, hogy érdekes az Isten, küldött nekünk egy katolikus papot, hogy amikor nem tudunk megbékélni a helyzetünkkel, saját magunkkal sem, akkor legalább Istennel béküljünk meg.« Ekkor megértettem: ide engem az Úr azért küldött, hogy tíz évig tartsam a lelket a fogolytársaMegkaptam a tíz évet és nem tudtam, hogy a jó Isten mit is akar velem. FOTÓ: BERTLEFF ANDRÁS imban, hogy a gulágon »lelki szakmunkás« legyek. Az élet apró örömei A túlélés négy szabályát állítottuk fel a fogság alatt. Az első: a szenvedést nem szabad dramatizálni, mert attól csak gyengébbek leszünk és ott minden energiára szükség volt. Ezt úgy csináltuk, hogy nem engedtük a panaszkodást. Már az első félmondatnál leállítottuk az illetőt és arra kértük: beszéljen inkább a szakmájáról. El lehet képzelni, tíz év alatt mennyi mesterséget tanultam meg, a méhészettől a bányászaton át a könyvkötészetig. Második szabály: keresni kell az élet apró örömeit, mert vannak, csak nem vesszük észre. Ezt nem volt könnyű megtanulni abban a nyomorúságban. Mondok egy példát. Mínusz húsz fokban erdőirtásra jártunk. Mielőtt kimentünk volna a táborból, végigmotoztak bennünket. Ilyenkor szét kellett tárni a pufajkánkat, megtapogattak, hogy esetleg nincs-e a hónunk alatt egy atombomba vagy egy sugárhajtású gép. De ha a katona elfelejtette levetetni a vattasapkánkat, micsoda öröm volt az, hiszen mire ő azt átkutatta, addigra megfáztunk volna. Igen, észre kell venni az élet apró örömeit. Sőt, összeálltunk hatan-nyolcan és esténként abból rendeztünk versenyt, hogy aznapról ki tud több örömet mondani. Egyszer az egyik bajnokunk, aki tizenhetet sorolt fel, megjegyezte: »Gyerekek, én ma nem értem rá szenvedni!« Kovásztalan kenyér a miséhez A túlélés harmadik szabálya inkább a politikai foglyoknak szól: nem vagyok ártatlan, de itt és most meg kell mutatnom, hogy különb vagyok. Ismét egy példa. Ötvenöt szeptember 24-én a parancsnokságra hívtak bennünket és elénk toltak egy papírt: írjuk alá, hazamehetünk. Ez azt jelentette, hogy másnap nekünk már nem kellett dolgozni. Egyszer csak nyílt az ajtó és éktelen káromkodással, ordibálással bejött a bútorgyár igazgatója, ahol dolgoztunk, hogy most mi lesz a tervvel, mert ha mi elmegyünk, nem tudja a százalékokat teljesíteni. Ez pedig abban az időben komoly bűnnek számított. Mikor lecsendesedett, mondtuk: mi, magyarok garantáljuk - persze szabad embernek járó feltételekkel -, hogy meglesz neki a prémium. Földbe gyökerezett a lába, mert olyan még nem volt a Szovjetunió történetében, hogy a rab akarja kisegíteni a hozzá hasonló nagyurat. Számunkra az volt a lényeg, hogy saját önbecsülésünk erősödjön. Vagyis akikbe belerúgtak tíz évig, megmutattuk: különbek TENYEK A Szovjetunió területén 1952-ben 3,5 millió politikai fogoly volt a 16 ezer lágerben. A 32-33 ezer, hadbíróság által elítélt magyar közül körülbelül hatezren jöttek haza. A többiek meghaltak. tudunk lenni, különbek, mint ők. A negyedik szabály így szólt: aki tud hová kapaszkodni, annak könnyebb elviselni a szenvedést. Mi, hívők a jó Istenbe kapaszkodunk és rádöbbenünk, hogy ő is akarja túlélésünket. Szinte már csodákkal tudom ezt igazolni. Egy a sok közül. Mi kell a misézéshez? Búzakenyér és bor. Hát a lágerben ilyen nem nagyon volt. Sikerült mégis kenyér helyett lengyel és litván fogolytársaimtól oplatkát kapnom, vagyis egy hagyományos ostyalapot szereznem (ők szovjet állampolgárként otthonról kaphattak csomagot), a kaukázusiaktól pedig egy-egy szőlőfürtöt, amiből kinyomtam a levet. Az volt a bor helyett. Időközben elfogyott az ostyám. Egyik társunkról kiderült, hogy hithű zsidó és időnként a moszkvai hitközségtől kaphatott maceszt, vagyis kovásztalán kenyeret. Kértem, hogy szerezzen nekem is. Láss isteni csodát! Egy magyar bencés a moszkvai zsidóktól kapott kovásztalan kenyerével misézett a szovjet fogolytáborban. Ezt az Úristen intézte így... Jézus Krisztus azt mondta: a Szentlélek ott fú, ahol akar. Egy pillanatig sem tartottam érdemnek, hanem mentőövként kaptam a túlélés szabályait, amelyek bizony a mai világban, mostani körülményeink között is nagyon érvényesek." GÜLCH CSABA A dedikálás nehézségeiről Az emberek, közelebbről a kedves olvasók nem is gondolnák, az írói foglalkozás mennyi más egyéb tevékenységet feltételez és tesz hovatovább szükségessé. Recept persze nincsen. Lehet úgy is nagyregényt írni a komlói bányászfamíliáról, hogy soha nem lifteztünk le a föld gyomrába, és az így is nagyszerű alkotás. Én most a dedikálás nyűgeiről szólnék. Pedig a dedikálás író és olvasó közös ünnepe, nagyszerű találkozása. Vannak írók, akik imádnak dedikálni, tűz a nap, mint egy Camus-regényben, posztmodern költők kaptak hőgutát, sokat megélt, inas parasztnovellisták száradtak ki a könyves sátrak oldalában, de ezek az írók mégis boldogan várják a nagyérdeműt, és valóságos elbeszéléseket karistolnak ez első oldalakra. Én, enyhén szólva, nem szeretek dedikálni. És ennek roppant egyszerű oka van. A nevek, bizony a nevek, melyek az emlékezet határtalan egén hol lassan elhomályosulnak, hol meg hullócsillagként vesznek a semmibe. Mármost hány és hány ember van, akit ugyan látásból ismerünk, még kalapot is emelünk egymásnak, ha összefutunk kivégzésen, temetőben vagy adóirodában, de a nevüket nem tudjuk?! Költői kérdés, számtalan ilyen ember van, több milliárd. És ezeknek az embereknek a nem elhanyagolható hányada mégis olyan természetességgel helyezi le az író elé a könyvet, mintha nem csak az ő drága nevét, de népes családja valamennyi tagjáét is tudni illene. Egyszer Szolnokon egy nagyon ismerős hölgy kért szelíd, már-már megbocsátó hangon dedikálást, meg voltam győződve, hogy a rokonom, egy szép arcú, velemkorú oldalági rokon, néhány éve biztosan lassút táncoltunk egy lakodalmi hajnal összevérzett felhőpárnái között, mígnem aztán kiderült, hogy a gimnáziumban párban jártunk, cirka két és fél esztendeig. Ezért én az irodalmi esteket rendre segélykiáltással fejezem be, vagyis felhívom a nagyérdemű figyelmét, csak abban az esetben dedikálom a könyvet, amennyiben nevet is a fülembe rebeg a delikvens, mert gyalázatosan működő memóriámért felelősséget nem áll módomban vállalni. És erre mi történik? És erre az történik, hogy odalép hozzám az olvasó, sunyin pislog és nem, azért sem mondja ki a nevét, mert azt hiszi, hogy az ezerévi ismeretség felhatalmazza őt erre, pedig nem így van, mert úgy van, hogy dedikálás alatt gyakran még az édesanyánk neve sem jut az eszünkbe. A szépasszonyban kit tisztelhetek? A szülőanyádat, te marha! Van még olyan olvasó, akit illene deresre húzni, fölpofozni. Gyakorta találkozunk antikváriumban olyan könyvvel, amely dedikálva van. Mármost inkább azt reméljük, hogy az illető olvasó, kinek a könyvet ajánlották egykor, már gyöngéden elhalálozott, s valamelyik technokrata örököse döntött a házikönyvtár kegyetlen kiárusítása mellett, azt sem vizsgálva meg, hogy a könyvek lapjai között lapul-e bemutatóra szóló takarékkönyv, szerelmes levél vagy egykori spionjelentés. Baka Pista rendre azt írta dedikálásként, hogy „baráti szeretettel" mert - bizalmas beszélgetésen a szakállát húzkodva többször elmondta - ezzel a szókapcsolattal akarta elkerülni a homoszexualitás vádját. A közelmúlt egyik legnagyobb irodalmi merényletét a volt kormányfő, Orbán Viktor követte el, amikor néhány éve Nádas Péternek a magyar könyvhetet megnyitó beszéde alatt már lelkesen dedikált, imígyen fejezve ki érdektelenségét a világhírű magyar író mondandója iránt. Orbán Viktor ugyan nem író, de azért az idén is dedikálta A történelem főutcáján című szép kiállítású könyvét, amelyben szép fotók, illetve magvas gondolatok találhatók. Mondjuk, a dedikálás illetékességén eltűnődik az ember, amikor az eszébe jut, a fotókat nem a volt kormányfő készítette, illetve a magvas gondolatokat sem ő írta, hanem erre alkalmazott ünnepi beszédírók. Mindegy. Horn Gyula is nagy szeretettel dedikálta az ő „Cölöpjeit", holott tudnivaló, annak a sorai között is kapálgatott névtelen eminenciás pártbarát. Nem tudni, igaz-e, de beszélik, a lángoszlop Csurkának is az arca elé tettek volt a könyvnapon egy nyomdameleg Sorstalanságot, fogalmazna bele néhány virágos, magyar, megváltó mondatot. Egyszer megkérdeztem Esterházy Pétert, ugyan mit tenne, ha a Javított kiadást helyeznék kezébe alászignálás végett. Szemüvege mögül szelíden nézett néhány pillanatig, aztán ivott egy gyűszűnyi pálinkát a Kistelek-közeli tanya eperfája alatt, amiből én két következtetést vontam le: egy, igyak én is egy kis pálinkát, kettő, a nagy Torgyán - emlékeznek még rá? - által lehazaárulőzott író ezt a könyvét semmiképpen sem szignálná. Különféle emberek a dedikálok. Sokan zavarban vannak, nem is kérik a saját nevüket, csak az író szignóját. Mások pedig ajándékba viszik a könyvet, ilyenkor sokkal jobban esik az ajánlás. Némelyek előregyártott szöveggel jönnek, a kis cetli megiibben az arcunk előtt, ezt írja a könyvbe író úr: Doktor Willbauer Gézánénak nagy szeretettel és különösen a fantasztikus almás pitéi miatt, és persze tisztelettel is, név, aláírás, hódolat. S hogy miket szoktunk volt könyvbe dedikálni úgy általában? Sok szeretettel, barátsággal, tisztelettel, emlékül, azzal kellemes érzéssel, nagyrabecsüléssel, satöbbi. Néha meg a hely szelleme szállja meg a dedikálót, pl. halottas kamrában ilyen ajánlás is született már: „A sok, már megvizsgált, illetve még fel nem boncolt tetem közül szeretettel ajánlom legújabb kémregényemet, Irinyi Endre okleveles boncdoktornak." Fiatal, nagyon szép nő ad kezedbe könyvet. Nem írhatsz neki lelki vagy testi túlzásokat, mert a dolog ízléstelen lenne. Nem fiatal, nem túlságosan szép nő akar dedikáltatni, viszont úgy csillog a szeme, hogy attól zavartan megtorpan a kertkapu előtt az ősz is. Neki csakis túlzásokat írhatsz, legyenek benne ilyen szavak, hogy kemence, égbolt, véredény, erdőség, örömünnep, bátorság, kegyelem. Ha nagyon nem fiatal hölgy dedikáltat, akkor pedig úgy kell írni, mint az édesanyánknak. Viszont vegyük észbe, élettapasztalati úton az édesanyánk az az ember, akiről a legtöbbet tudunk, szívdobogás, magzatvíz, vajúdás, anyatej, könnyek, na most ez a tudás, hogy kerül bele egyetlen könnyű, dedikáló mondatba. Nagy kihívás. Kosztolányi mindig azt írta, szeretettel, és azt hangsúlyozta, hogy ez a szeretet minden kapcsolatában mást és mást jelent, hangsúlyoz, satöbbi. Budapesten él olyan dedikálásgyűjtő, többször volt alkalmam találkozni vele, aki nem csak könyveket, hanem mindenféle meghívókat, plakátokat, szórólapokat aláírat, elképesztő tag, állandóan bőröndnyi irodalommal zaklatja az írókat. Személyesen ismerek egy fiatal lányt, most Amerikában tanul, aki dedikálások ürügyén szokott könyveket lopni, egy-egy könyvhéten tízezres nagyságrendű lopott szépirodalommal, bestsellerrel libeg haza. És persze a sok lopott könyv, hát az is mind dedikáltatva van. Nekem a legszebb dedikálásom igen egyszerűen indult. Hallottam a nevet, fel se néztem, már nagy szeretettel ajánlottam is a könyvet. Igen, Nagy szeretettel Kiss Károlynak, ekkor és itt, Ernő. És aztán felnéztem. Csalódott, kissé borostás lány állt előttem. „De hiszen én azt mondtam magának az elébb, uram, hogy Nagy Nikolettnek hívnak!" SZÍV ERNŐ