Délmagyarország, 2003. augusztus (93. évfolyam, 178-202. szám)

2003-08-16 / 191. szám

Szombat, 2003. augusztus 16. SZIESZTA II. Szegény ellenőrök! Mert az ember készülhet mérnöknek, orvosnak, űrhajósnak, és még a hóhérság szakmai kihívása is lebeghet a szeme előtt, de jegyellenőri pályafutásra biztosan nem készül. Nem áll fel Rettenetes Gézuka a második padban, hogy drága tanító néni, ne tessék haragudni, de én, ha felnövök, jegyellenőr leszek, és állati szigorú leszek, egy valóságos vadállat leszek, mert még a tanító nénit is megbüntetem, ha nem lesz jegye vagy bérlete, úgy megbüntetem a drága tanító nénit, hogy leesik az arcáról a smink is, baing. Nem, ilyen biztosan nincsen, bár láttuk már vízen járni a nyolcadik cét. Ellenőr nyilván kényszerből lesz az ember, inkább adódik ez a munkaalkalom, valahogyan alakul, az ember elfogadja a sorsát, és aztán tudja, hogy munkája közben többé-kevésbé közutálat tárgya lesz. De ne legyünk hálátlanok! Szegednek igenis volt kedves és jóindulatú jegyellenőre, bizonyára emlékeznek még arra az enyhén testes, szakállas úrra, aki buszokon teljesített szolgálatot a nyolcvanas években, és olyan kedvesen kérte a jegyeket, bérleteket, olyan szívélyesen és derűsen büntetett, hogy reggelente már várták az utasok. Meg most hirtelen földereng egy szép, középkorú, vékony arcú, kellőképpen rúzsos ellenőrhölgy is, nahát az ő finom ujjai közé se volt kellemetlen becsúsztatni a henger alakúra gyűrt, összvonalas havibérletet. Na, elég az hozzá, hogy lapunk a minap beszámolt egy szegedi ellenőr kálváriájáról, akit elbocsátottak, mert talán meglökte, illetve csúf szavakkal illette a szintén lökdösődő, illetve csúf szavakkal muzsikáló utast. De most nem erről szólnánk, mert nem igazságot akarunk tenni, hanem helyeselni. A cikk ugyanis tájékoztatott bennünket arról, hogy a Szegedi Közlekedési Társaság napi négy bliccelő fölírását tűzi ki célul ellenőreinek, s bár ezt a számot nagyvonalúan nem kérik számon a dolgozóktól, azért a szegedi ellenőr birtokában van annak az inkább morális, mint filozófiai tudásnak, hogy csak akkor működik kielégítően, feladatát akkor látja el megfelelően, ha a napi négy mocsok bliccelő megvan. Tökéletesen igaza van a Szegedi Közlekedési Társaságnak, egy darab ellenőrre a napi négy darab bliccelő utas egyén egyáltalán nem sok, tulajdonképpen a minimális elvárás, mert ennel sokkalta több lógóst, bérletelhagyót és hamisjegy-tulajdonost lehetne fogni. A Szegedi Közlekedési Társaság akár napi huszonnégy és fél bliccelő egyén leleplezését is előírhatná az ellenőreinek, az sem lenne sok. Pláne nem teljesíthetetlen. Ugyanis abból kell kiindulni, amint azt a Szegedi Közlekedési Társaság nagyon helyesen teszi, hogy az emberek lopnak, csalnak és hazudnak. Illetve lógnak. Vagy ha nem lógnak, azért a szívük mélyén nagyon is lógnának, és mivel tudjuk, hogy a vágyakozás a tett előszobája, előbb-utóbb az ősi bérletesek is otthon fogják hagyni a kőfleknit, csakhogy érezzék a veszélyes élet szédítő mámórát. „Képzeld, Marika, tizenöt kört utaztam jegy nélkül az egyes villamoson, őrület, őrület"! Mármost ha a szegedi jegyellenőr nem teljesíti a napi négy bliccelő leleplezését, adja hírül az emlegetett cikk, a dolognak így nincs munkajogi következménye. Ha viszont ez így van, akkor miért szabták meg, miért deklarálták, kérdezzük soha nem múló szeretettel. Csak úgy, hopp, előcikkant egy hirtelen ötlet és az égre ragadt, incifinci jegyellenőri l'art pour l'art?! Ha nincs következménye, vajon miért ideges, feszült, ingerült a szegedi jegyellenőr, hm? Már amelyik az, persze, mert biztosan van medvetürelmű is, miért is ne lenne. „Tisztelt ellenőr-dolgozó hölgy/úr, önnek napi négy sunyi utast kell lelepleznie, de ez nem kötelező!" Nem akarok feszültséget kelteni, mert az emberek tényleg gonoszok és csalnak, de például előfordulhat, hogy egy fölkészült, okos és ügyes jegyellenőr mondjuk egy hétig véletlenül csak és kizárólag rendes utassal találkozik? Nem nagy a valószínűsége, de igen, sajnos előfordulhat. Enyhén szólva nem irigylem az ilyen ellenőrt. Micsoda stressz, támolyog be péntek délután Béla az irodába, óvatosan az asztal sarkára helyezi a piros karszalagot, és biztosan nem mer a Szegedi Közlekedési Társaság szelíd, barna szemébe nézni. Nekem például lenne javaslatom arra nézvést, hogyan lehetne a bliccelőket kivonni a derűs, különösen iskolai reggeleken üdítő szegedi tömegközlekedésből. Ugye azt minden csalásra hajlamos, piszok utas tudja, hogy már csak elől szállhat fel a buszra, olykor már villamosra is. Szerintem most már elől se kellene kinyitni az ajtót, hátul és középütt meg pláne nem, így aztán a sunyi bliccelő egyáltalán nem tudna felszállni, bár némelyek biztosan megpróbálkoznának az indiai vagy kínai megoldásokkal, lökhárító, tető, alvázra tapadás, satöbbi. Ellenőrök persze továbbra is lennének. És maradna a négyes elvárás is. A miheztartás végett. SZÍV ERNŐ Képmondatok a mozdulatról így könnyű - mondhatnánk. Mármint a táncot megmutatni a fotóművészetben. Ha a helyünkbe jönnek a táncművészet sokféle műfaját felvonultató hazai és külföldi táncés mozgásszínházi együttesek. Ha hagyományosan otthon érzik magukat a folkloristák lásd: néptáncfesztivál és Dóm téri gálaestjei; ha szerencsénkre Szegedet választja új fesztiválhelyszínül az alternatív színházak szövetsége és megerősíti, hogy a szabad színházakat ide vonzó sokéves áldozatos és koncepciózus munka - a MASZK Egyesületé és Balog Józsefé - olyan értékeket termett, amelyekhez társulni rang; ha mindezeken túl külön figyelem fordul, mint az idei nyáron, a tánc- és mozgásművészetet témaként „használó" képző- és fotóművészetre - ügy könynyű. Könnyű? Schmidt Andrea hozzászokott, hogy az „alternatív" helyszíneken valóságos akrobatamutatványok árán - asztal tetején, ablakpárkányon, mozdonyfüstben, színpadszélen, két szék között a pad alatt stb. - fényképezzen, de ezen a nyáron a bőség zavarával is megküzdött. Megérte. Látjuk megint Kaspart, aki Jancsó szavával: egyszerűen briliáns; meglátjuk, mi a szilaj szerelem (Horváth Csaba Orfeuszából) Ladányi Andrea izmaiban; érzékeljük egy letűnt világ ízét-szagát a gagauz, az örmény, vagy a csángó ember arcára pillantva, aki Diószegi László Brassói pályaudvarán várja a vonatot... Ám ezek a képek nem egyszerűen dokumentumok a táncelőadásokból. Egyéni, eredeti, sajátos „képmondatok" a fotográfus személyes élményeiből. S. L