Délmagyarország, 2003. június (93. évfolyam, 127-150. szám)

2003-06-07 / 132. szám

FMM4^Rtmm AZ ÉLETÜNK RÉSZE SZERKESZTI: WERNER KRISZTINA, HEGEDŰS SZABOLCS 2003. IÚNIUS 7. a tiszai hajós TITO RENDŐREI LETARTÓZTATTÁK, FEJE FÖLÖTT RÖPKÖDTEK A GRÁNÁTOK Nyugat-Európa folyóin, csatornáin hajózik már évek óta Kádár István szegedi gépésztiszt. A több mint harminc éve „vízen járó" férfi szerint lassan eltűnik a hajózás romantikája és senki ne higgye, hogy füstös matrózkocsmákban röpködnek még mindig a nagy pofonok. Kádár István számtalanszor végighajózott a Tiszán, a Dunán, de a Rajna és a Majna kikötőit is jól ismeri. FOTÓ: MISKOLCZI RÓBERT „Várjunk csak! Akárhogy is számolom, nem lesz ez kevesebb tizennégynél. Merthogy éppen ennyi országban jártam én, mióta hajósemberként keresem a kenyeremet." Nem imbolygó fedélzeten, nagyon is békés szegedi cukrászda teraszán bírtam rá egy kis emlékidézésre Kádár István hajógépészt. Mi tagadás jobban esett volna a Felsövárosban élö vidám hajós tisztet egy Tiszán horgonyzó jármű fedélzetén faggatni hajós életről, kikötői kalandokról. Csupán egy a bökkenő: a mi szeretett Tiszánk habjait már csak nagy ritkán szelik uszályok, kotróhajók, mint ahogy személyszállítókról sem integetnek már turisták a városnak. Rossz helyen könnyített magán - Nem így volt ez, amikor a katonaságtól leszerelve azt mondtam magamnak: na, akkor én most elmegyek világot látni, hajón melózva vágok neki a kalandoknak - idézte fel hajós életének kezdetét Kádár István. - Akkoriban a Mahart is tucatjával alkalmazott szegedieket a Tiszán, sokan dolgoztak a folyamkotrónál, a FOKA-nál is, s mivel hajó is került a talpunk alá, gyorsan egy 400 tonnás tiszai önjárón találtam magam. Épült a kiskörei vízlépcső, mi pedig Tokajból hordtuk a követ a nagyberuházáshoz. így tanultam meg a hajóvezetést, éppen úgy, mint a kötélcsomózást, és áldom az eget, hogy annyira szorgalmas voltam, hiszen most német zászló alatt hajózva is van munkám. Mert ne titkoljuk tovább: a tiszai gépésztiszt- immár évek óta a Rajnán, a Majnán, Hollandia csatornáin hajózik. Tízszer akkora pénzért csábították, mint amennyit a Mahartnál keresett. - De ezt az ajánlatot meg is kellett érni - kanyarodott viszsza beszélgetésünk a régmúlt idők emlékeit felidézni. - Azt nem mondhatnám, hogy minden napom eget rengető kalandokkal telt, de azért volt, amikor megizzadt a fejem a sapka alatt. Már a Dunát jártam a hetvenes évek elején, s Kladovóban sikerült alaposan a pohár fenekére nézni. Amikor vége lett a nagy ivászatnak, battyogtam szépen a városka főterén, és két nagy farakás között jutott eszembe, miért is tartogatnám én a legközelebbi vécéig. Ám mire dolgomat végezhettem volna, le is csaptak rám a jugoszláv titkosrendörök. Az őrszobán derült ki számomra, igencsak rossz helyen és rossz időben könnyítettem magamon. Merthogy az a két farakás nem volt más, mint egy építendő emelvény anyaga. Tito vezért várták Kladovóba, ő beszélt később a népéhez abból az alkalomból, hogy felavatták a Dunán a vaskapui zsilipet. Te jó ég, hogy fogom én magam ebből a „terrorcselekményből" kimagyarázni, fagyott meg bennem a szesz. De különösen akkor kezdtem el aggódni, amikor találtak egy magyarul beszélő embert tolmácsnak, aki nem más volt, mint a városka bolondja. Na, szépen vagyunk, egy berezelt, félrészeg magyar matróz, meg ez a hülye - gyönyörű társaság képviseli Magyarországot Tito és Ceausescu találkozóján, sajdult a szívem, de aztán minden megoldódott - mesélt több mint harminc éve átélt kalandjáról Kádár István. - Akkor se repdestem az örömtől, amikor már a kilencvenes évek elején, a délszláv háború idején a fejem fölött lőtték egymást a szerbek meg a horvátok. A mi hajónk egy konvojba terelve haladt fel a Dunán, a jugoszláv légierő gépei rakétával lőtték Vukovar környékét, lángokban állt az egykor oly híres Borovo cipőgyár, én meg csak néztem, hogyan robbannak szét az üzem épületei, miként nyelik el a lángok azt a temérdek értéket. De hát ilyen a hajós élet, kijut a rosszból is. Azért ne sajnáljon senki emiatt, mert volt részem örömben is elég, megismertem csodaszép városokat, összebarátkozhattam kiváló emberekkel - szaladt fel egy mosoly Kádár István arcára. S már arról szólt, hogy a sok hajós seftről szóló legenda bizony majd' mind igaz is volt. - Hitvány kis pénzt kerestünk, ezért aztán minden magyar vízen járó úgy segített magán, ahogy tudott. Volt, amikor kilóra vettük, árultuk a kvarcórát, máskor pornólapokkai üzleteltünk, de elfért a teknőben, ha kellett kávé is. Persze nem éppen két-három kilós rakomány miatt kockáztattunk, amikor a Duna déli végeitől egészen Klagenfurtig - merthogy akkoriban csak e szakaszon volt hajózható a folyó - jártuk a Dunát. A lebukás ellen pedig ezernyi trükkel védekeztünk. Alapszabály volt a mi köreinkben, hogy még véletlenül se az vezesse körbe a fináncot, aki elrakta a motyót, nehogy akár egy arcrezdüléssel is elárulhassa, hol kéne alaposabban körülnézni - mesélt Kádár István. A főnök tudja, hol ácsorog a hajó - De ezeknek a szép időknek már régen vége szakadt. A Dunáról visszakerültem a kilencvenes évek elején a Tiszára, szolgáltam szép csendben sétahajón, a családom nagy boldogságára. Mert el ne feledjem, házas ember vagyok, egy gyereket nevelünk az asszonynyal. Csak hát gyereknevelésből nem lehetett soha megélni, ezért aztán amikor jött az ajánlat, te, Pista lenne hely egy német zászló alatt futó hajón, 27 és fél éves mahartos múltamat egy nap alatt felcseréltem külhoni szolgálattal. Most a Dunát, a Rajnát, a Majnát járom, de megnézhettem én már több hollandiai csatorna vizét is. Általában két hónapig vagyok úton, aztán egy hónapig pihenhetem itthon a fáradalmakat. Mert senki ne higgye, hogy könnyű élet a hajós emberé. Hat óra szolgálatot vált hat óra pihenő, miközben egyik zsilipelést követi a másik. Hogy mást ne mondjak, a Majnán, ami nem hosszabb 380 kilométernél, 34 zsilip van, ettől bolondulna csak meg az a sok környezetvédő, aki szerint a magyar Duna-szakaszra tervezett egyetlen nagymarosi is túl sok lenne. Pedig annak meg kell egyszer épülnie, mondhatnak bármit az ellenzői. Mert az mégsem állapot, hogy az Északi-tenger és a Fekete-tenger közötti 3700 kilométeres vízi út alacsony vízállás miatt mindig csak és kizárólag nálunk dugul be. Na, de ez a politikusok dolga. Ezért jómagam is inkább a munkámra koncentrálok, mert a mai világban már rendkívül szigorúak a követelmények - bólogatott Kádár István, mint aki rettenetesen sajnálja, hogy ily gyors ütemben fejlődik a technika. - Megvert a világ minket ezzel a mobiltelefonnal, meg műholdas figyelőrendszerrel. Korábban akkor ért el minket a gazdánk, ha mi is akartuk. Most meg méterre pontosan tudja, hol is ácsorog a hajója. Menni kell hát. mindig menni, mert legfontosabb a hatékonyság. Arról meg ne is kérdezzen, hova tűntek a régi jó kis matrózkocsmák. A kikötők már óramű pontossággal dolgozó nagyüzemek, totális a szesztilalom, a hajók közelébe idegen még véletlenül sem tévedhet, a modern hajós központokban meg elegáns éttermek fogadják az embert. Hát ott már csak nem lehet osztogatni kóbor pofonokat, nem igaz? - nevette el magát Kádár úr, aki lassacskán nyugdíjba készül. A hivatás szépsége - Igaz, még csak ötvenöt éves vagyok, de dolgoztam én már eleget, meg aztán dehogy hagyom veszni az ötéves korkedvezményemet. Hazajövök végleg, kiülök a partra, és nézem a Tiszát. Abban reménykedve: egyszer majd csak lesz ezen a folyón ismét igazi vízi élet. Mert nem a mi szakmánk halt ki, hanem a fuvar fogyott el. Ha újra akad majd szállítani való, mint amikor még a Szovjetunióba vittünk egy-egy évben százezernél is több tonna gabonát, meglátja, a föld alól is előbújnak a hajós emberek. Aki meg addig is hajózni szeretne, hát külföldön keresse a boldogulását. De figyelem, fiatalok: az uniós gazda csak felkészült, fegyelmezett, nagy munkabírású emberekre vár, akik jól beszélik a német vagy az angol nyelvet. Szép hivatás ez, elárulhatom. Még akkor is, ha manapság én már inkább pénzért, mint szerelemből csinálom. BÁTYI ZOLTÁN Az amszterdami vitorlás világtalálkozónak is szemtanúja volt. Az ausztriai Diirnstein városa a Duna mentén.